II. Miklós

II. Miklós az orosz történelem ellentmondásos megítélésű, tragikus sorsú alakja. Az 1613-ban hatalomra kerülő Romanov-dinasztia utolsó tagja, a pravoszláv egyház szentje, a kortársak azonban „Véres Miklósnak” hívták, s a háború végén védőőrizetbe kellett helyezni, hogy az elkeseredett, feldühödött tömeg ne koncolja fel.

Ellenségei is tudták, hogy családját szerető, jó apa, nyitott gondolkodású és művelt ember. Gyakran adott interjút, a maga módján liberális volt, például megengedte, hogy folyami fürdés közben ruhátlan felvételt készítsenek róla, amire sem a korábbiakban, sem a későbbiekben, sem más uralkodócsaládokban nem nagyon találunk példát. Ugyanakkor erélytelensége, döntésképtelensége, kiszámíthatatlansága, feleségétől és udvari sarlatánoktól való túlzott függése miatt meglehetősen negatív a történelmi megítélése. 

Egyrészt ő volt az az uralkodó, aki – ha kényszer hatására is – alkotmányt adott a birodalom népeinek, másrészt nehezen bocsátják meg neki a birodalom bukásában játszott dicstelen szerepét, a dinasztia tekintélyének lejáratását, Oroszország iszonyatos első világháborús emberveszteségét s az elmaradt reformokat. Minderre különös fényt vet mártíromsága, az a tény, hogy családjával együtt bírósági eljárás és nyilvános ítélet nélkül egy pincében lőtték agyon 1918. július 17-én éjjel.