Finnország útja a semlegességhez

„Helsinki, az Nyugat-e?” – hangzik el a Tímár Péter rendezésében készült Csinibaba című film egyik jelenetében. A kérdés nyomán rövid vita is kialakul, mondván: a finn főváros „Nyugat”, „kelet–nyugati”, „baráti”, illetve „felebaráti”. Mindez tömören adja vissza, hogyan is tekintettek Finnországra a hidegháború évtizedeiben a vasfüggöny keleti és persze nyugati oldalán. A szovjetbarát semlegesség egyrészt biztosította Finnország politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésének megőrzését, másrészt fenntartotta a szovjet befolyás érvényesülését. A kortársak által finnlandizációnak is nevezett folyamat tehát egy olyan diplomáciai kapcsolatrendszert jelentett, amelyben a gyengébb, kisebb befolyással rendelkező ország elismerte az erősebb, meghatározó szerepet játszó nagyhatalmi szomszédjának biztonsági érdekeit azért, hogy nemzeti szuverenitásának nagy részét megőrizhesse. Ez a finn belső önállóság Kelet-Közép-Európából nézve egyfajta „vágyálomnak” számított, míg a nyugat-európaiakat a szovjetek erőteljes külpolitikai jelenléte zavarta. Finnország semlegessége azonban évtizedeken keresztül rendíthetetlennek tűnt.

Napjainkban az orosz–ukrán háború már eddig is jelentősen átalakította a nemzetközi kapcsolatrendszereket, de azzal, hogy 2022. május 12-én Sauli Niinistö finn elnök és Sanna Marin finn miniszterelnök közös nyilatkozatban fogalmazták meg országuk csatlakozási kérelmét a NATO-hoz, a finn–orosz kapcsolatok átrendeződése várható. Mit is jelent ez valójában? Hogyan alakult át a két állam nemzetközi viszonya az elmúlt évszázad során?   

A független Finnország létrejötte

Finnország külpolitikai helyzete többször is módosult az elmúlt bő száz évben. Mindez elválaszthatatlan volt az Orosz Birodalom, illetve a Szovjetunió geopolitikai törekvéseinek változásaitól. A napóleoni háborúktól a bolsevik hatalomátvételig a Finn Nagyhercegség az Orosz Birodalom fennhatósága alá tartozott. II. Miklós cár (1894–1917) uralkodása idején az orosz befolyás igen erőteljesen érvényesült, így az 1899-ben kibocsátott februári manifesztum gyakorlatilag felszámolta az autonómiát. 

1917-ben az oroszországi politikai fordulatok lehetőséget teremtettek az önrendelkezési jog kinyilvánítására, és a finn parlament december elején kikiáltotta az ország függetlenségét. Szovjet-Oroszország rövidesen elismerte a kiválást, miközben arra törekedett, hogy Finnország is bolsevizálódjon. Ennek következtében 1918 elején négy hónapig tartó véres polgárháború zajlott le az országban. A polgári-jobboldali „fehér” katonai erők Carl Gustaf Emil Mannerheim tábornok vezetésével megakadályozták a proletárdiktatúra kiépítését. A finn kommunisták vezetője, Otto Wille Kuusinen Moszkvába emigrált. A „vörösök” veresége után, 1918 májusától a finn haderő az egykori Finn Nagyhercegség határain túl akart terjeszkedni. A finnek benyomultak Kelet-Karéliába, miközben északon Murmanszk és a Kola-félsziget elfoglalását tűzték ki célul. A kibontakozó első szovjet–finn háború végére a Vörös Hadsereg megtartotta Kelet-Karéliát, de az 1920 októberében aláírt tartui béke kedvezőtlen feltételeket szabott ki Szovjet-Oroszországra. A Karéliai-földszoroson a határvonal a Finn Nagyhercegség korábbi határán húzódott, így egészen közel Petrográdhoz, a későbbi Leningrádhoz (ma Szentpétervár). A finnek ezenkívül sarkkörön túli területeket is szereztek a Pecsenga folyó torkolati vidékén (Petsamo), ezzel kijáratuk lett a Jeges-tengerhez. Finnország sikeréhez hozzájárult az is, hogy Szovjet-Oroszországban ekkor polgárháború dúlt, illetve a hadműveletek kezdetén brit intervenciós alakulatok is a térségben tartózkodtak.

A két világháború közötti finn–szovjet viszonyt a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. Finnország tartott a megerősödő Szovjetuniótól, és ezt az érzetet csak látszólag csökkentette az 1932 januárjában aláírt megnemtámadási szerződés. Mannerheim, aki időközben a honvédelmi bizottság elnöke lett, többször figyelmeztetett egy esetleges szovjet agresszióra. Ennek ellenére a kormányok minimális összeget fordítottak a haderő fegyverzetének mennyiségi és minőségi fejlesztésére. A Szovjetuniót mindeközben aggasztotta, hogy Finnország előbb Franciaországgal és Nagy-Britanniával – azaz az 1918–19-es külföldi intervencióban részt vevő államokkal –, majd a nemzetiszocialista Németországgal is jó viszonyt ápolt. Az „ostromlott erőd” felnagyított képzetében élő kommunista diktatúra vezetői elsősorban Leningrád stratégiai helyzetét látták fenyegetőnek. Megítélésük szerint egy újabb intervenciós haderő Finnországot felvonulási terepnek használva közvetlenül rátámadhatna a „forradalom fővárosára”. A szovjet külpolitika ezért már 1938-ban egyfajta biztonsági övezet létrehozására törekedett: katonai és gazdasági segítséget ígért Finnországnak arra az esetre, ha ellenállna egy német támadásnak. A kommunista diktatúra ajánlatát a finn külügyminiszter a szigorú semlegesség elvének fenntartására hivatkozva visszautasította. 

A második világháború időszaka

Az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktummal teljesen megváltozott a térség – és egyben egész Kelet-Közép-Európa – geostratégiai helyzete. A szerződés titkos záradéka Finnországot a szovjet érdekszférába sorolta. Nem meglepő, hogy másfél hónappal később a szovjet külügyi népbiztos, Molotov moszkvai tárgyalásra hívta a finneket. Az 1939. október 12-i megbeszélésen a Szovjetunió a Karéliai-földszoroson mintegy 50 km-rel északabbra akarta tolni a határt, illetve haditengerészeti bázist akart létesíteni a Finn-öböl bejáratánál, a Hanko-félszigeten. A szovjetek követeléseiket Leningrád stratégiai biztonsága érdekében fogalmazták meg, és cserébe mintegy 5500 km²-nyi területet ajánlottak fel Kelet-Karéliában. Sztálin megfogalmazása szerint: „Mivel Leningrádot nem tudjuk máshova áthelyezni, a határt kell távolabbra vinni.” A finn delegáció, amelyet Juho Kusti Paasikivi vezetett, a szuverenitásra hivatkozva nem engedett a követeléseknek.

Az eredménytelen tárgyalások után a Szovjetunió egy gyors kimenetelűre tervezett háborúban akarta megtörni Finnországot. Az 1939. november 30-án megkezdődő téli háború azonban 10-12 nap helyett 105 napig tartott, és a szovjet Vörös Hadsereg súlyos veszteségeivel járt együtt. Sztálin Finnország politikai leigázására is készült, hiszen létrejött egy finn kommunista bábkormány, Kuusinen vezetésével. A téli háborúban a finn haderő – Mannerheim tábornagy főparancsnoki irányítása mellett – hosszú hetekig bátran ellenállt a sokszoros túlerőben lévő, de rosszul vezetett és hiányos felszereltségű Vörös Hadsereggel szemben. Mannerheim azonban tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió idővel, kihasználva roppant tartalékait, teljesen felmorzsolná a finn haderőt, ezért 1940 márciusában rábírta a finn politikai vezetést a kemény fegyverszüneti feltételek elfogadására. Finnország a területi elcsatolások ellenére megőrizte szuverenitását. Ennek jelentősége pár hónappal később mutatkozott meg – 1940 nyarán a Szovjetunió beolvasztotta a három balti államot, Litvániát, Lettországot és Észtországot.

Finnország az 1941. június 22-én meginduló Barbarossa-hadművelet során sajátságos „különutas” politikát folytatott. Bár a német hadvezetés már a kezdetektől számolt a finn haderő belépésével, a „folytatólagos háború” mégis csak azt követően indult meg, hogy szovjet bombázók csapásokat mértek a németek által használt finn repülőterekre. A szárazföldi hadműveletek azonban csak korlátozottan folytak, a finn haderő visszafoglalta az 1940-es területeket, de nem vett részt Leningrád blokádjának kialakításában. Mannerheim egyfajta szovjet–finn különháborúként tekintett a harci cselekményekre, így például nem vágták el a murmanszki vasútvonalat sem, amelyen pedig a szovjetek a kölcsönbérleti egyezmény alapján kapott nyugati fegyverszállítmányokat szállították. Finnország a belpolitikájában sem szolgálta ki teljes mértékben a nemzetiszocialista Németországot, így végig megmaradt a többpártrendszer, illetve az ottani zsidóságnak sem esett bántódása. 

1944 tavaszán a tengelyhatalmak haderejének vereségei és fokozatos térvesztése nyomán a finn diplomácia titkos fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett Moszkvával. A Szovjetunió az 1940-es határok elfogadását, a Finnországban állomásozó német haderő internálását és jóvátételi kötelezettség megállapítását követelte. A finn kormány először elutasította az ajánlatot. A Vörös Hadsereg rövidesen katonai győzelmével nyomatékosította elképzeléseit, 1944 nyarán visszaszorította a Karéliai-földszorosban a finn haderőt. Augusztus elején lemondott a németek iránt elkötelezett köztársasági elnök, Risto Ryti, és a parlament a helyére Mannerheimet választotta meg. Az új államfő a hónap végén fegyverszüneti kérelemmel fordult Moszkvához, majd miután a finn parlament elfogadta a feltételeket, az ország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal. Az 1944. szeptember 19-én aláírt fegyverszüneti megállapodás kétségtelenül Finnország vereségét jelentette – az 1940-es határok visszaállítása mellett a Szovjetunió 50 évre bérbe vette a finn főváros közelében lévő Porkkala-félszigetet. A hat éven belül kifizetendő jóvátétel összegét csökkentették (600 millió dollárról 300 millióra), és előírták a német csapatok internálását. Ennek nyomán rövidesen a finn haderő fellépett az ország területén állomásozó német csapatokkal szemben, amelyek csak 1945 áprilisának végére húzódtak vissza a lappföldi területekről Norvégiába. A közel négymillió lakosú ország súlyos gazdasági helyzetbe jutott, amit tovább nehezített a Karéliából kitelepített mintegy négyszázezer ember elhelyezése. A finn fegyverszünet és azt követő határozott katonai lépések azonban elhárították a legnagyobb veszélyt: megkímélték az országot a szovjet katonai megszállástól és annak hosszabb távú következményeitől.

A finnlandizáció folyamata

Még tartottak a német csapatokkal vívott lappföldi harcok, amikor 1945 márciusában országgyűlési választásokat rendeztek. A győztes szociáldemokraták (25%) koalícióra léptek a kommunista párttal (23,4%) és az Agrárunióval (21,3%). 1946 áprilisában Mannerheim lemondott köztársasági elnöki tisztségéről, és utódjának Juho Kusti Paasikivit választották meg, aki ráérzett a szovjet igények mozgatórugóira. (1920-ban még miniszterelnökként vett részt a tartui béketárgyalásokon, majd 1939 októberében a finn delegációt vezette a moszkvai tárgyalásokon.) Paasikivi államfősége idején (1946–1956) alakult ki az a sajátságos finn semlegesség, amely már számolt a kialakuló hidegháború realitásaival. Ez azt jelentette, hogy a Szovjetunió biztonsági igényeit messzemenően figyelembe vette, és országa külpolitikai törekvéseit a szovjet stratégiai és védelmi céloknak rendelte alá. Finnország tehát feladta a külpolitikai szuverenitását, így például nem vette igénybe a Marshall-segélyt, de cserébe megőrizte viszonylagos belpolitikai önállóságát, piacgazdaságát és társadalmi rendszerét.

A kelet-közép-európai országokkal ellentétben a következő években sem következett be Finnország szovjetizálása. Bár a kommunisták mind a belügyminisztériumot, mind az állambiztonsági rendőrséget irányíthatták, a teljes bel- és külpolitikai irányváltást nem tudták keresztülvinni. 1948 kora tavaszán a finn kommunista párt keményvonalasai egy prágai fordulathoz hasonló hatalomátvételi forgatókönyvben gondoltak, de Moszkva nem támogatta a puccsot. Látszólag meglepő, hogy miközben a sztálini külpolitika a kelet-közép-európai országokat a befolyási övezetébe vonta és szovjetizálta, addig szinte elengedte Finnországot. Valószínűleg a geopolitikai fekvése miatt nem volt stratégiailag fontos Moszkvának, illetve meghatározó tényező volt, hogy az országot nem vonta megszállás alá a szovjet haderő. Emellett Sztálin talán úgy vélte, hogy egy esetleges finn kommunista fordulat Svédország semlegességének feladását hozhatná magával. Andrej Zsdanov, aki Sztálin teljhatalmú megbízottja volt Helsinkiben, utólag így értékelt: „Hibát követtünk el, hogy nem foglaltuk el Finnországot. Minden rendjén ment volna, ha elfoglaljuk. – Igen, ez hiba volt, túlságosan tartottunk az amerikaiaktól, pedig a kisujjukat se mozdították volna – mondta Sztálin.”

Az 1948. április 6-án Moszkvában aláírt finn–szovjet Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés biztonsági garanciákat nyújtott mindkét országnak. Kimondták benne, hogy Finnország felveszi a harcot az agresszorral szemben, ha a területén keresztül támadás érné a Szovjetuniót, és Moszkva kötelezettséget vállalt az esetleges támadó visszaszorítására a finn területekről. A felek ugyanakkor megállapodtak, hogy mindez csak akkor lép életbe, ha kölcsönösen megállapítják az agresszió tényét, vagyis Moszkva nem léphet fel egyoldalúan. Helsinki számára fontos volt még annak kimondása is, hogy egymás belügyeibe kölcsönösen nem avatkoznak be. A szinte baráti finn–szovjet kapcsolatok Paasikivi lemondása után is folytatódtak, hiszen utódja, Urho Kaleva Kekkonen (1956–1981) még a szovjet vezetőkkel is jó személyes viszonyt ápolt.

A hidegháború évtizedei alatt Finnországban sikeres gazdasági szerkezetváltást hajtottak végre. A mezőgazdaságból és erdőgazdálkodásból élő ország jelentős iparfejlesztésbe kezdett. Az egyik legfontosabb külkereskedelmi partner a Szovjetunió lett, amellyel klíring elszámolású kereskedelmet folytatott: az ipari termékekért cserébe szovjet olaj- és egyéb nyersanyagszállítmányok érkeztek. Finnország a nyugat-európai piacokat se hanyagolta el, így 1961-től tagja lett az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA), majd 1973-ban kereskedelmi megállapodást kötött az Európai Gazdasági Közösséggel. Ugyanebben az évben a KGST-vel is szerződést írt alá. Finnország idővel sokak által irigyelt jóléti állammá vált, amelyben a kiépülő szociális piacgazdaság elősegítette a szociális juttatások bővítését. A virágzó gazdaságot és a viszonylagos jólétet néhányszor beárnyékolta a szovjetek túlzott belpolitikai nyomásgyakorlása. Így például 1958-ban a szovjetek kereskedelmi korlátozásokat rendeltek el egészen addig, amíg a számukra Nyugat-barátnak tekintett kormányfőt el nem mozdították a helyéről. Emellett a szovjetek többször sikeresen támogatták Kekkonen elnök választási kampányait is. Az agrárpárti politikust ötször választották újra – ezáltal a 25 évig tartó államfőségével csúcstartónak számít a demokratikus rendszerben tevékenykedő politikusok között –, azaz mind a finn politikai elit, mind a társadalom egyetértett a finnlandizációs irányvonallal, vagy legalábbis nem látott más alternatívát helyette.