rubicon

Flóri, Flóri, halleluja

Albert az egyetlen magyar aranylabdás
lock Még 1 napig ingyen olvasható
11 perc olvasás

Az egyetlen magyar aranylabdásként szokták aposztrofálni, tisztelegve a díj elnyerésének egyedisége és fejet hajtva a páratlan elhódító előtt. (Lám, a nagy cselművész még e tekintetben is szólózott.) Ám – szerény véleményem szerint – Albert Flórián nem akkor kapta ragyogó pályafutása legnagyobb elismerését, amikor a France Football című lap hagyományos szavazásán neki ítélték a Ballon d'Ort, hanem akkor, amikor az aranylabdás év (1967) elején jutalomjátékra hívták Brazília legnépszerűbb klub­csapatához, a Flamengóhoz.


A riói piros-feketék 1965 és 1972 között nem nyertek állami bajnoki címet – összbrazil bajnokság 1971-ig nem létezett –, ám 1966-ban és 1969-ben is ezüstérmesek voltak; az utóbbi alkalommal 171 599 fizető néző előtt vesztették el a Fluminense együttesével vívott döntőt a Maracana Sta­dionban (2:3). A 171 599 fizető néző annyit tesz, hogy lehettek a riói „szentélyben” akár 190 ezren is… Ebbe a világba európai futballistának meghívást kapni túltesz minden elképzelésen. 

Mint a brazilok

Az akkor még „csak” kétszeres világbajnok Brazília labdaművészei közé invitálták két hétre a magyar zsonglőrt, aki amúgy híresebb volt a Flamengo akkori játékosainál, Ditaónál, Paulo Henriquénél, Carlinhosnál, Pedrinhónál vagy Ademar Panteránál. Nem volt viszont híresebb Alfredo di Stefanónál, a spanyol Luis Suareznél, továbbá Denis Law-nál, Eusebiónál, Bobby Charltonnál, ám a korábbi aranylabdások egyikét sem kérték fel riói vendégjátékra, ahogyan nem tettek efféle ajánlatot George Bestnek, Gianni Riverának, Johan Cruyffnak vagy Franz Beckenbauernek sem. Ilyen kitüntetés azok közül, akiknek papírjuk van arról, hogy – legalább egy alkalommal – Európa legkiválóbb labdarúgójává választották őket, kizárólag Albert Flóriánnak jutott.

S a klasszis középcsatár 1968-ban még ezt is meg tudta fejelni. A futball történetírói között egyetértés mutatkozik abban, hogy minden idők első számú csapata az 1970-ben világbajnoki címet nyert brazil válogatott. Abban öt 10-es kapott helyet: Pelé „király” a Santosban – meg a nemzeti együttesben –, Jairzinho (a válogatottban 7-es) a Botafogóban, Gerson (8) az FC Sao Paulóban, Tostao (9) a Cruzeiróban, Rivellino (11) a Corinthiansban viselte a Dél-Amerikában kiváltképp nagy becsben tartott mezt. S még ott volt az aranyérmesek között Carlos Alberto és Clodoaldo, akihez fogható védekező középpályást azóta is talán csak egyet – az argentin Redondót – lehetett látni. Ebből a hetvenes artistacsoportból Carlos Alberto, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao és Pelé is szerepelt azon a gálamérkőzésen, amelyet 1968 novemberében az első brazil világbajnoki cím elhódításának tizedik évfordulója alkalmából tartottak a Maracanában. 

Az ellenfél a világválogatott volt, tizenhatos keretében négy magyarral: Alberttel, valamint Farkas Jánossal, No­vák Dezsővel, Szűcs Lajossal. A brazilok nyertek 2:1-re Rivellino, valamint Tostao (utolsó perces) góljával, míg a Jasin (szovjet) [helyette: Mazurkiewicz (uruguayi)], Novák, Sesztyernyov (szovjet), Schulz (nyugatnémet), Marzolini (argentin) [helyette: Perfumo (argentin)], Beckenbauer (nyugatnémet), Szűcs, Overath (nyugatnémet), Amancio (spanyol) [helyette: Metreveli (szovjet)], Albert [helyette: Rocha (uru­guayi)], Dzsajics (jugoszláv) [helyette: Farkas] összetételű All Star csapat egyenlítő gólját Albert érte el. A gólszerző utóbb azt mondta: „Ennyi virtuózzal soha máskor nem voltam egy pályán.”

Noha további két alkalommal játszott még a világválogatottban, és szerepelt egy Európa–Dél-Amerika gálamérkőzésen is, joggal emelte ki Rio de Janeiro különlegességét, hiszen a csillagok csapatának ellenfele Belgrádban a Crvena Zvezda, Hamburgban – Willy Schulz búcsúmeccsén – a HSV volt, míg a kontinentális találkozón a brazilokat csak Manga kapus képviselte. Rió­ban ugyanolyan prímán érezte magát, akár hatvanhét elején, amikor a Flamengo–Vasco da Gama barátságos meccs (2:0) után azt írták róla: „Játékos könnyedséggel, briliánsan bánik a labdával. Olyan biztonsággal halad át a védők sorfalán, amilyen könnyedén a lándzsa átfúrja a papírpajzsot.”

Albert legnagyobb meccse

Jegyzőkönyv

Magyarország–Német Szövetségi Köztársaság 4:3 (1:0)

1959. november 8.

barátságos mérkőzés, Budapest, Népstadion, 90 ezer néző

Vezette: Elmar Saar (észt, Szovjetunió)

Magyarország: Grosics Gyula (Tatabánya) – Mátrai Sándor (FTC), Sipos Ferenc (MTK), Sárosi László  (Vasas)  – Bundzsák Dezső  (Vasas), Kotász Antal (Bp. Honvéd) – Sándor Károly (MTK), Göröcs János (Ú. Dózsa) [Bozsik József (Bp. Honvéd), 75’], Albert Flórián (FTC), Tichy Lajos (Bp. Honvéd), Szimcsák István (MTK). Szövetségi kapitány: Baróti Lajos

Német Szövetségi Köztársaság: Tilkovski – Stollenwerk, Erhardt, Juskowiak – Benthaus, Szymaniak – Rahn, Schmidt, Seeler, Brülls, Siedl . Szövetségi kapitány: Sepp Herberger 

Gólszerző: Tichy (2), Albert, Sándor, illetve Seeler (2), Brülls

Albert Flórián cselez a Jugoszlávia–Magyarország (2:0) barátságos találkozón, Belgrád, 1963. október 6.

Szédítő produkciók

Már egy dekáddal korábban is döntögette a rekordokat, hiszen 1958-ban – 17 évesen – két góllal debütált az FTC felnőttcsapatában a Diósgyőr ellen (3:1), két évvel később pedig már hatot vágott be a Debrecennek (7:0). Ez volt a legtöbb gól, amelyet egy találkozón termelt. Öttel keserítette el az Ózdot 1966-ban (6:0), néggyel a BVSC-t (5:1) és a Dorogot (7:1) 1959-ben, majd a Tatabányát (6:1) 1964-ben és a Pécset (5:2) 1965-ben. Mesterhármast bajnoki mérkőzésen nyolcszor jegyzett – Dorog 5:3 (1959), Pécs 3:2 (1964), Újpest 4:1 (1964), Győr 6:2 (1965), MTK 6:1 (1965), Komló 4:0 (1967), Komló 5:0 (1971), Diósgyőr 4:0 (1972) –, s ezek közül a legértékesebb tripla a Megyeri úti lilák elleni volt. Nem csupán azért, mert a negyedik kerületi csapat a ferencvárosiak legnagyobb vetélytársai közé tartozott, hanem azért is, mert hatvannégy májusában egy hé­ten belül 200 ezer néző fordult meg a Népstadionban. Huszonnegyedikén, a magyar–francia Eb-negyeddöntő visszavágóján (2:1) 80 000, majd 27-én, az FTC–Újpest és 31-én, a Vasas–FTC mérkőzésen (2:1) egyaránt 60 000 né­ző ült a lelátókon, s a bajnoki nézőszámok nem kettős rangadókon, hanem önálló találkozókon szöktek ily magasra.

Addigra Albert már szédítő produkciók során volt túl. Ötvenkilenc őszén Baróti Lajos szövetségi kapitány, aki egy évvel korábban elsőként válogatta be a tinédzser talentumot, azzal fordult az ifjú centerhez a jugoszláv–magyar mérkőzés előtt, hogy ha nem nyújt kiemelkedő teljesítményt, a továbbiakban kénytelen lesz lemondani róla. A kis Flóri megértette, mit kívánnak tőle: fejelt két gólt a hatvanadik válogatott meccsét játszó Vladimir Beará­nak, majd a jubiláló kapus helyett beálló Milutin Soskicsot ugyanúgy elfektette, ahogyan előtte három védőt bűvölt meg, hogy azok sorra leheverjenek a belgrádi pázsitra. A magyar válogatott 4:2-re nyert, Alberttel rendben volt minden… 

Olyannyira, hogy a következő, im­már emblematikus négyes, az NSZK elleni 4:3 és a boszorkányos felfedezett újabb szólógólja után ez jelent meg a kivételes kvalitású kilencesről: „A tizennyolc éves, rendkívül technikás középcsatár olyan, mint a zseblámpa: sokáig lapul, aztán egyik pillanatról a másikra kigyullad. Kényelmesen sétál a pálya közepén, majd hirtelen nekiiramodik, szinte kontúrjai vannak, amint jobbra-balra hajlékonyan imbolyog, miközben a lába mágnesként vonzza a labdát, az őt szerelni igyekvő játékosok pedig egymás után dőlnek ki mellőle.”

1960 májusában mindkét gólt ő érte el a Magyarország–Anglia meccsen (2:0). A Daily Telegraph szerint „Albert úgy kerülgette a brit labdarúgókat, ahogyan a síelőfenomén Toni Sailer szlalomozik a kapuk között a műlesikló-versenyeken”. Egyszer felvetettem neki, tényleg mekkora császár lehetett a britek hálójába küldött dupla idején, mire így válaszolt: „Megőrültél?! Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.”

A császár

Császárnak becézték, és valóban volt benne valami arisztokratikus, de csak a pályán. Mozgásával megbabonázta a vetélytársakat meg a szurkolókat egy­aránt, és hatott a népre egyéb módon is: ha elbuktatták, feltérdelt a füvön, szélesre tárt karokkal fejezte ki csalódottságát, hogy mit művelnek szegény, szerencsétlen Flórival, mire több tíz­ezer ember felugrott a helyéről, és szid­ni kezdte a riválist, a játékvezetőt, nem­egyszer mindkettőt.

Albert Flórián a Magyarország–NSZK barátságos találkozón (4:3) átkígyózik a német védelmen. Népstadion, 1959. november 9.

Noha könnyen esett s emiatt sokan balerinának nevezték, három bajnoki évadban (1959–60, 1960-61, 1971–72) minden meccsen játszott, míg 1963 őszén és 1966-ban csak egyszer, 1965-ben kétszer, 1967-ben és 1968-ban háromszor, 1961–62-ben és 1973–74-ben négyszer hiányzott. S bár mindenki tudta, hogy mit fog csinálni – a félpályánál elkéri a labdát, majd megpróbálja azt jó néhány csellel bevinni a kapuba –, bámulatos egyéni akcióit rendszerint mégsem sikerült megakadályozni. De nem csupán a trükkök mestere volt: extraklasszisa gólérzékében és irányítóképességében is megmutatkozott.

Albert Flórián a Balón című mexikói szaklap címlapján, 1968

Ha valamit nem szerettek benne, az a csípőre tett keze volt. Pedig nem pózolt; miként sokszor és határozottan állította, pihent. A legtöbb energiát ugyan­is a cselsorozatok veszik ki a játékosból, így aztán időnként erőt kellett gyűjtenie. A pályán kívül tényleg semmi császári allűrt nem láttam tőle. Hajtott zöld-fehér Ford Taunust is, de visszavonulása után tömegközlekedési eszközökkel járt az Üllői útra, arról nem beszélve, hogy a Vastömegcikk és Szegkovács Kisipari Termelőszövetkezet szuterénjében kapott angyalföldi – talán nem véletlenül: Gömb utcai –„lakás”, amelyben édesapjával és János bátyjával élt, mélységes alázatra nevelte. 

Igaz, 1964-ben megengedte magának, hogy az Európa-bajnokság négyes döntőjében ne passzoljon Tichy Lajosnak. (A kispesti csatár se játszotta meg őt; e különös szituációt a társak soha nem cáfolták, bár nem is szívesen beszéltek róla). A „szerencséje” az volt, hogy Sándor Károly megsérült az Eb előtt. Ha ő a pályán van, a két csatár nem játszhatta volna a haragszomrádot, mert „Csikar” ilyenkor már többször rájuk förmedt: „Nem szégyellitek magatokat?!” S a két durcás fiú, ha nem is könnyen, de félretette az ellentétet...

Sokat elmond a Madridban történtekről, hogy az MTI kérésére Baróti kapitány így osztályozta a játékosokat: Szentmihályi 8 – Mátrai 6, Mészöly 8, Sipos 8, Sárosi 8 – Nagy 4, Komora 5 – Bene 8, Albert 4, Tichy 3, Fenyvesi 6. Nem mellesleg azon az Eb-n érte el valaha volt legjobb kontinentális eredményét a magyar válogatott: bronzérmet szerzett. A harmadik helyre azonban senki nem volt büszke. Albert is érezte felelősségét, mert egyszer, amikor megkérdeztem tőle, mit szólt a rengeteg kritikához a spanyoloktól a madridi Bernabeu Stadionban kétszer negyedórás hosszabbítás után elszenvedett elődöntős vereség (1:2) után, lakonikusan azt válaszolta: „Miért, nyertünk?”

Hatvankettőben és hatvanhatban sem volt igazán boldog. Vicente Feola, a brazilok hírneves szakvezetője azt mondta a hatvanas évek magyar válogatottjára, hogy „két világbajnokságon is esélyes volt, mert abban az időben egyetlen más csapatban sem játszott annyi kivételes képességű labdarúgó”. Hatvankettőre nézve ez talán túlzás, hiszen éppen a brazilok felvonultatták Gilmart, a két Santost, Zitót, Garrinchát, Didit, Vavát, Pelét, Amarildót és Zagallót, ám hatvanhatban Liverpoolban a magyarok voltak a „brazilok”, s a feledhetetlen 3:1 főszereplőjének Albert Flóriánt tartotta a világ (jóllehet Bene Ferenc és Farkas János is fenomenális formában futballozott). 

A Császár azon a vb-n alapozta meg Aranylabdáját és készítette elő flamengós meghívását. Az angliai világbajnokságon a két ék mögött játszott, miután Baróti állandó segítője, Illovszky Rudolf azzal fordult hozzá hatvanötben, egy barátságos meccset megelőzően: 

„– Flórikám, Flórikám, hátrébb kellene jönni. 

– Kinek, Rudi bácsi? 

– Magának, Flórikám, Flórikám.

– Az lehetetlen! 

– Próbáljunk ki egy félidőt! Ha nem megy, a szünetben a lábához kap, és én szólok Lajos bácsinak, hogy nyomban hívja le. Aztán elfelejtjük az egészet.” 

Albert, amennyire idegenkedett az új szerepkörtől, olyannyira élvezte a futballt, végigjátszotta a másfél órát, esze ágában sem volt a lábához kapni…

Ez vezetett a Goodison Parkban tartott „brazil” parádéhoz, amelyet aztán az egyenes kieséses szakaszban a szovjet csapattól elszenvedett 1:2 követett. Albertet – és sok társát – ez örök dilemma elé állította. A „Császár” egyfelől azt hangoztatta: „Ha csak a felét kaptam volna annak, amiben részem volt, már akkor is gazdag lennék. A tizenhat NB I-es esztendő tele volt csodával. Bejártam a világot, játszottam olimpián, Európa-bajnokság négyes döntőjében, kétszer világbajnokságon, és megkaptam az Aranylabdát.”

[sub_article=5082]

Albert utolsó, 75. válogatottsága

Jegyzőkönyv

Magyarország – Jugoszlávia 3–2(0–2)

1974. május 29., barátságos mérkőzés, Székesfehérvár, Sóstói Stadion, 16 ezer néző.

Vezette: Heinz Aldinger (NSZK)

Magyarország: Géczi István (FTC) – Fábián Tibor  (Vasas) [Lakinger Lajos  (Vasas) 29'], Bálint László (FTC), Vidáts Csaba  (Vasas), Megyesi István (FTC) – Juhász István (FTC), Müller Sándor (Vasas), Somogyi József – Bene Ferenc (Ú. Dózsa), Albert Flórián (FTC) [Fazekas László (Ú. Dózsa) 15'], Máté János (FTC). Szövetségi kapitány: Illovszky Rudolf

Jugoszlávia: Marić – Krivokuća (Hatunić 46'), Katalinski, Pavlović – Buljan, Mužinić, Jerković, Aćimović – Popivoda (Petrović 46'), Šurjak, Džajić (Bukal 46'). Szövetségi kapitány: válogató bizottság

Gólszerző: Máté (2), Fazekas, illetve Popivoda, Jerković

Novák Dezső, Szűcs Lajos, Farkas János és Albert Flórián a világválogatottban, 1968

Névjegy

Született: 1941. szeptember 15.
Elhunyt: 2011. október 31.

Klubja: FTC. A zöld-fehér együttesben – 1959 és 1974 között – 351 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 256 gólt ért el.

Bajnok 4-szer (1962/63, 1964, 1967, 1968).
MNK-győztes 1972
Vásárvárosok Kupája-győztes 1964/65
VVK-döntős 1967/1968
Válogatott 75-ször (1958–1974)
Eb-bronzérmes 1964
Eb-negyedik 1972
Vb-negyeddöntős 1962 és 1966
Holtversenyes vb-gólkirály 1962 (4 góllal).
Világválogatott 3-szor (1968, 1972 és 1973)
Európa-válogatott 1972
Aranylabdás 1967
A nemzet sportolója 2004-től haláláig

Árnyoldalak 

Másfelől viszont így beszélt: „Nemegyszer bosszantó apróságokon csúsztunk el. Chilében az emlékezetes, a felső kapufáról lepattanó labdával, amit ha gólnak ítél a bíró a csehszlovákok ellen, a vb-döntőig meg sem állunk; 1964-ben az Eb-n, a spanyolokkal vívott elődöntő hosszabbításában, úgy, hogy nekünk kellett volna nyerni; az 1966-os világbajnokságon a szovjet csapat ellen teljesen érthetetlen kapushibákkal és a másik oldalon kihagyott helyzetek sorával. Mindig csak egy nüansz. […] Nekünk az örök igazolás volt az osztályrészünk. Végig bizonyítani szerettünk volna, s közben egyre nőtt az az érzésünk, hogy behozhatatlan hátrányba kerülünk. S már teljesen lényegtelen, hogy az Aranycsapat árnyéka vagy saját, növekvő adósságunk nyomott-e bennünket visszatérően. Tény, hogy mi sem játszottuk ki igazi tudásunkat egyetlen Eb vagy vb végküzdelmében sem.” De azért a hatvankettes Mundialon is bevitte a félvonaltól az angolok ellen…

Későbbi rosszkedvét fokozta 1969 júniusa, a Dublintól Koppenhágáig tartó hét nap. Az Írországban vívott vb-selejtezőn a válogatott 2:1-re győzött, ám a Népsportban a következő bírálat látott napvilágot: „Albert kivételes tudású befejező csatár, de mozgáskészségét, fizikai és pszichológiai adottságait figyelembe véve, úgy tűnik, alkalmatlan a középpályás posztra. Egyébként is az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes a számára. Senki sem mondja meg neki, hogy amit hétről hétre nyújt, az kevés. […] Mindenki tudja, nem veszi komolyan a válogatott edzőmérkőzéseit, fölényeskedik a kapu előtt, s ez megbosszulja magát akkor, amikor komolyra fordul a dolog.”

Nem akart elutazni a következő vb-selejtezőre, Dániába, de Csanádi Árpád, a sporthivatal elnökhelyettese rábeszélte a szereplésre. S az északi fellépés során olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy soha többé nem lett már olyan ellenállhatatlan futballista, amilyen addig volt. Marseille-t ­– „jönnek a csehszlovákok” – itthon, a tévében nézte-hallotta… S bár Borbély Pál, az írországi kritika jegyzője évekkel később azt írta Albertről, hogy „ő volt az utolsó csatár, aki fénykorában szépen játszotta a futballt”, a koppenhágai kimenetelt nem lehetett meg nem történtté tenni. A center ugyanis határozottan állította, hogy ha nem kavarja fel annyira a cikk, akkor nem megy bele a csínbe, hagyja, hogy Engedahl kapusé legyen a labda. (Tényleg kerülte az összecsapásokat. Bár 1965-ben, amikor azonos pontszámmal kezdte az utolsó előtti forduló rangadóját az NB I-es táblázat első két helyezettje, a Vasas és az FTC, váratlanul mellbe talpalta Nell Lajost, mire Varazdinec jugoszláv játékvezető kiállította. Győztek – jó barátja, Farkas góljával – az addig is vezető, majd bajnoki címet nyerő angyalföldiek 1:0-ra.)

Amúgy nem hitte volna, hogy hatvankilenc még hatvannyolcnál is rosszabb lehet. Pedig az előző esztendőben elkeseredett, amiért – kisebb sérülése miatt – nem játszhatott a magyar–szovjet Eb-negyeddöntőn. Azt május 4-én, Albert napján tartották. Úgy tervezték, a telt házas meccs előtt veheti át az Aranylabdát Max Urbinitől, a France Football főszerkesztőjétől. (A 80 ezer jegy elővételben elkelt.) Civilben ezt nem engedélyezték neki. Hogy miért nem, rejtély. Így késő este a Gundel Étteremben kapta meg a díjat. Legbelül nem csodálkozott, hiszen szomorú tapasztalata volt: „Amikor elnyertem az Aranylabdát, egy-két újság eldugott sorokban számolt be erről. Máshol szebben tálaltak volna hasonló teljesítményt.”

E lapszámban éppen ez a helyzet. 

103 cikk ezzel a kulcsszóval