Hogyan lett székes a főváros?

1892 jubileumi év volt Magyarországon: az 1867-es kiegyezés és királykoronázás negyedszázados évfordulója. Már a sokat vitatott közjogi aktussal is cikkek, visszaemlékezések tömege foglalkozott, de mindez eltörpült a koronázás jubileuma alkalmából rendezett ünnepségsorozat mellett. Ez volt a legnagyobb szabású rendezvény a millenniumot megelőző évtizedben. Csúcspontja Ferenc József ötnapos budapesti tartózkodása volt, melyet a koronázás napja (június 8.) köré szerveztek.

Az uralkodó június 6-án érkezett a díszbe öltöztetett városba, s a Nyugati pályaudvarról ünnepi menet kísérte föl a Várba. Az útvonalat (Teréz körút – Andrássy út – Fürdő utca – Lánchíd – Albrecht út) nemcsak zászlókkal, drapériával díszítették, hanem három helyen diadalkaput is emeltek. A menet fényét a mágnások bandériuma adta, bár közrendűek fogatai is csatlakozhattak, ha legalább egy utasuk díszmagyarban volt, s egyletek és más szervezetek is felvonultak. Este díszelőadást tartottak a Nemzeti Színházban és a Népszínházban, az előbbit Ferenc József is megtekintette. Másnap megszemlélte a helyőrséget, este körbekocsikázott a káprázatosan kivilágított városon.

Az évforduló napja ünnepi misével kezdődött, majd a király fogadta a törvényhozás és a főváros küldöttségét. Később meglátogatta Andrássy Gyula özvegyét, kifejezve sajnálatát, hogy a gróf és az öregúr (Deák) nem érte meg ezt a napot. Este az Operában volt díszelőadás. A Városligetben és a Városmajorban népünnepélyt tartottak, ökörsütéssel és ingyenborral, ahogy koronázáskor szokás. 9-én estély volt a királyi palotában, 10-én pedig az egyesült dalárdák szerenádja és fáklyás felvonulás zárta a rendezvények sorát. A király még aznap elutazott.

Számos egyéb program is zajlott a fővárosban (tűzijáték, virágkiállítás, estélyek, fogadások) és persze mindenütt az országban. Az ünnepi hangulatot kisebb incidensek zavarták csak meg, főleg az örökzöld zászlóvita. Több vidéki középületre ugyanis fekete-sárga zászlót húztak fel a magyar lobogó helyett – ez pedig a korszak állandó botrányköve volt. A fővárosban is az kavart vihart, hogy a budapesti hadtestparancsnok csak a magyar közvéleményt irritáló színek alatt engedélyezte katonái részvételét a rendfenntartásban. A budai várpalotára, a korábbi gyakorlattal szemben, amikor a két lobogó (s mellettük harmadikként a horvát) együtt volt látható, most egyiket sem tűzték ki. Ez gesztus volt a közvélemény felé, amely azonban azt várta volna el, hogy ez egyszer csak piros-fehér-zöld zászló lengjen a királyi palotán. A helyenként feltűnő bajor színek viszont senkit sem zavartak, hiszen a – betegsége miatt távol lévő – királynéra emlékeztettek.

Sokan kifogásolták azt, hogy a királyt ez