Kényszer és szükséglet

Deák Ferenc – kortársaival együtt – az alkotmányos monarchia meggyőződéses híve volt. Nemzeti liberálisként a magyar történelem sajátos kényszerpályájából eredeztette a monarchikus államrendet és saját politikai meggyőződéséből annak alkotmányos hatalomgyakorlását. Ha ezen álláspontját védeni kellett, legszívesebben az európai hatalmi viszonyokra, a magyar történelem sajátos alakulására, törvényhozó őseink bölcsességére hivatkozva érvelt. Tette ezt a nemzeti törekvések leginkább kétségbeejtő pillanataiban is.

Deák meggyőződéssel vallotta, hogy sem Ausztriának, sem Csehországnak, sem a Habsburg-dinasztia által hódoltatott országoknak, népeknek, de még a magyarországi nemzetiségeknek sem létszükséglet a Habsburgok uralma. Egyedül a magyar nemzetnek, a magyar etnikumnak van kényszerű szüksége a Habsburg-dinasztiára. Ezen meggyőződését áttételesen és direkt módon is számtalanszor megfogalmazta politikai szónoklataiban, országgyűlési beszédeiben, felirataiban és felirattervezeteiben. E témáról azonban legőszintébben és legnyíltabban sógorának, Tarányi, akkor még Oszterhueber Józsefnek vallott. 1842. november 10–16. között írta azt a levelet, melyben „az austriai Monarchia” jelenéről és jövőjéről elmélkedik. Találóan jegyezte meg, hogy az „austriai Monarchia nem egy magában álló nemzet, hanem több apróbb nemzetek aggregatuma, mellyet a sors kénye, haragja vagy kedvezése egy csomóba öszve vetett, s ... részeit,