Kossuth messianizmusa

Deák István Kossuth Lajos és a magyarok 1848–1849-ben című könyvében érdekes Kossuth-jellemzéssel találkozunk: „Kossuth történelmi alakja – állítja szerzőnk – a mai napig megoldatlan probléma. A magyar nép nemzetközileg elismert szószólója, hazánkban a legnépszerűbb (de a szomszéd népek körében a legnépszerűtlenebb) magyar államférfi, legnagyobb szónokunk és legjobb adminisztrátorunk, ugyanakkor mintegy a nemzeti gőgé, a színpadi gesztusoké, a szalmaláng lelkesedésé és a kétségbeejtő külpolitikai naivitásé. Sokan a nemesi rend hibáit látják benne, mások a feltörekvő kisemberekét. A radikálisok azt vallják, hogy Kossuth nem volt eléggé kérlelhetetlen, a mérsékeltek, hogy túl erélyes volt és vakmerő...

...Egyesek realistának tartották, mások álmodozónak. Akad, aki hangsúlyozza Kossuth politikai programjának eredetiségét, de olyan is akad, aki azt állítja, hogy Kossuth minden elgondolását másoktól leste el. Barátságos, udvarias, figyelmes ember hírében állt, de mondták zárkózottnak, hidegnek és önzőnek, és még azok is, akik Kossuthban meglátták az államférfit és a zsenit, utaltak álszerénységére és arra, hogy szívesen játszotta a koronázatlan uralkodót.”

Az ellentéteket tovább sorolhatnánk, és majdnem bizonyos, hogy azok nemcsak a vélekedésekben, hanem éppen Kossuth személyében összpontosultak. Az ellentmondások elemzése helyett kíséreljük meg inkább megkeresni annak az okát, hogy ez a kontrasztokból építkező történelmi személyiség miként és miért lehetett „egyedülálló valódi népvezér”, a