Hortobágy miatt.…

Az egész eddigi életem összes titkának, szomorúságának, szegénységének, s családi tragédiájának egyetlen eredőjét úgy hívják: Hortobágy.

A titok és a titkolózás miatt, így túl az ötvenen, most tanulom az életem, most olvasom a sorsom. Saját magam körbejárásához segítséget kapok elkötelezett tudósoktól, mint amilyen Hantó Zsuzsa, kinek kutatásai nagyot lendítettek a Hortobágyra elhurcoltak megismerésében; ahogy rengeteg információval szolgált a sorstárs, Varga Albert e témában írt könyve, kinek bíztató, kedves szavai is sokszor, sokaknak adtak erőt a tábori túléléshez is.

A szüleim soha nem panaszkodtak, nem emlékeztek, nem beszélgettek az 1950 és 1953 között történt eseményekről. Engem, mint késői gyereket (1955 végén születtem) arra tanítottak, hogy lehetőleg ne legyen véleményem, s mikor látták, hogy van, azt tiltották, hogy elmondjam, s azt, hogy a házon kívül bármiről beszéljek, amit hallok, látok, tapasztalok. Egész gyerekkoromban csak éreztem rajtuk a rettegést, a féltő aggódást, de nem értettem belőle semmit.

A családom története sorscsapásoktól terhes. A szüleim, mindkét oldalról jómódú gyerekek, mikor összeházasodtak, kaptak egy házat, gazdálkodásra földet, nagy kertet. Úgy indultak, hogy tele volt az istálló, s az ékszerdoboz is. Megszületett a szép, egészséges kislányuk, s boldogan éltek három évet. Ekkor hurcolták el őket Szaváról. Ugyan nem ők voltak az AVH listáján, hanem a nagyapámék (sajnos a neve megegyezett a fiáéval), de mivel Szaváról úgyis vittek el másokat is, nem mentek át Csarnótára az idősebb Bertókért. A nagyapám, érzékeny ember lévén, alig tudta elviselni a történteket. Egész életében lelkiismeret-furdalása volt, de alig tudott tenni valamit. Végül, hosszas Pestre járás után, végre megengedték, hogy a nővéremet hazahozzák. Ezzel elindult a következő sorsforduló, elszakították a kislányt a szüleitől, s nevelésre megkapta az apai nagynénje. Mikorra a szülők hazajöttek, már megszokta az új „anyukát”, s idegenként nézett a saját anyjára. Soha nem volt később sem meghitt, s szeretetteljes kapcsolat közöttük. Én ezt is értetlenül néztem, s mikor kérdezgettem, miért hasonlít annyira a nővérem a nénénkre, azt mondták, mert rokon, s a rokonok néha nem a közvetlen felmenőikre ütnek. Ma is felidézem a teljesen hasonló mozdulataikat, az azonos ízlésüket, hanghordozásukat, a tiszteletet parancsoló kemény szavaikat. Ez bizony akkor is eszembe jut, mikor tudományos írásokban latolgatják az emberben a genetikai „hozomány”, s a nevelés arányát. Azt nem tudom, hogy mekkora a nevelés szerepe, de hogy hatásos, az bizonyos.

A hortobágyi évek után a szüleim nem térhettek vissza a falujukba, a