Ki legyen és hányadik?

Korántsem tekinthető megszokottnak, hogy egy tudvalevőleg uralkodásra alkalmatlan gyermekét kívánja egy király utódjaként megkoronáztatni; az pedig még szokatlanabb, hogy hosszas vita induljon az országgyűlésben, hogy az illető hányadik uralkodónk azon a néven – hiszen ez általában egy viszonylag egyszerű számolással eldönthető. A reformkor kezdetén azonban, a későbbi V. Ferdinánd trónra lépésekor ilyen problémákba ütköztek a tekintetes karok és rendek.

Ferenc király még 1830-ban a következő szavakkal küldte körbe országgyűlési meghívólevelét: „Harmincznyolcz éve múlt, mióta az istentől gondjainkra bízott népeinket kormányozzuk. Életünk napjai meg vannak számlálva, s atyai szívünk azon vigasztalásért sóvárog, hogy kedves elsőszülött fiunkat, fenséges Ferdinánd koronaherczeget utódunkúl megkoronázva láthassuk.” A probléma csak az volt, hogy az – ekkor már nem is annyira – ifjú trónörökös uralkodásra teljesen alkalmatlan volt, és ezt apja is tudta. Joggal merül hát föl a kérdés, hogy miért döntött így, amikor másodszülött fia, Ferenc Károly főherceg, ha nem is tehetséges, de kétségtelenül az uralkodói feladatok középszerű ellátására alkalmas volt. A háttérben Metternich kancellár javaslatát fedezzük fel, amely az idős Ferencnél egyetértésre talált. A napóleoni háborúk után megalakuló Szent Szövetség a forradalmakkal szemben az isteni legitimitás elvét képviselve lépett föl és állította helyre, valamint őrizte meg Európa rendjét ebben a korban. 1830-ban ráadásul forradalmi hullám söpört végig Európán. A ravasz államkancellár érvelése szerint az uralkodó a trónutódlással megtörné az Isten által rendelt legitim leszármazási rendet, ha másodszülött fiát tenné meg utódjává. Ennek a „forradalmi tettnek” pedig nagyon rossz üzenete lenne a közvélemény felé az adott forradalmi helyzetben. Ferencet meggyőzte az érvelés, így az isteni akarat és a legitimitás elvében megnyugodva koronáztatta királlyá még életében fiát. Ezek után nem túlzás azt állítani, hogy Ferenc halálával Metternich kancellár a birodalom után immár az uralkodócsaládot is gyámsága alá vonta.

A problémák azonban itt még nem értek véget. 1835-ben döntést kellett hozni az uralkodó megnevezéséről is, ami nyilván a számozását jelentette. Kevésbé tájékozott alattvalók számára az sem lehetett egyértelmű, hogy miért V. Ferdinándnak címezték, hiszen az utolsó, Ferdinánd néven ténylegesen uralkodó király III. Ferdinánd volt (1657-ben halt meg). Az ő fiát azonban még apja életében megkoronázták IV. Ferdinánd néven, és ugyan hamarosan meghalt, így egyáltalán nem uralkodott, de a megkoronázott királyok sorában jogszerűen feltüntetik. Ily módon tehát egyértelművé vált, hogy az új uralkodó a magyar királyok sorában az ötödik lesz Ferdinánd néven. A bécsi udvar azonban azt kérte a magyar országgyűléstől, hogy felirati javaslataiban I. Ferdinándként forduljon az új uralkodóhoz, hiszen 1804 óta létezett az Osztrák Császárság, amelynek császárait – lévén ez egy új birodalom – elölről kezdték számozni. Ez egy igen finom közjogi csel volt Metternich részéről, hiszen látszólag csak egy ártatlan számról volt szó. Ám ha a magyar rendek bedőltek volna ennek, azzal indirekt módon elismerték volna, hogy a Magyar Királyság az új Osztrák Császárság részét képezi. A tekintetes karok és rendek azonban résen voltak, és élénken tiltakoztak az I. Ferdinánd megnevezés ellen. Hosszas vita és üzenetváltások következtek ezután, de a magyarok kitartottak álláspontjuk mellett, így végül el tudták érni, hogy az új uralkodót V. Ferdinándnak címezhessék. Akár azt is hihetnénk, hogy ezzel a „skizofrén jellegű” megoldással (egyszerre I. és V. Ferdinánd) újabb nehéz mentális problémát okoztak az uralkodásra amúgy is alkalmatlan királynak, ám a kedélyes Ferdinándot ilyen közjogi problémák nem igazán foglalkoztatták. Annál inkább aggodalmaskodott azon, hogy mikor kaphat végre ismét szalonnás gőzgombócot ebédre.