rubicon

Ki írja alá a trianoni békét?

lock Ingyenesen olvasható
15 perc olvasás

A tria­no­ni bé­ke­dik­tá­tum ma­gyar aláírói­nak ki­je­lö­lé­se kö­rül több mint ki­lenc­ven év táv­la­tá­ból is szi­lár­dan tart­ja ma­gát szá­mos tév­hit és a va­ló­sá­got tel­jes­ség­gel nél­kü­lö­ző mí­tosz. 

Ilyen pél­dául az az új­ra meg új­ra fel­buk­ka­nó té­ve­dés, amely sze­rint az aláírók sze­mé­lyé­ről a mi­nisz­te­rek kö­zöt­ti sors­hú­zás­sal dön­töt­tek, va­la­mint az a min­den ala­pot nél­kü­lö­ző vád, mely sze­rint az érin­tet­tek va­la­mi­lyen anya­gi el­len­szol­gál­ta­tás fe­jé­ben ön­ként vál­lal­ták a felada­tot – vagy ép­pen el­len­ke­ző­leg: bün­te­tés­ből rót­ták ki rá­juk a po­li­ti­kai pá­lya­fu­tá­su­kat de­rék­ba tö­rő meg­bí­za­tást. 

A va­ló­ság ez­zel szem­ben az, hogy a tria­no­ni szer­ző­dést aláíró Be­nárd Ágost mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­ter, va­la­mint Dras­che-­Lá­zár Alf­réd rend­kí­vü­li kö­vet és meg­ha­tal­ma­zott mi­nisz­ter fe­le­lős­ség­tel­jes em­be­rek vol­tak, akik jog­gal te­kint­he­tők az adott tör­té­nel­mi hely­zet ál­do­za­tai­nak.  

 

Aláír­ni vagy meg­ta­gad­ni?

A kül­ügy­mi­nisz­ter tá­jé­koz­tat­ta a kor­mány tag­jait ar­ról a ta­nács­ko­zás­ról, ame­lyet elő­ző nap a mi­nisz­ter­el­nök­kel és Ap­po­nyi Al­bert­tel foly­tat­tak a bé­ke aláírá­sá­nak vagy az aláírás meg­ta­ga­dá­sá­nak kér­dé­sé­ről. Utób­bi kap­csán mind­hár­man azon az ál­lás­pon­ton vol­tak, hogy az aláírás visszauta­sí­tá­sá­nak – szö­vet­sé­ge­sek hiá­nyá­ban és erős ide­gen had­se­re­gek szo­rí­tá­sá­ban – be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyei len­né­nek. A kül­ügy­mi­nisz­te­ri elő­ter­jesz­tést pa­rázs vi­ta kö­vet­te, amely­ben Te­le­ki mind­vé­gig ki­tar­tott azon el­vi ál­lás­pont­ja mel­lett, hogy az aláírás­nak nincs al­ter­na­tí­vá­ja. A kor­mány az ér­ve­ket meg­hall­gat­va vé­gül a bé­ke kény­sze­rű aláírá­sa mel­lett fog­lalt ál­lást. 

A vi­ta az aláírás kér­dé­sé­ről ezt kö­ve­tően a bé­ke­de­le­gá­ció má­jus 10-i és 12-i ülé­sén foly­ta­tó­dott. A de­le­gá­ció az aláírást nem vál­lal­va le­mon­dott, és meg­bí­za­tá­sát visszaad­ta a kor­mány­nak. Ap­po­nyi Al­bert vi­szont je­lez­te, hogy amennyi­ben a mi­nisz­ter­ta­nács úgy dön­te­ne, ak­kor mint a bé­ke­de­le­gá­ció le­kö­szö­nő el­nö­ke vál­lal­ná a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sát. Ez­zel azon­ban Te­le­ki nem ér­tett egyet. El­ső­sor­ban azért, mert a bé­ke­fel­té­te­lek­ben nem tör­tén­tek szá­mot­te­vő mó­do­sí­tá­sok, s a bé­ke­de­le­gá­ció el­nö­ke nem szen­te­sít­he­ti aláírá­sá­val azt a szö­ve­get, amely­nek lé­nye­gi meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra ka­pott man­dá­tu­mot. Az aláírás po­li­ti­kai felada­tát ezért a kor­mány­nak kell vál­lal­nia. 

Te­le­ki ezt az ál­lás­pont­ját a má­jus 13-i kor­mány­ülé­sen rész­le­te­sen is ki­fej­tet­te, s a kö­vet­ke­zők­kel in­do­kol­ta: „Mi­vel Ap­po­nyi Al­bert gróf annyi­ra kép­vi­se­li a nem­ze­tet, hogy ha ő ír­ná alá a bé­két, ez úgy­szól­ván az egész nem­ze­tet an­ga­zsál­ná. Ha Ap­po­nyi Al­bert gróf men­ne ki és ír­ná alá a bé­két, az kü­lö­nö­sen a le­kap­csolt ré­sze­ken nagy dep­ressziót kel­te­ne és ezt [az ott élők] be­le­nyug­vás­nak te­kin­te­nék.” Így az­tán a má­jus 13-i mi­nisz­ter­ta­ná­cson nem szü­le­tett dön­tés az aláíró sze­mé­lyé­ről.

Teleki Pál külügyminiszter

A ma­gyar kor­mány má­jus 17-én jegy­zék­ben kö­zöl­te Ale­xand­re Mil­le­rand-­nal, a bé­ke­kon­fe­ren­cia el­nö­ké­vel, hogy „az or­szág sú­lyos hely­ze­té­nek tu­da­tá­ban a ma­gyar kor­mány nem ta­gad­hat­ja meg a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sát”, és mi­helyt „meg fog­ja tud­ni a bé­ke aláírá­sá­nak pon­tos ide­jét, meg fog­ja ne­vez­ni telj­ha­tal­mú meg­bí­zot­tait a bé­ke aláírá­sá­ra”. Te­le­ki ek­kor még úgy gon­dol­ta, hogy a bé­ke­aláíró sze­mé­lye „nem oly fon­tos”, er­re azon­ban a ké­sőb­bi fej­le­mé­nyek ala­po­san rá­cá­fol­tak.

Az aláírás he­lyé­ről és idő­pont­já­ról szó­ló dön­tést a Nagy­kö­ve­tek Kon­fe­ren­ciá­ja má­jus 22-én hoz­ta meg. Er­ről más­nap, má­jus 23-án ér­te­sí­tet­ték a ma­gyar fe­let. A jegy­zék ar­ra is ki­tért, hogy a bé­ke­szer­ző­dést a ma­gyar kor­mány egy vagy több tag­já­nak kell aláír­nia, és a meg­ha­tal­ma­zot­tak­nak leg­ké­sőbb jú­nius 2-án meg kell ér­kez­niük Versailles-ba. 

Sen­ki nem vál­lal­ja

En­nek is­me­re­té­ben ült össze 1920. má­jus 25-én az a mi­nisz­ter­ta­nács, amely­nek az aláírás­sal kap­cso­la­tos egyet­len na­pi­ren­di pont­ját a mi­nisz­ter­el­nök ter­jesz­tet­te elő, és egyút­tal Te­le­ki Pál kül­ügy­mi­nisz­tert ja­va­sol­ta aláíró­nak. A kor­mány­ülé­sen részt ve­vő és a bé­ke el­ke­rül­he­tet­len aláírá­sát mind­vé­gig tá­mo­ga­tó Ap­po­nyi ezt az­zal az in­dok­kal hely­te­le­ní­tet­te, hogy az er­dé­lyi szár­ma­zá­sú Te­le­ki azért nem le­het aláíró, mert az vég­ze­tes be­nyo­mást ten­ne az el­sza­kadt er­dé­lyi ré­szek ma­gyar­sá­gá­ra. Ez­zel a vé­le­mé­nyé­vel Ap­po­nyi olyan alap­el­vet fo­gal­ma­zott meg, amely az aláírók kö­ré­ből po­ten­ciá­li­san ki­zár­ta azo­kat a kor­mány­ta­go­kat, akik az el­csa­to­lan­dó or­szág­ré­szek­ről szár­maz­tak. 

En­nek el­le­né­re Te­le­ki nem tért ki a kül­ügy­mi­nisz­te­ri po­zí­ció­já­ból adó­dó feladat elől, s vál­lal­ta vol­na az aláíró sze­re­pét. Ugyanak­kor ki­fej­tet­te, hogy eb­ben az eset­ben Versailles-ból va­ló vissza­té­ré­sét kö­ve­tően le­mond mi­nisz­te­ri meg­bí­za­tá­sá­ról, visszaad­ja nem­zet­gyű­lé­si man­dá­tu­mát, és tá­vo­zik a po­li­ti­kai élet­ből. Vé­gül az aláírók sze­mé­lyé­ről ezen a kor­mány­ülé­sen nem szü­le­tett dön­tés, azt a mi­nisz­ter­ta­nács a nem­zet­gyű­lés má­jus 26-i ülé­se után­ra ha­lasz­tot­ta. Miu­tán pe­dig a tör­vény­ho­zás Te­le­ki és Ap­po­nyi fel­szó­la­lá­sát kö­ve­tően ezen a na­pon kény­sze­rűen tu­do­má­sul vet­te, hogy a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sa el­ke­rül­he­tet­len, már tény­leg nem ma­radt más hát­ra, mint hogy a kor­mány ki­je­löl­je az aláíró­kat.

A má­jus 27-én es­té­re össze­hí­vott mi­nisz­ter­ta­ná­cson éles vi­ta bon­ta­ko­zott ki az aláírók sze­mé­lyé­ről. A na­pi­rend fel­ve­ze­té­se­ként Si­mo­nyi-­Se­ma­dam Sán­dor mi­nisz­ter­el­nök – nyil­ván Te­le­ki ki­lá­tás­ba he­lye­zett le­mon­dá­sá­ra utal­va – biz­to­sí­tot­ta a kor­mány tag­jait, hogy az aláírás az érin­tett mi­nisz­ter­re néz­ve nem jár­hat sze­mé­lyes fe­le­lős­ség­gel, hi­szen an­nak ódiu­mát az egész kor­mány kény­te­len vi­sel­ni. Ezt kö­ve­tően Te­le­ki Pál kül­ügy­mi­nisz­ter és Emich Gusz­táv ke­res­ke­de­lem­ügyi mi­nisz­ter sze­mé­lyé­ben ja­vas­la­tot tett az aláírók­ra. Emich azon­ban visszauta­sí­tot­ta a fel­ké­rést. Egy­részt egész­sé­gi ál­la­po­tá­ra – ami­nek egy ilyen hosszú uta­zás nem ten­ne jót –, más­részt a kü­szö­bön­ál­ló ma­gyar–fran­cia gaz­da­sá­gi megál­la­po­dá­sok­ra hi­vat­ko­zott, s vál­lal­ha­tat­lan­nak tar­tot­ta, hogy mind­két do­ku­men­tu­mot ő lás­sa el kéz­je­gyé­vel. Emich egyút­tal ki­je­len­tet­te, hogy ha ne­ki kel­le­ne aláír­nia a bé­ke­szer­ző­dést, ő is le­von­ná a ma­ga sze­mé­lyé­re néz­ve a kon­zek­ven­ciát, azaz le­mon­da­na a mi­nisz­ter­ség­ről. 

Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter

Ru­bi­nek Gyu­la föld­mű­ve­lés­ügyi mi­nisz­ter ek­kor fel­ve­tet­te, hogy ele­gen­dő len­ne, ha csu­pán egy sze­mély, ne­ve­ze­te­sen a kül­ügy­mi­nisz­ter len­ne az alá­író. Te­le­ki vi­szont to­vább­ra is a ket­tős mi­nisz­te­ri aláírás mel­lett fog­lalt ál­lást. Ki­fej­tet­te to­váb­bá azon vé­le­mé­nyét, hogy amennyi­ben ő len­ne az egyik aláíró, a má­sik sze­mély­nek olyan mi­nisz­ter­nek kel­le­ne len­nie, aki nem a meg­szállt, el­csa­to­lan­dó te­rü­le­tek­ről szár­ma­zik. Te­le­ki ezen­kí­vül azt is ki­je­len­tet­te, hogy nem len­ne sze­ren­csés, ha egy te­kin­té­lyes po­li­ti­kai párt ve­ze­tő­je – itt egyér­tel­műen Ru­bi­ne­kre, a kis­gaz­da­párt pro­mi­nens po­li­ti­ku­sá­ra gon­dolt – utaz­na ki az aláírás­ra.

A mi­nisz­ter­ta­ná­csi ülés ek­kor jól ér­zé­kel­he­tően a sze­mé­lyi öt­le­te­lés stá­diu­má­ba lé­pett. Előbb so­ko­ró­pát­kai Sza­bó Ist­ván kis­gaz­da mi­nisz­ter állt elő újabb sze­mé­lyi ja­vas­lat­tal s ta­lán a leg­bi­zar­rabb ér­ve­lés­sel: Be­nárd Ágost mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­tert ja­va­sol­ta az­zal az in­dok­lás­sal, hogy Be­nárd „ne­ve úgyis fran­cia hang­zá­sú”. Majd pe­dig Emich Gusz­táv je­löl­te le­het­sé­ges aláíró­nak – in­dok­lás nél­kül – Fer­di­nan­dy Gyu­la igaz­ság­ügy-mi­nisz­tert. A vi­ta so­rán Ru­bi­nek s ve­le együtt Hal­ler Ist­ván val­lás- és köz­ok­ta­tás­ügyi mi­nisz­ter vissza­tért azon ko­ráb­bi ál­lás­pont­hoz, hogy ele­gen­dő, ha egy kor­mány­tag uta­zik Pá­rizs­ba. Hal­ler emel­lett újabb sze­mé­lyi ja­vas­lat­tal is élt, s Praz­novsz­ky Iván dip­lo­ma­tát, a bé­ke­de­le­gá­ció volt fő­tit­ká­rát aján­lot­ta. 

Hal­ler ez­zel az in­dít­vá­nyá­val lé­nye­ges, új ele­met emelt be a vi­tá­ba, hi­szen olyan sze­mély­re tett ja­vas­la­tot, aki külügyi tiszt­vi­se­lő­ként a szű­kebb ka­bi­net­nek ugyan nem, de mint rend­kí­vü­li kö­vet és meg­ha­tal­ma­zott mi­nisz­ter, úgy­mond, a tá­gab­ban ér­tel­me­zett kor­mány­nak tag­ja volt. Ma­ga a mi­nisz­ter­el­nök sem tud­ta ki­von­ni ma­gát a kiala­ku­ló vi­tá­ból, s má­so­dik aláíró­nak Dras­che-­Lá­zár Alf­réd rend­kí­vü­li kö­vet és meg­ha­tal­ma­zott mi­nisz­tert aján­lot­ta. So­ós Ká­roly hon­vé­del­mi mi­nisz­ter ek­kor Fer­di­nan­dy Gyu­lát, Ru­bi­nek vi­szont Lipták Pál ke­res­ke­de­lem­ügyi ál­lam­tit­kárt, Be­nárd Ágost pe­dig új­ra Praz­novsz­ky Ivánt ja­vas­olta.

Te­le­ki, aki ér­zé­kel­het­te, hogy a vi­ta kezd part­ta­lan­ná vál­ni, ek­kor egy Pá­rizs­ból ka­pott in­for­má­ció­ra hi­vat­koz­va fel­hív­ta mi­nisz­ter­tár­sai fi­gyel­mét ar­ra, hogy a bé­ke­kon­fe­ren­cia két, meg­ha­tá­ro­zó súllyal bí­ró kor­mány­tag kiuta­zá­sát óhajt­ja. A mi­nisz­ter­el­nök ek­kor kér­dést in­té­zett Be­nárd Ágost­hoz, hogy ő haj­lan­dó len­ne-e el­kí­sér­ni a kül­ügy­mi­nisz­tert. Be­nárd a kér­dés­re ha­tá­ro­zott eluta­sí­tás­sal vá­la­szolt. Mint mond­ta, „ő sem­mi eset­re sem haj­lan­dó ki­men­ni, sőt to­vább­men­ne, ő már most le­von­ná a ma­ga sze­mé­lyé­re néz­ve a kon­zek­ven­ciát és le­mon­da­na, ha a mi­nisz­ter­ta­nács azt óhaj­ta­ná, hogy ő ír­ja alá a bé­ke­szer­ző­dést”.

Már-már úgy tűnt, hogy nem lesz olyan kor­mány­tag, aki Te­le­ki mel­lett má­so­dik aláíró­ként vál­lal­ná a bé­ke­szer­ző­dés el­len­jegy­zé­sét, ami­kor az er­dé­lyi szü­le­té­sű So­ós Ká­roly hon­vé­del­mi mi­nisz­ter, a vi­tát le­zá­ran­dó, ki­je­len­tet­te: „miu­tán lát­ja, hogy egyik mi­nisz­ter úr sem haj­lan­dó a kül­ügy­mi­nisz­ter urat el­kí­sér­ni, úgy haj­lan­dó ő ki­men­ni, és mint má­so­dik aláír­ni a bé­ke­szer­ző­dést.” Te­le­ki azon­ban ezt nem tá­mo­gat­ta, és egyér­tel­műen ki­je­len­tet­te, hogy olyan mi­nisz­tert kí­ván ma­ga mel­lett tud­ni, aki nem a meg­szállt te­rü­le­tek­ről szár­ma­zik. Dö­mö­tör Mi­hály belügy­mi­nisz­ter ek­kor új­ból fel­ve­tet­te Be­nárd ne­vét, de a mi­nisz­ter­el­nök ek­kor már vé­get kí­vánt vet­ni a vi­tá­nak. A sza­va­zást kö­ve­tően a mi­nisz­ter­el­nök ki­mond­ta a kor­mány ha­tá­ro­za­tát, mely sze­rint a bé­két egy mi­nisz­ter, ne­ve­ze­te­sen Te­le­ki Pál kül­ügy­mi­nisz­ter fog­ja el­len­je­gyez­ni. Ha pe­dig Te­le­ki az aláírás után mégis ra­gasz­kod­na ere­de­ti szán­dé­ká­hoz, és le­mon­da­na, a ka­bi­net, szo­li­da­ri­tást vál­lal­va ve­le, ugyanezt ten­né.

A patt­hely­zet felol­dá­sa

Az aláírás­sal kap­cso­la­tos ese­mé­nyek azon­ban olyan, nem várt for­du­la­tot vet­tek, ami szük­sé­ges­sé tet­te egy azon­na­li kor­mány­ülés meg­tar­tá­sát. A má­jus 28-án dél­után­ra seb­té­ben össze­hí­vott, meg­le­he­tő­sen cson­ka ka­bi­ne­tet – a mi­nisz­te­rek kö­zül mindössze ha­tan: Te­le­ki Pál, Ko­rá­nyi Fri­gyes, Emich Gusz­táv, Hal­ler Ist­ván, Fer­di­nan­dy Gyu­la és Be­nárd Ágost tud­tak meg­je­len­ni – a mi­nisz­ter­el­nök ar­ról tá­jé­koz­tat­ta, hogy a kor­mány elő­ző na­pi dön­té­seit Mau­ri­ce Fo­u­chet bu­da­pes­ti fran­cia fő­meg­bí­zott köz­be­lé­pé­se miatt meg kell vál­toz­tat­ni. Fo­u­chet ugyanis sze­mé­lye­sen ke­res­te fel Hor­thy Mik­lós kor­mány­zót és a mi­nisz­ter­el­nö­köt, s mind­ket­tő­jük szá­má­ra egyér­tel­mű­vé tet­te, hogy nem tart­ja sze­ren­csés megol­dás­nak Te­le­ki je­lö­lé­sét. A fran­cia po­li­ti­ka at­tól tar­tott, hogy Te­le­ki­nek a bé­ke aláírá­sát kö­ve­tően ki­lá­tás­ba he­lye­zett le­mon­dá­sá­val olyan fran­cia­ba­rát mi­nisz­ter tá­voz­na a ka­bi­net­ből, aki nél­kül a ma­gyar kül­po­li­ti­ka Pá­rizs ál­tal re­mélt fran­cia­orien­tá­ció­ja ne­he­zen volt el­kép­zel­he­tő. Fo­u­chet te­hát min­den esz­köz­zel meg akar­ta aka­dá­lyoz­ni Te­le­ki sze­rep­vál­la­lá­sát az aláírás­ban. 

Soós Károly honvédelmi miniszter

A fran­cia köz­be­lé­pés miatt össze­hí­vott kor­mány­ülé­sen Si­mo­nyi-­Se­ma­dam Sán­dor mi­nisz­ter­el­nök te­hát kény­te­len volt új sze­mé­lyi ja­vas­lat­tal előáll­ni, s Fer­di­nan­dy Gyu­la ko­ráb­bi ja­vas­la­tát tá­mo­gat­va Be­nárd Ágost és Emich Gusz­táv ne­vét ve­tet­te fel. Emich azon­ban hajt­ha­tat­lan ma­radt, mi­re a kor­má­ny­fő Fer­di­nan­dyt és Be­nár­dot kér­te fel az aláírás­ra. Ők azon­ban a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban til­ta­koz­tak ez el­len, s egyér­tel­műen ki­je­len­tet­ték, hogy nem vál­lal­ják a meg­bí­za­tást. Fer­di­nan­dy az­zal ér­velt, hogy nem tud fran­ciául, s kas­sai szü­le­té­sű lé­vén ma­ga is meg­szállt te­rü­let­ről szár­ma­zik. Az egy­re kí­no­sab­bá vá­ló hely­zet­ben a mi­nisz­ter­el­nök a kor­mány azon­na­li le­mon­dá­sát in­dít­vá­nyoz­ta. Hal­ler Ist­ván kul­tusz­mi­nisz­ter ek­kor azt ja­va­sol­ta, hogy ma­ga a mi­nisz­ter­el­nök vál­lal­ja az aláíró sze­re­pét. Más­részt – elég­gé ál­szent mó­don – ki­je­len­tet­te, hogy ha ő bír­ná a fran­cia nyel­vet, kiutaz­na Pá­rizs­ba. Si­mo­nyi-­Se­ma­dam meg­le­he­tő­sen szűk­sza­vúan rea­gált Hal­ler fel­ve­té­sé­re. Eluta­sí­tot­ta az aláírást, egyút­tal ki­lá­tás­ba he­lyez­te le­mon­dá­sát. A mi­nisz­ter­el­nök­höz ha­son­lóan nyi­lat­ko­zott Emich Gusz­táv is.

Eb­ben a patt­hely­zet­ben Be­nárd kért szót, s em­lé­kez­tet­te a je­len­lé­vő­ket a mi­nisz­ter­ta­nács má­jus 27-i ülé­sé­re, ame­lyen So­ós Ká­roly ki­je­len­tet­te: „Ha sen­ki, úgy ő haj­lan­dó ki­men­ni és a bé­két aláír­ni.” Hal­ler ek­kor új öt­let­tel állt elő: Be­nár­dot és sa­ját kul­tu­szál­lam­tit­ká­rát, Pe­kár Gyu­lát aján­lot­ta, míg Fer­di­nan­dy meg­pró­bál­ta a két ja­vas­la­tot össze­fé­sül­ni úgy, hogy Soós és Pe­kár együt­tes ki­kül­­dé­sét pro­po­nál­ta. A töb­bek ál­tal is meg­szó­lí­tott Be­nárd a vi­ta so­rán ha­tá­ro­zot­tan el­zár­kó­zott az aláírás­tól, s nyo­ma­té­ko­san ki­je­len­tet­te, hogy „ő ma úgyis eluta­zik, és in­kább le­mond, mint­sem aláír­ja a bé­két”. Hal­ler er­re Be­nárd­nak cí­mez­ve epé­sen meg­je­gyez­te: „ért­he­tet­len­nek tart­ja mi­nisz­ter úr­nak ál­lás­pont­ját, hi­szen egy­han­gú­lag ha­tá­roz­ta a mi­nisz­ter­ta­nács azt, hogy a bé­két aláír­juk.” Az aláírás­ra azon­ban ő sem ajánl­ko­zott. Te­le­ki ek­kor is­mé­tel­ten szó­ba hoz­ta Dras­che-­Lá­zár Alf­réd ne­vét, „aki­re néz­ve biz­tos ér­te­sü­lé­se van, hogy haj­lan­dó ki­men­ni Pá­rizs­ba a bé­két aláír­ni”, s má­so­dik aláíró­nak őt ja­va­sol­ta.

A mi­nisz­ter­el­nök, ráérez­ve a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ra, Be­nárd, Hal­ler és Te­le­ki in­dít­vá­nyait össze­fog­lal­va elő­ter­jesz­tet­te ha­tá­ro­za­ti ja­vas­la­tát: „A bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sa vé­gett So­ós hon­vé­de­le­mü­gyi mi­nisz­ter úr, Pe­kár Gyu­la kul­tusz­mi­nisz­té­riu­mi ál­lam­tit­kár és Dras­che-­Lá­zár Alf­réd rend­kí­vü­li kö­vet utaz­za­nak ki Pá­rizs­ba.” Mie­lőtt azon­ban Si­mo­nyi-­Se­ma­dam a kor­mány sze­mé­lyi ja­vas­la­tait a kor­mány­zó­val kö­zöl­te vol­na, te­le­fo­non fel­hív­ta a Za­lae­ger­sze­gen szem­lét tar­tó So­ós Ká­roly hon­vé­del­mi mi­nisz­tert, s tá­jé­koz­tat­ta őt a kor­mány dön­té­sé­ről. So­ós fe­gyel­me­zett és sza­vát tar­tó ka­to­na­ként nem von­ta vissza elő­ző na­pi nyi­lat­ko­za­tát, s vál­lal­ta a bé­ke aláírá­sát. Hor­thy egyetér­tett az aláírók sze­mé­lyé­vel. So­ós ki­vá­lasz­tá­sát jó megol­dás­nak ta­lál­ta, mert úgy vél­te, ez azt a lát­sza­tot fog­ja kel­te­ni, hogy miu­tán a kor­mány tag­jai kö­zül sen­ki sem akar­ta aláír­ni a bé­két, mintegy rá kel­lett pa­ran­csol­nia egy ka­to­ná­ra, hogy azt meg­te­gye.

Új­ra­kez­dő­dik a ca­sting

A kor­mány­zói egyetér­tés­sel meg­ho­zott mi­nisz­ter­ta­ná­csi ha­tá­ro­zat alap­ján úgy tűnt, le­zá­rult egy több­na­pos, né­ha még a sze­mé­lyes­ke­dést sem nél­kü­lö­ző, sok­szor már-már a kor­mány le­mon­dá­sá­val fe­nye­ge­tő, ter­mé­ket­len vi­ta, s vég­re el­dőlt a tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dést aláírók sze­mé­lye. A má­jus 30-án meg­je­le­nő or­szá­gos na­pi­la­pok a Ma­gyar Táv­ira­ti Iro­da köz­le­mé­nyé­re hi­vat­koz­va tu­dó­sí­tot­ták is er­ről a köz­vé­le­ményt, s kö­zöl­ték ol­va­sóik­kal, hogy So­ós Ká­roly hon­vé­del­mi mi­nisz­ter uta­zik a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sá­ra Pá­rizs­ba.

Apponyi Albert gróf és Pékár Gyula kultuszminisztériumi államtitkár

A kö­vet­ke­ző, má­jus 31-i kor­mány­ülé­sen azon­ban Si­mo­nyi-­Se­ma­dam Sán­dor újabb lé­nye­ges vál­to­zá­sok­ról volt kény­te­len be­szá­mol­ni a ka­bi­net tag­jai­nak, ami a már ki­je­lölt aláíró-de­le­gá­ció össze­té­te­lét is érin­tet­te. A szem­le­út­já­ról Bu­da­pest­re vissza­té­rő So­ós Ká­roly ugyanis fel­ke­res­te Hor­thyt, és be­szá­molt a kor­mány­zó­nak a had­se­reg leg­fel­sőbb ve­ze­té­sé­ben és a tisz­ti­kar­ban kiala­kult né­zet­ről, mely sze­rint a bé­két a hon­vé­del­mi mi­nisz­ter nem ír­hat­ja alá. Már­pe­dig ek­ko­ri­ban a Nem­ze­ti Had­se­reg aka­ra­tát nem le­he­tett fi­gyel­men kí­vül hagy­ni. So­ós Ká­roly ezért – Hor­thy­val egyetér­tés­ben – vissza­von­ta ko­ráb­bi ajánl­ko­zá­sát, és nem vál­lal­ta a meg­bí­za­tást. De nem­csak So­ós, ha­nem Pe­kár Gyu­la kul­tusz­mi­nisz­té­riu­mi ál­lam­tit­kár is vissza­lé­pett az aláírás­tól, az­zal a sa­já­tos ma­gya­rá­zat­tal, hogy agg édes­ap­ja kö­zöl­te ve­le: „Ő átél­te a sza­bad­ság­har­cot és a vi­lá­go­si fegy­ver­le­té­telt, de azt nem akar­ja megér­ni, hogy a fia ír­ja alá a Ma­gyaror­szá­got meg­cson­kí­tó bé­ke­szer­ző­dést. Ha mégis meg­ten­né, úgy nem akar­ja őt töb­bé ma­ga előtt lát­ni.”

A kor­mány­ülés kez­de­tén je­len lé­vő hét mi­nisz­ter csa­ló­dot­tan hall­gat­ta Si­mo­nyi-­Se­ma­dam be­szá­mo­ló­ját. (Be­nárd Ágost ek­kor még nem volt je­len az ülé­sen, csak ké­sőbb ér­ke­zett meg vi­dé­ki út­já­ról.) A kor­mány tag­jai új­fent az öt­le­te­lés­be me­ne­kül­tek. Egy­részt be­le­ka­pasz­kod­tak ab­ba a le­he­tő­ség­be, hogy ma­guk he­lyett ál­lam­tit­ká­ri szin­tű aláírót de­le­gál­ja­nak, más­részt pe­dig egy­mást ajánl­gat­ták er­re a há­lát­lan sze­rep­re. Így me­rült fel le­het­sé­ges aláíró­ként Lers Vil­mos kü­lügy-­mi­nisz­té­ri­u­mi és Wal­ko La­jos pén­zügy-mi­nisz­té­riu­mi ál­lam­tit­kár, va­la­mint Ká­nya Kál­mán rend­kí­vü­li kö­vet és meg­ha­tal­ma­zott mi­nisz­ter ne­ve. Te­le­ki azon­ban fi­gyel­mez­tet­te a je­len­lé­vő­ket, hogy a győz­te­sek mi­nisz­te­ri ran­gú meg­bí­zot­tat vár­nak az aláírás­ra. 

A rög­tön­zés en­nek el­le­né­re to­vább foly­ta­tó­dott, s a ne­héz­sé­gek át­hi­da­lá­sá­ra még Ká­nya Kál­mán vagy Dras­che-­Lá­zár Alf­réd ideig­le­nes jel­leg­gel tör­té­nő kül­ügy­mi­nisz­te­ri ki­ne­ve­zé­se is szó­ba ke­rült. E ja­vas­la­tok­ról sze­mé­lye­sen Si­mo­nyi-­Se­ma­dam Sán­dor tá­jé­koz­tat­ta Hor­thyt, aki azon­ban ha­tá­ro­zot­tan el­zár­kó­zott et­től. A kor­mány­zó­tól vissza­té­rő mi­nisz­ter­el­nök be­szá­molt a mi­nisz­te­rek­nek ar­ról, hogy Hor­thy szin­tén sze­mé­lyi ja­vas­la­to­kat tett, s a kiala­kult hely­zet­ben Be­nárd Ágo­stot, il­let­ve Fer­di­nan­dy Gyu­lát tar­tot­ta a legal­kal­ma­sabb­nak. Utób­bi azon­nal til­ta­ko­zott. Megis­mé­tel­te ko­ráb­bi ér­veit, hoz­zá­té­ve: a ma­ga ré­szé­ről el­kép­zel­he­tet­len­nek tart­ja, hogy az or­szá­gon el­kö­ve­tett leg­na­gyobb igaz­ság­ta­lan­sá­got ép­pen az igaz­ság­ügy-mi­nisz­ter ír­ja alá.

A gor­diu­szi cso­mó át­vá­gá­sa

Alig fe­jez­te be Fer­di­nan­dy a hoz­zá­szó­lá­sát, ami­kor hir­te­len nem várt ese­mény tör­tént. A jegy­ző­könyv sze­rint Kar­cag­ról „vá­rat­la­nul” megér­ke­zett a mi­nisz­ter­ta­nács ülé­sé­re Be­nárd Ágost mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­ter. Si­mo­nyi-­Se­ma­dam Sán­dor mi­nisz­ter­el­nök azon­nal át­lát­ta a hely­zet kí­nál­ta le­he­tő­sé­get, s a mi­nisz­ter­ta­nács ne­vé­ben „azon ha­tá­ro­zott ké­rés­sel for­dul[t] a mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­ter úr­hoz, hogy miu­tán a mi­nisz­ter­ta­nács hosszú tár­gya­lá­sok után vég­re azon el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott, hogy a leg­meg­fe­le­lőbb vol­na, ha ő utaz­na ki ma es­te Pá­rizs­ba a bé­ke aláírá­sá­ra, vál­lal­ja ma­gá­ra ezt a felada­tot”. Si­mo­nyi-­Se­ma­dam te­hát a kor­mány dön­té­se­ként, nem pe­dig a kor­mány­zó egyik le­het­sé­ges ja­vas­la­ta­ként kö­zöl­te mindezt Be­nárd­dal. 

Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter

Be­nár­dot vá­rat­la­nul ér­ték a mi­nisz­ter­el­nök sza­vai. Mint mond­ta, „olyan ér­zés fog­ja el e pil­la­nat­ban, mint­ha rá­pa­ran­csol­ná­nak, hogy men­jen ra­bol­ni és be­tör­ni, be­lát­ja azon­ban, hogy ezen ál­do­za­tot a mi­nisz­te­rek egyi­ké­nek meg kell hoz­ni, és ha a mi­nisz­ter­ta­nács így ha­tá­ro­zott, úgy, bár­mily ne­he­zé­re es­sék is ez, kény­te­len a mi­nisz­ter­ta­nács ezen ha­tá­ro­za­ta előtt meg­ha­jol­ni. Csak azt ké­ri a mi­nisz­ter­ta­nács­tól, hogy úgy a kor­mány­zó úr Ő Fő­mél­tó­sá­ga, mint a mi­nisz­ter­ta­nács a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban kér­jék őt fel er­re, és fe­jez­zék ki ha­tá­ro­zott kí­ván­sá­gu­kat er­re vo­nat­ko­zóan.”

Az a tény, hogy Be­nárd Ágost a mi­nisz­ter­ta­nács előtt tett ko­ráb­bi egyér­tel­mű, az aláírást eluta­sí­tó nyi­lat­ko­za­tai­val el­len­tét­ben meg­le­pően könnyen s mi­nisz­ter­tár­sai­val el­len­tét­ben ki­fo­gást nem ke­re­sően fo­gad­ta a mi­nisz­ter­el­nök­nek a „kor­mány ne­vé­ben” tett fel­ké­ré­sét, több mint meg­le­pő, s fel­ve­ti a kér­dést, mi áll­ha­tott a mi­nisz­ter hir­te­len for­du­la­tá­nak hát­te­ré­ben.

Nos, bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek ar­ra utal­nak, hogy Be­nárd ná­la na­gyobb tekin­téllyel és ha­ta­lom­mal bí­ró po­li­ti­ku­sok nyo­má­sá­ra vál­lal­ta el vé­gül a meg­bí­za­tást. Is­me­re­tes, hogy Te­le­ki Pál kül­ügy­mi­nisz­ter az aláíró sze­mé­lyé­ről fo­lyó vi­ta köz­ben tá­vo­zott a mi­nisz­ter­ta­nács ülé­sé­ről, de azt nem tud­juk, hogy ho­vá ment, ki­vel s mi­ről be­szélt. El­kép­zel­he­tő, hogy – ér­zé­kel­vén a mi­nisz­ter­el­nök és a kor­mány tel­jes ta­nács­ta­lan­sá­gát – Te­le­ki a kor­mány­zó be­vo­ná­sá­val meg­pró­bál­ta fel­gyor­sí­ta­ni az aláíró sze­mé­lyé­nek ki­je­lö­lé­sét. E „for­ga­tó­könyv” sze­rint Te­le­ki fel­ke­res­te Hor­thyt, és be­szá­molt ne­ki a mi­nisz­ter­ta­nács­ban kiala­kult patt­hely­zet­ről, s fel­ve­tet­te előt­te Be­nárd Ágost ne­vét, aki­vel nem­csak a köl­csö­nös esz­mei és po­li­ti­kai kö­te­lé­kek kap­csol­ták össze a kül­ügy­mi­nisz­tert, ha­nem a bu­da­pes­ti pia­ris­ta gim­ná­zium­ban el­töl­tött évek is. Hor­thy te­hát Te­le­ki su­gal­ma­zá­sá­ra ja­va­sol­ta ké­sőbb az őt fel­ke­re­ső Si­mo­nyi-­Se­ma­dam mi­nisz­ter­el­nök­nek Be­nárd Ágost (vagy Fer­di­nan­dy Gyu­la) fel­ké­ré­sét a bé­ke­szer­ző­dés alá­rá­sá­ra. Te­le­ki pe­dig im­már a kor­mány­zó sa­ját öt­le­te­ként tol­má­csol­hat­ta Be­nárd­nak a fel­ké­rést, ami elől a mi­nisz­ter alig­ha tér­he­tett ki. A kor­mány­zói fel­ké­rés­re va­ló hi­vat­ko­zás mel­lett szól az is, hogy ami­kor a mi­nisz­ter­el­nök a mi­nisz­ter­ta­nács­ban Be­nár­dot ja­va­sol­ta aláíró­nak, vá­la­szá­ban Be­nárd kü­lön kiemel­te, hogy ha ez Hor­thy ki­fe­je­zett kí­ván­sá­ga, an­nak tel­je­sí­té­se alól nem von­hat­ja ki ma­gát.

Mindez ma­gya­rá­zat­ként szol­gál­hat ar­ra is, va­jon miért je­lent meg a kor­mány­ülé­sen „vá­rat­la­nul” Be­nárd Ágost, holott min­den ki­fo­gás nél­kül tá­vol is ma­rad­ha­tott vol­na, hi­szen elő­re be­je­len­tett vi­dé­ki úton volt. Be­nárd te­hát vá­rat­la­nul, de nem vé­let­le­nül ér­kez­he­tett meg a mi­nisz­ter­ta­nács ülé­sé­re. Ha helyt­ál­ló a fen­tiek­ben fel­vá­zolt ok­fej­tés, Be­nárd pon­to­san tud­ta, mi­lyen fel­ké­rés fo­gad­ja majd. S azt is tud­hat­ta, hogy bár sza­bad­koz­ni fog, a kor­mány­zó sze­mé­lyes aka­ra­ta előtt meg kell ha­jol­nia, s vál­lal­nia kell az aláírás­sal já­ró há­lát­lan felada­tot.

A leg­ne­he­zebb dön­tés

Ter­mé­sze­te­sen az is le­het­sé­ges, hogy mi­nisz­ter­ként Be­nárd egy­sze­rűen kö­te­les­sé­gé­nek érez­te a kor­mány­ülé­sen va­ló meg­je­le­nést. Si­mo­nyi-­Se­ma­dam pe­dig kap­va ka­pott az al­kal­mon, s mi­után Hor­thy is szó­ba hoz­ta Be­nárd ne­vét, a kor­mány­fő a „vá­rat­la­nul” be­top­pa­nó mi­nisz­tert azon­na­li dön­tés elé állí­tot­ta. Ő pe­dig, átérez­ve a hely­zet sú­lyát és a po­li­ti­kai fe­le­lős­sé­get, a kor­mány­zó és a mi­nisz­ter­ta­nács ké­ré­se elől nem tu­dott ki­hát­rál­ni, an­nak el­le­né­re, hogy ko­ráb­ban az aláírás­tól egyér­tel­műen el­ha­tá­ro­ló­dott, s in­kább azon­na­li le­mon­dá­sát he­lyez­te ki­lá­tás­ba. Ezt lát­szik alá­tá­masz­ta­ni Be­nárd Ágost­nak tíz év­vel az em­lí­tett ese­mé­nyek után az Új Nem­ze­dék tu­dó­sí­tó­já­nak adott nyi­lat­ko­za­ta: „Má­jus 31-én dél­után hat óra táj­ban mit sem sejt­ve ér­kez­tem vissza Kar­cag­ról a fő­vá­ros­ba. Egye­ne­sen a mi­nisz­ter­ta­nács­ra siet­tem, amely ép­pen ülé­se­zett. De jó, hogy meg­jöt­tél! – fo­ga­dott a mi­nisz­ter­el­nök, te reád vár­tunk, egy­han­gú ha­tá­ro­za­tunk ér­tel­mé­ben ne­ked még ma es­te Pá­rizs­ba kell utaz­nod a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sá­ra!”

Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy az ed­dig fel­tárt for­rá­sok alap­ján az érin­tet­tek kö­zül sem Hor­thy, sem Te­le­ki, sem pe­dig Si­mo­nyi-­Se­ma­dam Sán­dor a ké­sőb­biek­ben nem kö­zölt rész­le­te­ket a dön­tés meg­szü­le­té­sé­nek kö­rül­mé­nyei­ről, s Be­nárd is csak a kor­mány­ülés­ről ké­szült jegy­ző­könyv­vel megegye­zően nyi­lat­ko­zott, ma már ne­héz len­ne megál­la­pí­ta­ni, hogy va­ló­já­ban mi­lyen po­li­ti­kai egyez­te­té­sek zaj­lot­tak le az aláíró sze­mé­lyé­ről. Ha egyál­ta­lán vol­tak ilye­nek, s nem az adott hely­zet kí­nál­ta rög­tön­zés­ből szü­le­te­tett meg az a ha­tá­ro­zat, ame­lyet vé­gül Be­nárd Ágost el­fo­gad­ni kény­sze­rült.

Akár­hogy tör­tént is, tény az, hogy Be­nárd a mi­nisz­ter­ta­nács­ban, ha kény­sze­re­det­ten is, de vál­lal­ta az aláírást. A kor­mány­zó­tól ér­ke­ző sze­mé­lyes fel­ké­ré­sé­hez azon­ban ra­gasz­ko­dott. Ek­kor Si­mo­nyi-­Se­ma­dam fél­be­sza­kí­tot­ta az ülést, s Be­nárd­dal együtt Hor­thy­hoz sie­tett. A mintegy fél­órás kor­mány­zói au­dien­ciá­ról vissza­tér­ve, miu­tán a mi­nisz­ter­el­nök új­fent meg­nyi­tot­ta a kor­mány­ülést, Be­nárd Ágost kért szót. Fel­szó­la­lá­sá­ban ki­fej­tet­te: „min­den ér­zé­se a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban til­ta­ko­zik az el­len, hogy ki­men­jen Pá­rizs­ba a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sá­ra, de miu­tán a kor­mány­zó úr őt a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban fel­kér­te és apel­lált ha­za­fias ér­zé­sé­re, kény­te­len volt an­nál is in­kább tel­je­sí­te­ni a kor­mány­zó úr ezen ha­tá­ro­zott kí­ván­sá­gát, miu­tán ő a kor­mány­zó úr­nak hű­ség­es­küt tett és így kö­te­les­sé­ge ezen kí­ván­sá­gát res­pek­tál­ni.” Be­nárd te­hát hang­sú­lyoz­ta, hogy Hor­thy sze­mé­lyes ké­ré­sé­nek tesz ele­get ak­kor, ami­kor vál­lal­ja az aláírást. A kor­mány­fő Be­nárd ál­lás­pont­ját kor­rekt­nek tar­tot­ta, és szük­sé­ges­nek lát­ta, hogy „a mi­nisz­ter­ta­nács is jegy­ző­köny­vi­leg kér­je fel a mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­ter urat, hogy vál­lal­ja ma­gá­ra ezen ál­do­za­tot”. A mi­nisz­ter­el­nök to­váb­bi biz­to­sí­té­ko­kat is kí­vánt ad­ni Be­nárd­nak. Ja­va­sol­ta, hogy „mond­ja ki a mi­nisz­ter­ta­nács azt is, hogy ha eb­ből bár­mi­lyen ódium szár­maz­nék is a mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­ter úr­ra, és ha ő ezen ódium­ból ki­fo­lyó­lag szük­sé­ges­nek tar­ta­ná, hogy le­mond­jon, úgy a kor­mány szo­li­dá­ris­nak vall­ja ma­gát a mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­ter úr­ral, és az egész ka­bi­net le­mond”. 

Miu­tán a mi­nisz­ter­el­nö­ki elő­ter­jesz­tés­sel a ka­bi­net egyetér­tett, pont ke­rült a több hete tar­tó, már-már a kor­mány bu­ká­sát is elő­re­ve­tí­tő vi­ta vé­gé­re, s meg­­szü­le­tett a Si­mo­nyi-­Se­ma­dam-­kor­mány tör­té­ne­té­nek leg­ne­he­zebb dön­té­se, mely sze­rint „a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sá­ra Be­nárd Ágost mun­ka­ügyi és nép­jó­lé­ti mi­nisz­ter […] és Dras­che-­Lá­zár Alf­réd rend­kí­vü­li kö­vet, meg­ha­tal­ma­zott mi­nisz­ter utaz­za­nak ma este Pá­rizs­ba”. A mi­nisz­ter­ta­nács má­jus 31-i ha­tá­ro­za­tá­ról a más­nap, 1920. jú­nius 1-jén meg­je­le­nő la­pok csak rö­vid hír­ben, kom­men­tár nél­kül szá­mol­tak be. 

103 cikk ezzel a kulcsszóval