Hitlerről másként

Lawrence Birken amerikai egyetemi tanár (Ball State University) eszmetörténeti műve rendhagyó. Már Joachim Fest utalt monumentális Hitler-monográfiájában arra, hogy a Führer „nem harcias faji vagy expanzív célkitűzéseivel állt a német történelem gyújtópontjában, hanem azon értelmiségiek egyikeként, akik elméleti bizonyságaikkal eltelve, nagy magasságból vetették alá a valóságot kategorikus elveiknek”, s ami őt „kivételes jelenséggé tette, az abban állt, hogy saját eszmei fikcióit betű szerint meg akarta valósítani, és a mintegy százéves eszmei egzaltáltság frázisait komolyan vette”. Birkenig viszont senki sem vette komolyan ezt a Hitlert, a „filozófust”, márpedig a Führerrel nemcsak „a dilettáns tört be a filozófiába”, mint Fest írta, hanem a filozófus is a filozófiába.

Birken tézise provokatív: „A »hatalmi törekvés« és a »tudásra való törekvés« lehetővé teszi, hogy reintegráljuk Hitlert a nyugati civilizáció szélesebb történetébe, és így Marx és Freud mellett foglaljon helyet.” Nem kevésbé provokatív a „német külön út” tézisének mint „hamis teológiának” az elvetése. Hitler a felvilágosodás, illetve a felvilágosodással születő nacionalizmus hagyományához kapcsolódik. Paradoxonként hat annak jelzése, hogy a felvilágosodás eltörölte a társadalmi egyenlőtlenséget és helyébe a biológiai egyenlőtlenséget állította. Hiszen a nőket és az alárendelt fajokat kizárták a politikai életből. „Minden ember egyenlő volt, de nem minden ember volt férfiember!” És mivel a felvilágosodás nyomán elvetették a Genezis könyvét, „fajok,