rubicon

Európa magyarságképe a középkorban, 1000-1437

lock Ingyenesen olvasható
23 perc olvasás

Ördögökből angyalok? Kérdés, hogy leírható-e ilyen egyszerűen egy több évszázados folyamat, mialatt a nyugati krónikások szerint vért ivó és nyers húst evő magyarok a keresztény hit ünnepelt bajnokaivá váltak a világ szemében. Ma is sok összetevője van a másikról megformált, vélt és valós elemeket vegyítő képnek.

Érdekes nyomon követni, hogy milyen elemekből építkezett ez a folyamatosan változó és árnyaltabbá váló magyarságkép, amely egyszerre táplálkozott Szent Márton, majd a magyar királyszentek és szent hercegnők szülőhazájának presztízséből; az utazók élményeiből, akik csodálják a magyar méneseket vagy éppen útközben kirabolják őket; a külföldre házasodott vagy a magyar udvarba került királylányok által biztosított kulturális transzferből. De talán mindennél jobban a magyar trónra került Anjouk és Zsigmond páratlan nemzetközi tekintélyéből, utóbbi mégiscsak egyedüli „magyarként” lett császár.

E képet, persze, jelentősen alakították a hívatlan hódítók, tatárok, törökök, megalapozva mindmáig az Európa védőbástyája tudatot.

A történelem során a magyarságkép minden bizonnyal legradikálisabb változására a kereszténység felvételét követő egy-kétszáz évben került sor. Az eseményeket Magyarországról szemlélve a latin Európához való csatlakozás a Lech-mezei csatát követő évtizedekből következő logikus, néhány történész szerint már-már elkerülhetetlen lépés volt. Ugyanakkor Európából nézve a magyarság keresztény hitre térése korántsem töretlen folytatása kalandozásaiknak, s a népet még sokáig gyanúsnak, barbárnak, pogányságra hajlamosnak tekintették. A gyanakvó és kritikus meg­fogalmazásokban persze benne van a politikai vitairodalom publicisztikai egyoldalúsága (és részben igazságtalansága), illetve a nyugatiak részéről a szomszédoktól való természetes elhatárolódás, a velük kapcsolatos felsőbbrendűség érzete.

Szent Márton ábrázolása a Pozsonyi antifonale a iniciáléjában, 15. század első fele. A Pannóniából származó szent az amiens-i városkapu előtt megosztja köpenyét a koldussal

Pogányságból kereszténységbe

A térítés problémáját a hazai elbeszélő források igen szűkszavúan kezelik, ami már önmagában arra utal, hogy a keresztény hitre térésben semmiféle radikális fordulatot nem akartak látni. Szent István ún. Nagyobb legendája éppúgy a folyamatosságot vallja, mint a krónikák. Az előbbi felemlegeti ugyanis, hogy a császári Róma is a pogányságot követően lett keresztény, miként a pogány magyarok is isteni sugallatra pusztították a keresztény Európát. E források felsorolása azért is indokolt, mert a szinte kizárólag az országhatárok között maradó krónikákkal szemben a legendák nagyobb példányszámban készültek, s bekerültek a környező országok kolostori könyvtáraiba, Hartvik Szent István-életrajza pedig nem egy országban vált a Magyarországra vonatkozó ismeretek kútfőjévé.

A kontinuitás hangsúlyozásának szükségessége hátterében azonban már a 11. század folyamán a külföldi vádakkal szembeni védekezés állhatott. Mind a pápai, mind a császári propaganda többször – mint pl. az 1046. évi pogánylázadás idején joggal – vonta kétségbe a magyarok keresztény hitre térésének befejezettségét. Recherspergi Gerhoh II. Gézát vad és barbár uralkodónak nevezi, az országról pedig mint olyan barbár államról emlékezik meg, amely még névleg is alig áll a keresztény fejedelmek uralma alatt. Freisingi Ottó pedig az akkor már szentként tisztelt István király szentségét is kétségbe vonta. Szerinte a későbbi császár, II. Henrik testvérét, Gizellát azért adták nőül az első magyar királyhoz, hogy az mind őt, mind pedig országát megtérítse. Ottó még ennél is tovább ment, amikor azt fejtegette, hogy a magyarok nem érdemlik meg a gyönyörű Pannóniát, ők maguk meg inkább szörnyetegek: „az említett magyarok pedig rút ábrázatúak, szemük beesett, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetőleg egyaránt barbárok és vadak”. Más kérdés, hogy elismerte a magyarországi királyi hatalomnak az akkori Európában páratlan tekintélyét és erejét.

A freisingi püspök a magyarok katonai virtusát illetően már kevésbé egyértelmű. Felfigyelt arra, hogy a magyar seregben megjelentek a nyugati „nehézfegyverzetűek”, akik leírása szerint az udvari csapat fegyvereseiként 1146-ban remekül megállták helyüket az osztrákokkal szemben. Ugyanakkor, részben nem alaptalanul, a nehézfegyverzetet a nyugati „vendégekkel” kapcsolja össze, s szerinte az ilyen fegyverzetű magyarok „tőlük nyertek oktatást vagy éppen tőlük is származtak. Nem velük született, hanem mintegy kívülről rájuk ragadt vitézséggel vannak felruházva és a harci jártasságban, a fegyverek csillogtatásában csak a mi [értsd: német] fejedelmeinket és vendégeinket utánozzák.” 

A magyarokat „undok” fegyverzetűként írja le, vagyis ilyennek minősíti a nálunk még mindig nagy számban feltűnő íjat és szablyát, a fémpáncélok viseletének hiányát. A toposz azután az egész középkorban szívósan fennmaradt, noha az elsősorban a csatlakozott nomád népek tovább élő szokásainak, idegen etnikumok tudatos katonai alkalmazásának tudható be (arab íjászok, besenyők, székelyek, majd a 13. században különösen a kunok, a 15. században délszláv huszárok). 

Leírásának még egy rendkívül fontos mozzanata van, t. i. az ország jellemzői közé sorolja a nyitottságot, az idegenek befogadását: „Magyarország egy olyan nagy kiterjedésű, ritkán lakott, de gazdag ország, ahol az idegennek érdemes szerencsét próbálni.” A 11. század óta a németalföldi vidékektől a német tartományokig eltérő intenzitással ugyan, de élő lehetett ez a képzet, s talán a legnagyobb mértékben ez befolyásolta az országgal kapcsolatos vélekedéseket és elvárásokat. Különösen igaz lehet ez a már Abu Hámid arab utazó által említett ezüst-, arany-, valamint rézbányászat 13. századtól kezdődő intenzívvé válását követően, amit a 14. századtól a külföldi, német és olasz kereskedőkolóniák állandónak tekinthető megtelepedése követett. Ez az országmegítélésnek egy teljesen gyakorlatias aspektusa volt, s túl sok szállal nem kapcsolódhatott a tanult irodalmi körök egyházi vagy éppen történelmi gyökerű országképéhez.

A tatárjárásig

A nyugatiak tradicionális „pogány magyar” képe lassú metamorfózison ment keresztül. A folyamatot lassította, hogy a kalandozáskori magyar pusztítások emléke a kolostori évkönyveknek, a folyamatosan szerkesztett világ- és nemzeti történeteknek köszönhetően élő maradt: a szentek ünnepén a halottaskönyvek alapján évente megemlékeztek róluk. Sőt, mint a németalföldi térségről kimutatták, nem egy kolostor minden alap nélkül iktatott be történetébe magyar pusztítást, hogy ezzel is növelje szentségét és öregbítse történeti múltját. Ezzel párhuzamosan a délnémet térségben a 997-ben szentté avatott Ulrich püspök tiszteletének köszönhetően a Lech-mezei (augsburgi) német győzelem emlékezete az egész középkorban élő maradt. Paradox mó­don majd a török időkben válik – különösen a képzőművészetben – hangsúlyossá, egyenlőségjelet téve, de legalábbis hasonlóságot felfedezve a pogány magyarok és törökök elleni küzdelem között.

A délnémet hagyomány sajátos változata Regensburghoz kötődött. Itt őrződött meg a merseburgi csata győztese, Madarász I. Henrik király egyik „lovagja” és egy pogány „vitéz” párviadalának emléke, akit a 14–15. századi tanult írástudók egy kalandozáskori magyar vitézzel azonosítottak. Tény, hogy a párviadal emléke a regensburgi Dollinger család körül kialakult mondakörben is helyet kapott, 1300 körül pedig egy, sajnos azóta elpusztult szoborcsoportban elevenítették fel a történetet. Később egy fiktív helyi nemessel, egy bizonyos Rassóval azonosították a német hőst, akit a 14. század végétől – ismét minden alap nélkül – egyházi tisztelettel öveztek, sőt 1468-ban szentté avattak, s népi tisztelete még a barokk időkben is virágzott.

Szent István felesége, Boldog Gizella bajor hercegnő. Passau, Niedernburg-kolostor

A hun–magyar hagyomány

Szintén sajátos módon emelte be Magyarországot a német irodalmi köztudatba a mai formájában 1200 körül rögzült Nibelung-ének. Ennek közvetlenül magyar hatásra visszavezethető elemein mind a mai napig vitatkoznak. Tény, hogy Attila „király” – szemben az itáliai és frank hagyománnyal – itt nyugodt, kiegyensúlyozott, lágy szívű, már-már passzív uralkodóként jelenik meg, ráadásul birodalmának meghatározó helyei Magyarország területén találhatók, mindenekelőtt fővárosa, Etzelburg (Óbuda) vagy éppen Moson és Esztergom. 

A hun–magyar mondakör ismeretét bizonyítja a német történeti hagyományban az az epizód, amikor a Salamont trónra segítő bajor herceg, Nordheimi Ottó egy pompás honfoglalás kori magyar szablyát kap I. András özvegyétől ajándékba. Hersfeldi Lampert német történetíró szerint a fegyvert már ekkor Attila, más, későbbi változatban Nagy Károly kardjának tekintették, sőt, a 13. századtól a német császári koronázási kardként szolgált. A német tudóshagyománynak köszönhetjük – Anonymus és Kézai átírásában és kibővítésében – a hun–magyar hagyomány írásba foglalását. A német hősmonda ebben a formájában már egy, a Nyugattal kapcsolatokat építő, pacifikált hun–magyar birodalomképet tett ismertté a német nyelvterületen.

A hun–magyar hagyomány legfontosabb eleme a magyar történelemnek az európai, azaz a világtörténetbe való beágyazása, egyúttal elhelyezése a keresztény üdvtörténetben. Kézai Simon szemlélete azért is érthető, mert az akkori magyar király, IV. Kun László a pápával komoly vitába keveredett, és udvari papja nyilván bizonyítani akarta, hogy a magyar történelem a térítés előtt is az égiek akarata szerint alakult, s a pogányság vádját értelmetlen egy ilyen néppel és uralkodójával szemben hangsúlyozni. Kézai műve a középkori magyar nemzetkép-propaganda talán legsikeresebb produktuma: máig hatóan szintetizálta a magyar őstörténetet a hun történelemmel. Annak ellenére, hogy egyetlen középkori kézirata sem maradt fenn napjainkra, Itáliába bizonyíthatóan elkerült egy példánya, és ott nagy hatást fejtett ki. 

Feltételezésünk szerint Kézai a hód-tavi csata, azaz a nyugati világ szemében szálkának tekinthető kunok feletti katonai győzelem után foglalta írásba krónikáját, s elsősorban a pápai és a nápolyi közvélemény megnyugtatására küldték ki azt Itáliába. Ott aztán a legérdekesebb részleteket, köztük a hun–magyar történetet a minorita szer­zetes Paolino da Venezia (†1344) bemásolta világkrónikájába, majd on­nan további művekbe kerültek át a ha­zai történetszemlélet kisebb-nagyobb forgácsai.

A pogány kép halványulása

Meglepő módon tűnnek fel magyar figu­rák a francia Chanson de geste-ek­ben a 11. századi kezdetekre építő Ro­land-énektől a 12–13. századi alkotásokig. A magyarok – talán ismét a kalan­dozás kori hagyomány kései reflexiójaként – a pogány szaracénok szövetsé­geseként jelennek meg. A 12. századtól kezdve viszont – a korábbi tendenciával ellentétesen – először csak semle­ges és egzotikus távoli vidékként, majd egyre hangsúlyosabban olyan keresztény királyságként ábrázolják a magyarok országát, ahonnan származni dicsőség. Ezzel kapcsolatos Nagylábú Berta „magyar királylány” mondája, Szent Honorius és a szombathelyi születésű Szent Márton legendája és a Nagy Károly-mondakör néhány eleme. 

Pannóniának – s az ott található Sicambriának – különösen a frankok eredetmondájában jutott megtisztelő hely. Márton savariai születésének hihetetlen nagy súlya volt, hiszen ezekkel a szavakkal kezdődik legendája és misebeli imádsága. A legkorábbi Európa-térképeken – így az 1300 körüli herefordi térképen is – az országot Márton szülővárosa fémjelzi, s az avar hadjárat idején a hagyomány szerint Nagy Károly is ezért kereste fel Savariát. Ez persze a korábbi, „pogány Magyarország”-kép halványulását jelzi. Viterbói Gottfried Memoria saeculorum című művében is arra tesz utalást, hogy Nagy Károly anyja magyar volt: „Ungara mater”. Jans Enikel 1275 körül keletkezett Világkrónikájában pedig Nagy Károly Magyarországról Aachen­be tett, csodálatos útjáról esik szó.

A 12–13. század fordulója döntő jelentőségű volt az európai magyarország-kép formálódásában. A korábbi pogány, félpogány klisék ekkor tűntek el végleg, s adták át helyüket egy árnyaltabb, igaz, még mindig számos toposzra építő megközelítésnek. A fordulatot szemléletesen jelzi a Bolognai Egyetem 1170 körül született retorikaprofesszora, Boncompagno da Signa műve, amelyben külföldi előkelők fiai jönnek nevelkedni a magyar udvarba.

A Magyarországon át vezető zarándokút megnyitásának Szent István idejében legalább akkora európai híre volt, mint magának az első koronázásnak. A kor viszonyai között azonban az információszerzés elsődleges forrása csak részben volt az utazás, noha a Szentföld felé zarándokok ezrei, soraik­ban hercegek, püspökök, apátok tucatjai vonultak át az országon. Elég, ha az 1064–65-ös, ezreket megmozgató ún. nagy zarándoklatra utalunk. Az országképalkotás meghatározó forrásai részben a dinasztikus kapcsolatok tényéből fakadnak, részben irodalmiak, szépprózai és szenteket tárgyaló hagiografikus szövegek.

Megnövekedett presztízs

A dinasztikus kapcsolatok jelentőségét valóban nem lehet eléggé hangsúlyoz­ni. Egy-egy házasság az udvari körök mozgásával, egy részük áttelepülésével járt akár még olyan távoli országokba is, mint Aragónia, illetve onnan Magyarországra. Ehhez magától értetődően kapcsolódott az ajándékok, képzőművészeti, világi és liturgikus tárgyak cseréje, művészek és mesteremberek mozgása. A nyugati orientáció megújulásában a 12. század legkiemelkedőbb uralkodója, III. Béla járt az élen, hiszen első felesége az antiochiai Chatillon Anna, második pedig a francia királylány Capet Margit volt. 

A 12. században jelennek meg az első visszaemlékezések egyetemi magyar osztálytársakra vagy magyar professzorokra az egyetemi oktatásban. A házassági kapcsolatok számának növekedésével a Magyarországra vonatkozó említések is megszaporodnak, ilyeneket olvashatunk a talán nálunk is megfordult Peire Vidal, Gaucelm Faidi vagy Guillem Raimon trubadúrénekeiben. A nyugati krónikákban és családi genealógiákban fiktív magyar királylányok és hercegnők tűnnek fel, egy-egy felkapaszkodott nyugati család a magyar dinasztiához fűződő képzeletbeli kapcsolatai révén igyekszik ősidőkbe vesző előkelőségét igazolni. Ezek már mindennél többet árulnak el az ország megnövekedett presztízséről, hiszen a délnémet scheyerni apátsághoz kapcsolódó fiktív dinasztikus kapcsolatok is a Wittelsbachok uralmi legitimizációjának keretein belül értelmezhetők.

A 13. századtól kezdve szaporodnak forrásainkban a Magyarország-képet terjesztő műtárgyak, elsősorban liturgikus alkotások, ereklyetartók. Ahogy ma is, úgy már a középkorban is a „kiállított” műtárgyak nagy hatással voltak a közönségre, s nem lebecsülhető szerepet játszottak egy pozitív, civilizált és keresztény országkép terjesztésében.

Szent Gellért márványberakásos velencei ábrázolása

Magyar szentek kultusza

Mindezt majd az Anjou királyok ismerik fel és gyakorolják tudatosabban. A magyar–Anjou-kapcsolatokat Nápolyi Izabella és IV. Kun László, valamint Árpád-házi Mária és a későbbi nápolyi király, II. Károly közötti házasság alapozta meg, s ezek a magyar szentek nápolyi ismeretéhez és kultuszának kialakulásához is hozzájárultak. A sajátosan magyar szentek, a szent királyok tisztelete nápolyi kezdeményezésből virágzott ki. Itáliában nagy népszerűségre tett szert Árpád-házi Szent Margit tisztelete, stigmatizációjának legendája még Sienai Szent Katalin kultuszába is átkerült. IV. László halála után a nápolyi Anjouk – pápai támogatást is szerezve – a magyar trón örökösének tekintették magukat, miként azt Dante is megénekelte Isteni színjátékában, s még inkább hangsúlyozták a magyar nemzeti szentekhez és jelképekhez való kötődésüket.

A Magyarország-kép hagiográfiai kötődéseit illetően mindmáig meghatározó Türingiai (Árpád-házi) Szent Erzsébet tisztelete. Amíg Margit szentté avatására – speciális körülmények folytán – 1943-ig kellett várni, addig Erzsébetet négy évvel halála után kanonizálták II. Frigyes német császár jelenlétében és hatékony közreműködésével. Férjének, a szintén szentként tisztelt Lajos türingiai őrgrófnak köszönhetően tisztelete már ekkor nemzetközi volt. Központi kultuszhelye ugyan Marburgban található, de a ferencesek, beginák és a Német Lovagrend Európa-szerte, az Anjouk Nápolyban terjesztették el tiszteletét. Olyan távoli területeken is ismerték, mint Kasztília és Portugália, amiben szerepe lehetett Jakab aragón király magyar feleségének, Jolántának s unokájuknak, Portugáliai Szent Erzsébetnek. Legendái szüleit, II. Andrást és Gertrúdot a legnagyobb tisztelettel emlegetik, s mit sem tudnak azok uralkodói teljesítményének kétségbe vonásáról.

Szent Zoerard (Szórád), a Trencsén melletti vágsziklási barlangjában élő remete-aszkéta

A 13. század végére az Árpád-dinasztia az egyik legtöbb boldog és szent­életű királyt, herceget és különösen hercegnőt adó nemzetség lett Európában. Az 1083. évi szentté avatás után, ami különféle okokból csekély nemzetközi visszhangot keltett, a 13. századra IV. Béla gyermekei közül Margit, Kinga és Jolánta már életében nagy tiszteletnek örvendett, utóbbi kettő Lengyelországban, ahol életírásaik is megszülettek. Ebben a században összesen kilenc Árpád-házból származó szentéletű hercegnő – jórészt határainkon túli – tisztelete gyarapította a dinasztia és az ország jó hírét. A határokon túl a karmeliták és bencések révén Gellért szent­beszédeit és legendáját, Dél-Lengyelországban Imre alakját ismerték meg és keresztereklyéjét tisztelték, miként jelentősebb kultusza alakult ki a nálunk csak helyi tiszteletnek örvendő Szórád és Benedek remeték alakjának.

A keresztes hadjáratok hatása

A keresztes hadjáratok hatása sem lebecsülendő, hiszen az első három keresztülvonult az országon, a későbbi jeruzsálemi királlyal, majd a német és francia királyokkal az élükön, az ötödiket pedig maga II. András vezette. Az első keresztes hadak átvonulása azonban konfliktusokkal volt terhes, amelyek Kálmán királynak a keresztesekkel való nyílt összecsapásába torkollottak. A francia krónikák mégis a magyar király pártján álltak, s Kálmánt a legkeresztényibb uralkodónak nevezték. Igaz, az eseményeket kommentálva a német annalista Saxo és a Saale folyó menti Aura apátja, Ekkehardus szerint a magyarok és a pogányok (értsd: akik ellen a keresztesek indultak) semmiben sem különböztek egymástól. 

Ha úgy véljük, hogy II. András keresztes teljesítményét elismerés övezte a nagyvilágban, nagyot tévedünk. A nyugati krónikások mind a szemére vetették korai, idő előtti hazaindulását, s harci sikereiről csak a keletiek emlékeztek meg. Sokkal sikeresebb volt az 1189-ben Magyarországon átvonuló német császár, Barbarossa Frigyes hazai fogadtatása: a magyar királyi pár gazdag ajándékait a krónikások szerte Európában elismerően emlegették.

Zoborhegyi Szent Benedek, Szent Zoerard tanítványa

A tatárjárástól az Anjoukig

1241-ben a keresztény világ ugyan nem nézte tétlenül a Sziléziai Hercegség és a Magyar Királyság elleni tatár támadást, a tevékeny segítségnyújtás mégis elmaradt. Ennek alapvető oka a pápa, IX. Gergely és a német császár, II. Frigyes között régóta feszülő ellentétben keresendő. Hiába hirdették meg 1241. április 25-én a keresztes hadjáratot, melynek során a német király is felvette a keresztet, sőt, még a sereg gyülekezőhelyét is kijelölték Nürnbergnél, az előkészületekből nem lett hadjárat. Noha június 19-én a pápa a németek által kezdeményzett keresztes hadjárat mellett foglalt állást, augusztusi elhalálozása megakasztotta a hadjárat szervezését. A keresztény összefogás meghiúsult a hatalmi érdekek útvesztőjében.

A védőbástyakép első megfogalmazása

Magyarországot keleti határai felől folyamatosan érték pogány népelemek támadásai, de súlyosságánál fogva a tatár támadás idején tudatosult a királyi udvarban, hogy az ország geopolitikai helyzete folytán propagandisztikus céllal hivatkozhat a keresztény Európát védelmező funkciójára. IV. Béla ekkor írott egyik levelében az ország szerepét falhoz (murus) hasonlította, s érvelésében a Duna folyó mint az „ellenállás” vize jelenik meg. A római kereszténységet védelmező frazeológia ugyanakkor már Bélánál összefonódott a magyar balkáni terjeszkedés ösztönzésével, ami azután az Anjou uralkodók politikai szótárának is sűrűn emlegetett érvei közé tartozik majd. 

Az udvari propagandában jól hasznosítható metafora a törökök előrenyomulása közben nyert ismét aktualitást, s használatban is maradt a törökök kiűzéséig. A kereszténység védelmezőjének tekintették az országot és annak királyát. XXIII. János pápa 1410-ben nevezte Zsigmond magyar királyt a keresztény hit bevehetetlen kőfalának, s ezt az epitheton ornanst a későbbiekben több magyar király is kiérdemelte, illetve használta. IV. Béla említett levelétől eltekintve ugyanakkor meglepő, hogy a magyar udvari propaganda milyen kevéssé aknázta ki a mongolok elleni heroikus küzdelemben rejlő lehetőséget. A krónikában és oklevelekben egyaránt rövid tőmondatok próbálják feledtetni a szégyellnivalónak érzett „tatárjárást”. Ennek ellenére a tatárjárás az első olyan esemény, amely Magyarországot a kor politikai levelezésében és történeti irodalmában megkerülhetetlenné tette, még ha csak rövid említések erejéig is.

Kulturális szakadék

Ugyanakkor a 13. században a dinasztikus, egyházi, egyetemlátogatási kapcsolatok ellenére Magyarország és Nyugat-Európa között még mindig mély kulturális és életmódbeli szakadék tátongott, ami az irodalmi alkotásokban is tetten érhető. Ennek egyik legjellemzőbb példája II. Ottokár cseh király unokahúga és IV. Béla fia, Béla herceg 1264. évi esküvőjének leírása az egykorú osztrák Rímes krónikában. A pozsonyi esküvőnek a szerző több mint 500 sort szentelt, s a magyarokra nézve nem igazán hízelgően ábrázolta a történteket. A kibontakozó kép lényege, hogy a magyarok semmit sem konyítanak a művelt, nyugatias lovagi életformához. Dínomdánom közben nem szabad őket zavarni, mert attól felmérgesednek, s amikor lovagi tornára (buhurt) került a sor, a tornaszabályok ismeretének hiánya miatt inukba szállt a bátorságuk, és meg sem álltak Budáig. Ottokár más helyütt is megemlíti, hogy a magyarok az osztrák határ menti harcokban nem képesek lovagias módon harcolni, hanem könnyűfegyverzettel portyázva („unritterlich”) pusztítják ellenfeleiket. 

A képen az sem módosít sokat, hogy az 1278-as morvamezei ütközet kapcsán az osztrák szerző meglepően jó véleménnyel van a magyar segélyhad elitjéről, s megjegyzi, hogy a nádor és az országbíró, valamint nyilván kíséretük úgy harcolt, mintha csak Franciaországban tanulták volna. A 13–14. században – úgy tűnik – a magyar seregekkel személyesen tapasztalatokat szerzettek a fegyverzet- és viseletbeli különbözőséget tekintették az egyik legszembetűnőbb sajátságnak, legyen szó akár a königssaali apátról vagy valamivel később Matteo Villani (1283– 1363) itáliai feljegyzéseiről. E felszínes észrevétel biztos, hogy többet is takar: vonatkozhat a lovagi kultúra megkésett hazai meghonosodására, a nyugati típusú főúri udvarok hiányára vagy éppen az anyanyelvi művelt írásbeliség elmaradottságára.

Az Anjou-kor

Az Anjou- és a Luxemburgi-dinasztia uralma már önmagában is alapvető fordulatot hozott az országkép szempontjából. A legalapvetőbb változás talán az, hogy e dinasztiák immár tudatos országimázs-alakítást folytattak, ami majd Mátyás alatt válik igazán látványossá. Számukra evidens, hogy a dinasztia dicsősége egyúttal az országé is, s a házasságok, külpolitikai szövetségek alapja az ország szuverenitásába és „grandeur”-jébe vetett hit és bizalom. Ennek intenzitása területenként és időszakonként változó volt, de bizonyos kulcsterületek, például az osztrák tartományok, a Cseh és a Lengyel Királyság, a pápaság és a Német-római Császárság, valamint Itália – kiemelten a szövetséges Pádua, Nápoly vagy éppen az ellenséges Velence – meghatározó tényezői a magyar külkapcsolatoknak. 

Középhatalmi reprezentáció

Sajátos területe e kapcsolatoknak Nagy Lajos alatt Lengyelország, amely perszonálunió formájában került magyar érdekszférába, később Zsigmond a magyar mellett megszerezte a cseh, lombard és német királyi, majd a császári koronát is. Amint Horváth Henrik művészettörténész (1888–1941) találóan megfogalmazta: „három korona [ti. magyar, cseh, német] fényében fürdik ekkor a budai udvartartás”.

Amit korábban egyszeri házassági kapcsolatokkal sikerült elérni, most az idegen dinasztiák trónra kerülése önmagában biztosította: az ország a lehető legtermészetesebb módon került be az európai diplomáciai, udvari élet vérkeringésébe. Az udvari reprezentáció korábban szokatlan s csak alkalomszerűen feltűnő formái Nagy Lajos uralkodása alatt szilárdultak meg. Az Ár­pád-korban magyar uralkodó nemigen hagyta el az ország területét, legfeljebb a határ közelébe jutott el Ausztriában vagy Halicsban, esetleg a Balkánon, eltekintve II. András szentföldi útjától. 

Az Anjouk alatt Itália volt az elsődleges, bár nem kizárólagos úti cél. Károly Róbert 1333-ban látogatott vissza szülőhazájába, természetesen ünnepélyes külsőségek között, hiszen az uralkodó utazása, egy városba való bevonulása, a személyes megjelenés maga is reprezentáció, aminek a kortársak által elvárt szertartása volt. A magyar történelemben példátlan esemény volt Erzsébet anyakirályné 1343-as itáliai útja, amely alatt 50 aranysarkantyús vitéz biztosította a díszkíséretet. A királyné 27 ezer márka ezüstöt, 17 ezer márka aranyat vitt magával, amit még otthonról kiegészítettek 4 ezer márka arannyal. Mindez az Anjouk nápolyi trónigényét volt hivatott megtámogatni, de ezzel a pénzmennyiséggel Hóman Bálint szerint akár egy korabeli itáliai pénzügyi válság is előidézhető lett volna. 

Királyaink remek érzékkel vették észre, hogy a reprezentáció és propaganda legsikeresebb módja a nagy euró­pai zarándokutak követése és a búcsújáró központok megadományozása az Anjouk és az Árpádok címerével díszített kegytárgyakkal. Erzsébet – modern értelemben vett „first ladyként” ­– király fia nélkül utazott, Rómát is meglátogatva, ahol a bíborosok „Sába királynőjeként” fogadták a Szent Péter-bazilika lépcsőin. A bazilika 1361-es leltárából tudjuk, hogy – a fennmaradt Magyar Anjou-legendárium szerkesztési elvével rokoníthatóan – magyar és Anjou szenteket ábrázoló textíliák jutottak ide, továbbá kisebb számban szokásos ötvöstárgyak. 

Hasonlóan nagy visszhangot váltott ki az anyakirályné 1357. évi marburgi (Szent Erzsébet) és aacheni (Szűz Mária, Nagy Károly) zarándoklata, amelyet IV. Károly császár társaságában tett meg. Nem véletlenül jutottak arra a következtetésre a művészettörténészek, hogy a budai udvarban dolgozó ötvösök szériában készítették a tárgyakat az udvar reprezentációs igényének kielégítésére. Így tűnnek fel azonos típusok különböző helyeken, drágakövekből álló ékszerek és kegyképek Aachenben, Mariazellben vagy Krakkóban, koronák Nagyváradon és Zárában. 

Nagy Lajos nápolyi hadjáratait kötötte egybe egy zarándoklattal Szent Miklós kultuszhelyére, Bariba – az ottani székesegyházának kincstárában 1362-ben már kilenc magyar címeres műtárgyat őriztek –, majd Rómában az 1350-es szentév eseményein vett részt, miközben a vatikáni palotában lakott. Tudjuk, hogy Rátóti Lesták a második nápolyi hadjáratban kétezernél is több arany- és ezüsttárgyat vitt ura után Itáliába, amelyeket a városokon való átvonulás közben közszemlére tettek. A király nápolyi hadjáratai egyúttal udvari ünnepségek sorozatát jelentették számára, így például Veronában, Bolognában vagy éppen Riminiben.

A legnagyobb ajándékegyüttes Nagy Károly kultuszhelyén, a német királyok koronázási színhelyén, Aachenben egy külön kápolnába került, illetve a zarándokútvonal második legjelentősebb állomására, Kölnbe jutott, ahol a bibliai háromkirályokat tisztelték. E zarándoklatokon részt vevő magyarokról már a 12. század óta vannak forrásaink. A magyar szent királyok ereklyéinek elhelyezése Európa legjelentősebb búcsújáró helyein – talán az egy Santiago de Compostela kivételével – a reformáció előtti időszak legsikeresebb magyar akciói közé sorolható. Aachenbe Henrik pilisi apát vitt magával 1367-ben tucatnyi liturgikus textíliát, ötvöstárgyakat, kelyheket, valamint misekönyvet a magyar szentek imádságaival. Az aacheni kincstárban kiállított tárgyak – köztük a magyar címerrel és Szent László alakjával – a mai napig kedvező hatással vannak országképünkre, hiszen még arra is ügyeltek, hogy a nagy címerek feliratai német nyelvűek legyenek.

Szent László szobra az aacheni magyar kápolnában. Petondi von Mannheim alkotása

Külföldi uralkodók, hercegek, akik korábban legjobb esetben hadjáratok alkalmával, seregeik élén léptek az ország területére, e másfél században diplomáciai eseményeken, királytalálkozókon nemegyszer vendégeskedtek az országban. Így járt Visegrádon 1335-ben a cseh és a lengyel király, a morva őrgróf – a későbbi IV. Károly császár –, a bajor herceg és a Német Lovagrend képviselője. IV. Károly császár 1353. május 27-én még német királyként Budán kötött házasságot Świdnicai Anna lengyel hercegnővel, I. Károly magyar király unokájával, majd 1365-ben ismét itt járt, ezúttal – már császárként – fiát, Vencelt jegyezte el egy magyar hercegnővel, szintén hatalmas kísérettel és mulatságok közepette, a szokásos remekmívű ajándékok cseréjével. 

Nagy Lajos tekintélye

Nagy Lajos lengyel ambícióival is összefügghetett a porosz és litván „keresztes” hadjáratokon való személyes részvétele, amelyek valódi európai lovagi találkozók voltak. A bizánci császárok birodalmuk szorult helyzete miatt indultak európai segélykérő útjaikra, így járt Budán V. János 1366 elején. Giovanni da Ravenna meg is örökítette a tárgyalást övező pompát egy, a görög császár beképzeltségét kifigurázó írásában. A török elleni magyar segítség lehetősége egyébként tartósan foglalkoztatta az európai közvéleményt, különösen a pápákat. Mindazonáltal kevésbé vethetett jó fényt az országra, hogy 1434-ben a Tiszánál Maróti János bán fegyveresei fosztották ki a Zsigmondhoz Ulmba, majd Bázelbe tartó bizánci követséget, amit azután vizsgálat és jóvátétel követett.

Az egyházi reprezentáció sajátos típusa a díszes foglalatú Mária-kegyképekhez kapcsolódik, melyek megtalálhatók Aachenben, Mariazellben és a czenstochovai pálos kolostorban, s talán továbbiak Prágában és Krakkóban. Közülük a mariazelli adomány, illetve az arra emlékező, Sankt Lambrechtben megőrzött, száz évvel későb­bi csatakép érdemel figyelmet. A maria­zelli alapítást a hagyomány mindmáig Nagy Lajos egy törökök feletti győzelmekor történt Szűz Mária-csodához kapcsolja. Többen emögött egy sikeres 1375-ös összecsapást valószínűsítenek, amelyről Lajos beszámolt Carrara páduai fejedelemnek. Ez azután bekerült a padovai krónikába is, kiegészítve azzal, hogy a győzelmet a városban kihirdették és körmenettel ünnepelték meg. Az bizonyos, hogy száz év elteltével a kortársak ennek megtörténtében már biztosak voltak. Az ország katonai potenciálja csodálat tárgyát képezte Európában, s a külfölddel, például a pápákkal folytatott levelezések középpontjában a katonai segítség kérdése áll. Jól tükrözi ezt az Albertiek édenkertje szerzője, Giovanni di Prato (1367–1446) vélekedése az ország hatvanezres seregéről.

Nagy Lajosról s az általa képviselt Magyarországról érthetően elismerő vélemények olvashatóak, még ha a magyar uralom által közvetlenül érintett területeken, illetve ellenséges államokban, például Lengyelországban vagy Velencében a hangulat barátságtalan is volt. Így különösen Janko z Czarnkow (1320 k.–1387) jellemezte Nagy Lajos lengyel földi uralmát negatív jelzőkkel. Az udvarában megfordult címerköltő, Peter Suchenwirt (1320 k.–1396) azonban a magyar királyról és címeréről hosszas költeményben emlékezett meg: „Ész, szív, nyelv, ajak fel, szőjétek a dicsőségnek gazdag öltönyét a koronás lovag számára.” Az 1368. évi padovai krónika bevezetője szerint „Lajos magyar király […] a világ leghatalmasabb fejedelme a keresztények között, és a hitetlenek között leginkább rettegett király, aki csak volt vagy lehetett Nagy Károly óta”.

Történeti perspektívája miatt még érdekesebb a Budán született Giovanni Conversini da Ravenna (1343–1408) jellemzése. Eszerint Lajos, „a hunok királya a szétszakított, embertelen, törvény, erkölcs, félelem nélküli országot feltámasztotta, rendbe hozta, gyarapította és fegyelemben meg az értelmes törvény szerint megújította”. Igaz, maradtak bizonyos fenntartásai Lajos országáról, amelyet még nem hatott át teljesen a kultúra és a civilizáció. Conversini arra is utalt, hogy Lajos íróinak milyen rossz volt a latinsága, vagy Ambrogio Traversari (1386–1439) 1435-ben még mindig barbároknak nevezte a magyarokat.

Nagy Lajos király törökellenes harcait megörökítő kép s az azok sikerének jegyében a mariazelli apátság alapítására tett fogadalom ábrázolása a St. Lambrecht-apátságban, 1420

Zsigmond külföldi reprezentációja

Persze nem szabad, hogy mindez, a humanista és udvari szuperlatívuszok félrevezessenek bennünket: csupán regisztrálták, hogy egy ambiciózus, bár szokásaiban és kultúrájában kissé keleties, keresztény középhatalom konszolidálja uralmát a nyugati kereszténység peremén, s próbálja mind nagyobb szomszédos területre kiterjeszteni befolyását. Mindez Zsigmond királysága alatt azzal párosult, hogy amikor az országról beszéltek, a császárra gondoltak: Zsigmond személyisége elhomályosította dunai királyságát, bár személyiségéből, mint látható volt, az ország presztízse is rengeteget profitált.

Kétségkívül rendkívüli hosszúságú uralkodásának és hosszas utazásainak köszönhetően Zsigmond volt az, akiről a magyar uralkodók között a legtöbb nem magyarországi említés fennmaradt. Azzal, hogy Zsigmond sok koronát viselt, Magyarország s benne Buda és Pozsony egy csapásra nemzetközi központtá is vált. Persze a nagy európai központoktól elválasztó különbséget maga a császár is érezte, s nem győzte országába hívni a különféle mesterembereket. Bár a korábbi uralkodókhoz képest az Anjouk is „sokat” utaztak külföldön, Zsigmond a diplomáciai utazásokban és tárgyalásokban lelte örömét Rómától Londonig, s olykor hosszú esztendőkön át nem is lépett hazai földre. 

Szintén lényeges különbség, hogy Zsigmond külföldi reprezentációja sokkal világiasabb volt Nagy Lajosénál. Páratlanul nagy érdeklődést kiváltó párizsi útjának fénypontja a parlamentben tett látogatása és ottani ítélkezése. Érkezése után sokszor bált rendezett egy-egy város hölgyeinek, és megajándékozta őket. Általában rendkívüli módon érdeklődött a látványosságok, technikai újítások iránt, s nem is csodálható, hogy annyi ilyen tárgyú kéziratot ajánlottak neki Itáliától Németországig. 1414-ben Nürnbergben megszemlélte az első német földi papírmalmot, s környezetében már uralkodása első éveitől feltűntek a német kereskedőházak képviselői.

Nem is meglepő, hogy a konstanzi zsinatot megszervező és irányító, az egyházszakadást sikerrel felszámoló, a huszitákkal hosszú esztendőkön át hadban álló, majd a válságot diplo­máciai úton lezáró császár arcképe, pszeudoportréja Európa-szerte a legkülönfélébb tárgyakon tűnt fel. Diplomáciai zsenialitása nyilvánult meg a nikápolyi hadjárat megszervezésében is, amit a katasztrofális kudarc ellenére minimális nemzetközi presztízsveszteséggel úszott meg. Azt mindenesetre elérte, hogy az egész világ a „magyarországi hadjáratról” beszélt s a burgund áldozatok és foglyok nagy számán szörnyülködött. Nagyvonalúan úgy vállalta át a burgundi hercegért követelt hatalmas váltságdíj felét, hogy ténylegesen nem fizetett – s még ezzel is elismerést váltott ki.

Minden gesztusa a nyilvánosságnak szólt. Mindazt, amit később Mátyás el szeretett volna érni, azt Zsigmond el is érte, még ha történeti műveket nem is íratott önmaga dicsőítésére. Az általa alapított Sárkányrend tagjai között szép számmal akadtak külföldiek, legyen elég a dán, az aragón, a lengyel és az angol királyt megemlíteni. A nagy­számú adományozás ellenére úgy tű­nik, hogy a rend jelvényét a megadományozottak komoly megbecsülésnek tekintették, s a címeresleveleken, de még inkább sírköveiken gondosan ábrázolták.

Az országra vonatkozó külföldi megjegyzések alapján az ország valójában pozitívabb ítéletet kapott, mint az emberek. A Magyar Királyság hatalmas volt, még Dalmácia nélkül is Európa egyik legnagyobb területű országa, s termékenysége, természeti kincsekben való gazdagsága is megfelelt hírnevének. A szüntelen háborús állapotban nem tekinthető túlzásnak, hogy a magyarok vitézek, harcot kedvelők és az erőszak iránt fogékonyak voltak, s jó lovakkal rendelkeztek. A törökök elleni harcra való elszántságot nehéz volt kétségbe vonni, még ha a politikai pártharcok adtak is némi alapot a külföldi kritikáknak. Ugyanakkor az egyszerű életvitelre és nyers modorra való utalá­sok sem nélkülözték az alapot. Azt azonban már a nem is olyan éles szemű nyugati utazó is észrevette, hogy a magyarokhoz képest a bécsiek sokkal jobban öltözöttek, vagy hogy a magyarországi utak nehezen járhatóak. A reprezentáció és a látványos hadjáratok mögül olykor a valóság is elővillant.