rubicon

Kiútkeresés a lehetetlenből

Balassagyarmat, Léva és Érsekújvár 1918/1919 fordulóján
lock Ingyenesen olvasható
7 perc olvasás

A katonai összeomlás következményeivel és az ebből következő országvesztés egyre valóságosabb lehetőségével 1918 decemberében már mindenkinek szembesülnie kellett. A szembenézés pedig olykor addig elképzelhetetlen, ma is meghökkentő ötleteket dobott a felszínre.

A Nógrádi Hírlap olvasói minden bizonnyal nagy érdeklődéssel vették kézbe a lap december 15-én megjelent számát és olvasták benne a „Mikszáth Palócaihoz” kezdetű felhívást: „Magyarország integritása melletti állásfoglalásunk és a felvidéki tót testvéreink elszakítása elleni tiltakozásunk kinyilvánítása végett felkérjük a Nógrád, Gömör, Hont és Heves vármegye összes magyar néptanácsát népgyűlés összehívására! (…) Tiltakozó nemzeti gyűlés Nógrád megyében, Balassagyarmaton a vármegyeház közgyűlési termében lesz.” (A gyűlés esetleges megtartásáról nincs adatunk.) A cikk Veres Vidor kutassói és budapesti lakcímét adja meg a csatlakozások megküldésére.

Verest 1927-ben a Magyarság című lap az „1918. évi cseh- ellenes mozgalom első megszervezőjének, vezetőjének” és az 1919 februárjában létrehozott Felvidéki Liga egyik alapítójának tartotta. Miután 1918 novemberétől már működött az Ajtay József által elindított Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája (TEVÉL), amelyhez a Felvidéki Liga is kapcsolódott, könnyen lehet, hogy a nógrádi kezdeményezés is ehhez a szervezkedéshez köthető. Az 1934-ben „Dr. K.” szignó alatt publikált visszaemlékezés így idézi vissza a mozgalmat: „Ösztönszerűleg kormányellenes szervezkedésbe kezdtünk, és amikor Berczelly György százados hivatalos felhatalmazást mutatott fel a kassai hadtestparancsnokságtól egy kurucpalóc brigád szervezésére, a helybeli Tóth szálló emeleti szobáiban hadiszállást ütő Berczellyekkel, Vörösék [sic!] és több helybeli polgárral együtt elhatároztuk, hogy a csehek betolakodását nem tűrjük, a kormányzat ellenére hadba szólítjuk a palóc népet a wilsoni elvek hangoztatásával, és kikiáltjuk a Palóc Köztársaságot.”

A terv azonban már a kezdeteknél megakadt: a helyi nyomda vezetője ugyanis, munkásai szociáldemokrata párttagságára hivatkozva, nem volt hajlandó kinyomtatni a kiáltványt, azt így csak a hírlap közölte. Egyetlen adat mégis arra utal, hogy mégis megtörtént az új állam „létrejötte”. Hetényi Rezső már idézett visszaemlékezése szerint ugyanis „Cserhátszentiván községben kikiáltották a Palóc Köztársaságot. Függetlenítették magukat a megyétől.” Amennyiben hitelt érdemlő tudósításról van szó, akkor a „palóc állam” is azokhoz a „köztársaságokhoz” hasonlatos, amelyek ezekben a hónapokban sorra jöttek létre, elsősorban a Felvidéken (pl. Felső-Magyarországi Köztársaság, Önálló Árvai Köztársaság, Szepesi Független Köztársaság, Keleti Tót Köztársaság).

Megemlítünk egy másik szerveződést is, melynek lehettek (volna) nógrádi vonatkozásai. A Léván megjelenő Bars című lap 1918. december 29-én számolt be arról a városházán megtartott gyűlésről, melyre „a hazai földhöz való ragaszkodás tömörítette az embereket” és ahol megalakították a „Magyarország területi integritását védő felvidéki egyesületet”. Az egyesület célja összeköttetést keresve Komárom, Érsekújvár, Ipolyság, Balassagyarmat és Kassa városok polgárságával és katonaságával megszervezni azt a stratégiai láncot, mely a felvidék magyar részét a cseh martalóc csapatoktól lesz hivatva megvédeni.

Az egyesület élére Pálmay Ernő századost, állomásparancsnokot választották meg. A lap azonban hozzáfűzi azt is, hogy a város közgyűlése már olyan határozatot is hozott, mely szerint „mi nem az antant reguláris csapataival akarunk szembeszállni, hanem csupán a fosztogatók ellen óhajtjuk magunkat megvédelmezni.” Kérdés, hogy valóban csak ez volt-e az egyesület szervezésének célja, melyet – bár konkrét adatunk erre nézvést nincs –, a Területvédő Liga helyi szerveződésének, sőt, a Felvidéki Liga előzményének is tekinthetünk.

A Palóc Köztársaság létrehozásának terve, mint ahogy a lévai próbálkozás is, valóban kérészéletűnek bizonyult. Sokkal jobban dokumentált a csehekkel szembeni ellenszegülés legnagyobb kiterjedtségű próbálkozása. 1918. december 29-én népgyűlést hirdettek Galántára, melyen tizenkét falu küldöttsége vett részt. A Népszava híradása szerint a rendező egy ismeretlen honvéd hadnagy és egy Both nevű újságíró volt, akik a kormány támogatására hivatkoztak (később a támogatással a baloldal a Friedrich István által vezetett hadügyi államtitkárságot vádolta, vélhetően nem is alaptalanul). „A nép készülődik a harcra” – írta a szociáldemokrata pártlap. „Az egyik falu határában például már rajvonalak vannak, és annak közelében géppuska és tüzérségi állásokat vontak.”

A Felső-Csallóköz népe Jókán szervezte meg saját gyűlését, ahol csatlakoztak a galántai és szenci néphatározatokhoz. Kijelentették, hogy a csehszlovák megszállás ellen tiltakoznak, sőt, ha kell, fegyveresen is ellenállnak. „Semmiképpen sem helyeseljük – kommentálta a hírt a Népszava –, hogy nevezett községek a megszállás ellen való tiltakozáson túlmenően határozatokat hoznak olyan kérdésekben, amely a kormány hatáskörébe tartozik. A kormány eddig nem rendelte el a fegyveres ellentállást. (...) Ne készüljenek tehát fegyveres ellentállásra a községek lakói, ne szolgáltassanak okot vagy ürügyet az idegen katonai erők ellenséges, háborúskodó beavatkozására.”

A galántai népgyűlés folytatásaként január 2-ára a szervezők Érsekújvárra hirdettek összejövetelt. A Népszava szerint ennek szervezői Entresz Géza plébános, Jándly-Döbrentey Sándor főszolgabíró „és a többi régi bűnös közigazgatási tisztségviselő” volt. A kormány hasson oda, tette hozzá a lap, hogy a szervezők ne fejthessék ki tevékenységüket. „Ezen kívül pedig munkához tessék látni. Dolgozni, dolgozni, dolgozni (...) Ez a legjobb orvosság arra, hogy nyugodtan bevárhassuk a békekonferencia bennünket érdeklő eredményét. Bízzunk a nemzetközi proletariátus egységes állásfoglalásában, amely nem fogja megengedni azt, hogy akármelyik nemzettel is igazságtalanság történjék.”

Érsekújváron állítólag több mint hatszáz (más forrás szerint csak kétszázötven) község képviseltette magát és hozta létre az ún. Északnyugat-Magyarországi Honvédelmi Bizottmányt, melynek elnökévé Szmrecsányi György néppárti, keresztényszocialista politikust, volt pozsonyi főispánt, kormánybiztost választották. Ő még 1918. december közepén egy néppárti küldöttség élén kérte Károlyi miniszterelnököt, hogy „ne tűrje Dél-Szlovákia megszállását”. Szmrecsányi mellett Beniczky Ödön, szintén néppárti politikus állt a szervezkedés élére. Megjelenésük a baloldalt még gyanakvóbbá tette, a mozgalom mellett jóformán csak a Keresztény Szociális Párt állt ki. „És most kezdődik a magyar szabadságharc” – kezdődik a párthoz közel álló Alkotmány két oldalt megtöltő beszámolója. A Népszava persze épp ellenkezőleg látta: „Szmrecsányi hadsereget szervez a már meglévő hadsereg mellé, (...) Szmrecsányi hadserege – ha Szmrecsányi akarja – lehet hadsereg a támadó csehek, a Cseh Köztársaság vagy akár a köztársaság ellen is.” így, ezen az úton nem lehet megvédeni Magyarország területi épségét. „A mi fegyverünk (...) csak a jog és az igazság lehet, és a harcterünk a békekonferencia zöld asztala.” Aki ezt nem látja, az ott a Csallóközben Vendée-t csinál.

Az érsekújvári határozatot teljes egészében közölte az Alkotmány január 7-i száma:

 „... Maga a jogtalan megszállás ténye és annak módja a lakosságnak, különösen annak színmagyar részét a legmélységesebb megdöbbenéssel és végső elkeseredéssel tölti be. A magyar kormányhoz hiába fordul segítségért és védelemért, ki van teljesen szolgáltatva s áldozatul, prédául van a maga tehetetlenségében odadobva. Ezért mi, Északnyugat-Magyarországnak 1919. január 2-án Érsekújvárott mindenhonnan ezernyi-ezer számban egybegyűlt népe, most már nem engedjük, nem tűrjük, hogy tehetetlen áldozati baromként ki legyünk egy minden nép és ember jogát lábbal tipró zsarnoki, durva önkénynek szolgáltatva. Szent esküt teszünk, hogy házi tűzhelyeinket, asszonyainkat és leányainkat, véneinket és gyermekeinket, mindenünket utolsó csepp vérünkig megvédjük. (…) Miután védelmet hiába kérünk és nem kapunk, most, az utolsó órában elhatározzuk, hogy magunk védjük meg magunkat. Magunk kívánjuk sorsunkat intézni, akaratunkat érvényesítjük az Egyesült Államok elnökének, Wilsonnak a világ népei előtt hirdetett és elfogadott elve, az önrendelkezési jog alapján. Ezért a következőket határozzuk és rendeljük el:

1. Fölszólítjuk minden fegyverforgató polgárt, fiainkat, testvéreinket, hogy hazájuk védelmére haladéktalanul fogjanak fegyvert és szálljanak táborba.

2. Elhatározzuk, hogy fegyverbe szólított fiainkat egységes katonai vezetés alá helyezzük s kötelezzük őket, hogy saját néphadaink vezetőségének föltétlenül engedelmeskedjenek.

3. Otthonunk határait községenként külön-külön már most is védjük, de a sikeres védekezés csakis egységes vezetés és föltétlen fegyelem mellett lehetséges.

4. Úgy, mint a védelemben, úgy mindenben egységesnek kell lennünk, ezért honvédelmi bizottmányt kell választanunk, amely ’Északnyugat Magyarországi Honvédelmi Bizottmány’ név alatt haladéktalanul megalakul, s intézkedéseinek a Morva, Duna és Ipoly folyók közti területen mindenki föltétlenül engedelmeskedni tartozik.”

Szmrecsányi irányításával, aki pártja egyetértésével kilépett a Keresztény Szocialista Pártból, a szervezkedés megkezdődött. Népőrségeket szerveztek, „minden község erejéhez képest száz-százötven, vagy még ennél is több embert” adott volna. A titokban talán mégis várt hadügyi támogatás elmaradása, illetve a kezdeti lelkes hangulat csillapodása miatt a felkelés nem bontakozhatott ki. Január 4-én Szenc nemzetőrsége még három ízben verte vissza a cseh járőröket, de Galánta már ellenállás nélkül került megszállás alá. (Galánta harc nélküli feladását a Népszava így kommentálta: „Ez az első pozitív eredménye a keresztény-szociális párt részéről oly annyira helyeselt honvédelmi bizottmányi akciónak.”)

Január 6-án azonban a továbbnyomuló ellenséget a szerveződő bizottmányi csapatok Vágsellyénél megtámadták és visszaszorították Galántára. Azonban ez volt a Honvédelmi Bizottmány utolsó sikere. A következő napokban a csehek ellenállás nélkül vonulhattak be Érsekújvárra. Szmrecsányiék elhagyták a várost. A hadügyi vezetés támogatásának elmaradása, a reguláris csapatok számára a harc letiltása, a komolyabb fegyverzet hiánya, és talán a lakosság harci kedvének elmúlta, egyként hozzájárulhattak a kudarchoz. A szervezés kezdetén álló, néhány száz fős irreguláris egységek nem ütközhettek meg a siker reményével egy hadosztálynyi, tüzérséggel és trénnel felszerelt reguláris ellenséges alakulattal.

Az ismertetett határozat arra vall, hogy a szervezők kivonták magukat a Károlyi-kormány irányítása alól, azzal, hogy a megjelölt területen „mindenki föltétlenül engedelmeskedni” tartozott nekik.

Szmrecsányi György érsekújvári „kísérletének tragikomikus fiaskóját” – ahogyan Hajdú Tibor aposztrofálta a mozgalmat – a baloldali sajtó kárörvendő kommentárjai kísérték: „Még a fülünkben csengenek Szmrecsányiék, Giessweinék nagyhangú kijelentései, hogy a Felvidék népe a kormány akarata ellenére is fegyverrel fogja megvédeni lakóhelyét és már is itt a jelentés, hogy a honvédelmi bizottmány tagjai a cseh csapatok közeledésének hírére elmenekültek. (…) elmenekültek a lelkiismeretlen, sötét szándékú klerikális vezetők. (…) Érsekújvár polgármestere, a városi tisztviselők legnagyobb része, a Honvédelmi Bizottmány tagjai s mindenki, aki a népet fegyveres ellenállásra akarta rábírni, elmenekült. Most, hogy a csehek közelednek, kiderült, hogy a honvédelmi csapatok csak papíron voltak meg” – írta január 9-én a Népszava.

A galántai-érsekújvári szervezkedés a legnagyobb ellenállási vállalkozás volt a Felvidék elvesztésének időszakában. Egyben – Lábay Gyula szerint – ez volt a polgári forradalom idején a legkomolyabb ellenforradalmi vállalkozás. Nógrádi vonatkozása, hogy a Balassagyarmati Nemzeti Tanács 1919. január 7-i ülésén – miként arról a Nógrádi Hírlap tudósít – „csatlakozását mondotta ki a cseh támadás elleni védekezéshez, s erről értesítette Érsekújvár közönségét. Sajnos, Érsekújvár, azóta cseh kézre került.”

103 cikk ezzel a kulcsszóval