II. Rákóczi Ferenc újratemetése

Rákóczi száműzetésének szomorú története kapcsán a szerző minden bizonnyal számíthat az olvasók elemi tájékozottságára. Nyilvánvalóan tudják, hogy a fejedelem a szabadságharc bukása után egy időre Franciaországban telepedett le, arra számítva, hogy a Napkirály katonai és politikai támogatásával visszatérhet hazájába, és folytathatja függetlenségi harcát a Habsburg-udvarral szemben. Amikor ebbéli reményeiben csalódnia kellett, a török birodalomba költözött, a szultán segítségében reménykedett politikai céljai valóra váltása tekintetében. Törekvései hiú remények maradtak, éppúgy, mint fia, Rákóczi József próbálkozásai. A fejedelem Rodostóban telepedett le, és ott is halt meg. Tudni kell azt is, hogy – amint ezt Kossuth Lajos is megfogalmazta – „az 1715. XLIX-ik törvény […] Rákóczi Ferencet, Bercsényit és követőiket a haza nyilvános ellenségeinek s az igaz szabadság felforgatóinak káromolva, proscribálta.” Végül arról sem feledkezhetünk meg, hogy a hatalmas Rákóczi-birtokot a Habsburg-császár felosztotta a hozzá hű vagy hozzá csatlakozott magyar főurak között.

Ilyen körülmények között, Rákóczi hívének mutatkozni, Rákóczira hivatkozni, őt vagy híveit dicsérni, a Rákóczi-indulót eljátszani, énekelni stb. a bécsi udvarral és adminisztrációval szembeni nyílt lázadásnak számított, és – a politikai rendszer éppen aktuális keménységétől függően – többé-kevésbé súlyos retorziókat vonhatott maga után. A rodostói zarándoklat is azok közé a cselekmények közé tartozott, amelyek kockázatokkal jártak, rebellis politikai állásfoglalásnak számítottak. A Rákóczi-emlékek iránti kegyelet kihangsúlyozza a zarándoklat egy sajátosságát: elköteleződést, hitvallást, kockázatvállalást, odaadást jelent valaki vagy valamely ügy mellett. Thaly két 18. századi utazó beszámolója kapcsán írja:

„Mind e kassai vándorló doctornak, mind a szólnoki Mészárosnak emez utazásai és tudósításai bizonyítják, hogy honfitársaink már a múlt század vége felé is kegyelettel látogattak el a nagy bujdosó fejedelem törökországi magányának, elhúnytának helyére s érdeklődve nyomozták ott a Rákóczi-emlékeket, sőt a mit lehetett, haza is hozának azokból, – mint Mészáros.”

Az 1848–49-es szabadságharc bukása utáni időkbe ugorva, Thaly így folytatja:

„Föltehető, hogy azon legújabbkori nagyszámú emigránsaink közűl, kiket az 1849-iki események zivatarai török földre sodortak, szintén akadnak vala legalább egynehányan, a kik Konstantinápolyból