Kállay Miklós és az 1943-as olasz fordulat, nemzetközi összefüggésrendszerben

Az eddigi magyar történetírás és a Magyarország második világháborús szerepléséről szóló visszaemlékezések nagy része Hazánk megváltoztathatatlan kényszerpályájáról szól, továbbá, hogy döntés csak a „rossz és a még rosszabb között volt„ alapos történeti korrekcióra szorul, ami pedig Kállay Miklós miniszterelnökünk (1942-1944) munkásságát illeti fontos lenne egy további konzervatív szemléletű interpretáció, mert ez a magyar férfiú még mindig nem került a magyar köztudatban és kollektív emlékezetben, továbbá történelmünkben az Őt megillető helyre. Témánk szempontjából az egyik alapvető problematika Kállay politikai vonalvezetésének kérdése. A régebbi és néhány helyütt az újabb keletű baloldali vagy liberális értékrendű történetírás szerint, Kállay Miklós és a korabeli magyar elit állítólag rádöbbent az 1943-as doni katasztrófa után arra, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút és sürgősen kapcsolatokat kell keresni az angolszász hatalmak felé, hogy Magyarország még időben a győztes hatalmak táborához csatlakozhasson. Téves beállítás. Szerző az ún. kontinuitás mellett teszi le voksát. Szóval a miniszterelnök, hivatalba lépése kezdetétől fogva arra törekedett, hogy Hazánk épségét megóvja, először a németektől fokozatosan eltávolodva, majd kedvező történeti pillanat esetén átvezesse Magyarországot a Szövetséges táborba, nevezetesen Nagy-Britanniáról és az Amerikai Egyesült Államokról van szó! A magyar béketapogatózások az angolszász hatalmak felé már 1942 nyarán megindultak, sőt több jel utal arra, hogy akár már hamarabb is. Magyarország útja ekkor már súlyos kényszerekkel volt teli, de hogy ez mennyire nem volt 100%-ig determinált, arra próbálunk meg e cikkben rávilágítani és egy a maga idejében létező, de meg nem valósult történeti alternatívát felvázolni, mely hogy ha a történelem folyása úgy alakul, Kállay Miklós miniszterelnökünk politikája akár teljes sikerrel járhatott volna. Az események csak visszafelé tekintve tűnnek elkerülhetetlennek. Itt érkeztünk el egy történeti alternatíva kérdéséhez, nevezetesen az 1943-as olasz fordulathoz és egy az angolszász Szövetségesek által kihagyott párját ritkító történeti eshetőséghez.

Az ún. második front megnyitásának kérdése 1941 óta terítéken volt az angol és amerikai vezetés asztalán és folyamatos politikai viták tárgyát képezte. Az amerikai vezető körök, élén Roosevelt elnökkel, már-már mániákusan ragaszkodtak a franciaországi partraszálláshoz és gyanakodva figyelték Churchill és Brooke brit vezérkari főnök az ún. mediterrán stratégiáról vallott elképzeléseiket a Földközi-tenger térségét illetően. Pedig a Churchill által a Tengely Achilles-sarkának tekintett Olaszország