Ingyenesen olvasható
150 éve a norvégiai Borgéban megszületett Roald Engelbregt Gravning Amundsen, a Déli-sarkot elsőként elérő norvég sarkkutató, felfedező – 1872. július 16.
Az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán által határolt kontinens, az Antarktisz volt az utolsó, amelyet felfedezett az emberiség. A többi földrésszel nincsen semmilyen kapcsolata, Dél-Amerika legdélebbi része fekszik legközelebb hozzá. A 14 millió km2-t kitevő kontinensen nem ritka a –70 foknál hidegebb hőmérséklet sem. Maga a Déli-sark az Antarktisz belsejében, 2800 méteres magasságban található. A kontinens Ausztrália területének mintegy kétszeresét teszi ki, és a Föld édesvíztartalékainak 70 százaléka található itt.
Forrás: Wikimedia Commons
Ptolemaiosz már az ókorban feltételezte, hogy a Föld gömbölyű, és az ókori tudósok is felvetették azt a tant, hogy akkor kell lennie délen egy olyan földrésznek, amely kiegyensúlyozza az északi féltekét, különben fejjel lefelé állna a Föld. A középkori földrajztudósok előtt ismert volt a rejtélyes déli föld gondolata, de nem fedezték még fel. James Cook 1772-ben elérte a Déli-sarkkört, de a dermesztő hideg és a jégtáblák visszakozásra kényszerítették. 1821-ben az orosz Faggyej Bellingszgauzen (Bellingshausen) és Mihail Lazarev hajózta először körbe a kontinenst. A következő évtizedekben a francia d’Urville felfedezte az Adélie-földet, James Clark Ross pedig a róla elnevezett hatalmas jeges területet és a Viktória-földet. Az Antarktisz azonban még mindig nem adta meg magát, bár a bátor felfedezők egyre közelebb hatoltak a szárazföld felé.
Amundsen negyedik gyermekként született 1872. július 16-án a norvégiai Borgéban. Apja tengeri kereskedő volt, így a hajózás iránti vágy a „vérében” volt. Apja halála után édesanyja kérésére beiratkozott az orvosi egyetemre, de valójában 19 éves korában érte élete meghatározó élménye, amikor 1889-ben ott volt a grönlandi expedíciójáról hazatérő Fridtjof Nansent fogadó ünneplők között. Nansen öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Példaképe a Fram nevű hajóval később sikertelen, de a sarkkutatást értékes tapasztalatokkal gazdagító utazást tett az Északi-sark felfedezésére. Anyja halála után már senki nem fogta vissza Amundsen sarkkutató törekvéseit.
A 19. század végén új lendületet vett a kutatás. Adrian Gerlache és csoportja, majd Borchgrevink voltak az elsők, akik átteleltek az Antarktiszon. 1901-ben Otto Nordenskjöld a Graham-föld keleti területeit kutatta. Ernest Shackleton 1908-ban nekivágott a nagy útnak, hogy elérje a Déli-sarkot, amelyet 156 km-re közelített meg. Teljesítménye azonban így is kimagasló, főleg, ha beleszámítjuk hegymászó-eredményét is: feljutott a 3794 m magas Erebusra. 1909-ben Robert Peary expedíciója elérte az Északi-sarkot, így aki valami újat akart meghódítani, a Déli-sark felé fordította a tekintetét.
1912-ben kezdődött meg a verseny a Déli-sark meghódításáért Robert Scott és Amundsen között. Scott – aki korábban részt vett Shackleton egyik expedíciójában – pónilovakkal vágott neki a hosszú útnak, Amundsen – aki Gerlache expedíciójában is részt vett korábban – kutyaszánnal. Amundsen a Fram fedélzetén érte el társaival a szárazföldet. A vontatás módja később sorsdöntő volt a felfedezők életében. Amundsen 1911. december 14-én érte el elsőként a Déli-sarkot, Scott 1912. január 17-én. Utóbbi végzetes hibát követett el, amikor lovakra bízta a szánok húzását, mert azok elpusztultak a szélsőséges időjárásban, míg Amundsen szánhúzó kutyáinak meg sem kottyant az út. Scott és csapata lelkileg összetörve pillantotta meg a norvég zászlót a sarkon, a kimerültség, a csalódottság és az éhség – két résztvevő kivételével – végzett velük a visszaúton. Amundsen sikere anyagi haszonnal járt, amiből sikeres hajózási vállalkozást épített fel. A felfedezést azonban nem hagyta abba.
1926. májusában a Norge nevű léghajón Amundsen, Ellsworth és az olasz Umberto Nobile a Spitzbergákról a sarkon keresztül Alaszkába repült. Ezzel azonban a második helyre szorult, mert két nappal korábban Richard Byrd elérte a pólust. Richard Byrd a Spitzbergák–Északi-sark–Spitzbergák útvonalat egy Fokker típusú repülővel tette meg. Az igazi csavar a történetben a mai kor terméke. Manapság ugyanis sokan kétségbe vonják Peary felfedezését, és 1926-hoz kötik az Északi-sark tényleges elérését, amit Byrdnek és Amundsennek tulajdonítanak. Ezt azonban a kortársak még nem így gondolták, így Amundsen számára ez az expedíció inkább a második helyezettekre jellemző csalódottsággal járt. 1928-ban pedig, egy sarkvidéki mentőakció során, az eltűnt bajtárs Umberto Nobile kutatása közben a repülőgépe valószínűleg lezuhant, Amundsen holtteste soha nem került elő.
Ezután nemzetközi kutatóállomások létesültek az Antarktiszon, amerikai, angol, francia, orosz, ausztrál kutatókkal, sőt, még turistajáratokat is indítottak a kontinensre. A nyári időszakban akár 4000 főre is nőhet a lakosság száma. A kutatók rivalizálása az államok közötti vetélkedéshez kapcsolódott, mivel az Antarktisz területének hovatartozása kezdettől tisztázatlan. A terület közjogi státuszát az 1959. december 1-jén aláírt Antarktisz-egyezmény rögzítette, amely a 60. szélességi foktól délre eső régióra vonatkozott és csak békés célokat szolgáló kihasználást tett lehetővé. Hét ország (Argentína, Ausztrália, Chile, Franciaország, Nagy-Britannia, Új-Zéland és Norvégia) kísérelte meg az Antarktisszal kapcsolatban érvényesíteni területi követeléseit, amelyek azonban az 1959-ben megszövegezett egyezményben nem jutottak érvényre.
Az 1961-ben hatályba lépett szerződést eredetileg tizenkét ország írta alá, a fentebb felsoroltakon túl Belgium, Japán, a Szovjetunió, a Dél-Afrikai Unió és az Egyesült Államok. Azóta 53 állam – köztük Magyarország is – csatlakozott már az egyezményhez. A berlini fal építésének évében egy együttműködést mutató aktus a hidegháborúban! Az egyezmény legfontosabb tartalmi eleme a környezetvédelem, illetve a természetes állapot megőrzésére vonatkozó törekvés. Csak a tudományos kutatásnak engedtek teret, mindenféle katonai tevékenység szigorúan tilos. Ezt eddig egyetlenegyszer Argentína szegte meg, amikor 1965-ben tíz katonája egy expedíció során titokban elérte a Déli-sarkot. 2048-ig megtiltották az Antarktisz ásványkincseinek kitermelését, miként szabályozták a fóka- és bálnavadászatot, halászatot is.
A vetélkedést azonban mindez nem állította meg. Ráadásul azóta kiderült, hogy a déli kontinens vastag jege alatt akár 55-200 milliárd hordó kőolaj és mintegy 221 billió köbméter földgáz is rejtőzhet, ami több, mint a Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek területén lévő készlet összesen. Ráadásul újabb országok is bejelentkeztek az Antarktiszra, mint például Kína, India vagy Kanada. Ma már a legtöbb turista is Kínából érkezik. Oroszország már 2016-ban beadott az Antarktisz határvonalakkal történő felosztásához egy tervezetet az ENSZ-ben. Ez azonban nem volt sikeres. Az viszont már most valószínűnek tűnik, hogy 2048 után sem Kína, sem Oroszország nem fog támogatni egy hasonló egyezményt. Jelenleg azonban még betartják a szerződést, és bármely ország területkisajátító törekvése ellen fellépnek a többiek.
A klímaváltozás hatásaként elindult a nyugat-antarktiszi jégtakaró egységes, míg a kelet-antarktiszi csupán foltokban megjelenő nagymértékű zsugorodása, a tengervízszint emelkedése (ami gyorsítja a jégsapka olvadását), ami egyre inkább elérhetővé teszi a kőolajkészleteket. Az egyezmény esetleges megszűnése a legrosszabb forgatókönyvet vetíti előre, amire az Északi-sark a példa, ahol ilyen jellegű megállapodás nem született. Az Északi-sarkon semmiféle egyezmény nem védi a természetet és az itt található ásványkincseket, nyersanyagokat. Az Északi-sarkvidéken koncentrálódik a Föld egyelőre még feltáratlan kőolajkészletének mintegy 13, földgázkészletének pedig közel 30 százaléka. Emellett a területen gazdag arany-, gyémánt-, vas- és cinklelőhelyek is vannak. A környező országok – Oroszország, USA, Kanada, Dánia és Norvégia − egymás után jelentették be igényüket az ásványkincseket rejtő területek egy-egy részére. Mi több, néhány évvel ezelőtt egy, a tengerfenéken üledékmintákat gyűjtő orosz mini-tengeralattjáró egy nemzeti lobogót is elhelyezett az Oroszország által igényelt területen.
A „koncból” Kína sem akar kimaradni, ezért fokozatosan veti meg a lábát a térségben, 2004 óta saját kutatóállomása van a norvég sarkvidékhez tartozó Spitzbergákon. Mindez nemcsak környezetkárosító hatásai, hanem geopolitikai következményei miatt is katasztrófával fenyegető helyzetet teremtett. Az Antarktiszon jelenleg jobb a helyzet, de egy környezeti katasztrófa már itt is bekövetkezett: a földrész felett a legnagyobb az ózonlyuk, ami az emberiség számlájára írható. Az Antarktisz lenyűgöző szépségének és egyszerűségének megvédése közös, együttműködést igénylő érdek, károsodása az egész földi életet veszélyezteti.
