Ékesszólás és kirekesztés

Tankönyveink leegyszerűsítő ábrázolása szerint a római köztársaság utolsó két évszázadának politikai életét dichotómia, azaz kétközpontúság jellemzi. Két párt áll egymással szemben: az optimaták pártja mint a senatus, a földbirtokos nemesség tömörülése és a popularis párt, azaz a nép pártja, amely a szegény lakosságot tömörítette még akkor is, ha időnként ebben a táborban sorakoztak fel a lovagok, a római pénzarisztokrácia. A modern ókortudomány több jeles képviselője viszont ezt az elképzelést megkérdőjelezte. Olyan szerzők, mint M. Gelzer, F. Münzer, R. Syme, L.R. Taylor és mások főképp a következő érvekre hivatkoztak.

A klasszikus antikvitás nem ismert mai értelemben vett pártokat. A római kétpártrendszerről vallott felfogás nem más, mint a 19. századi ókortörténeti kutatás anakronisztikus kitalálása néhány modern polgári állam politikai berendezkedésének (vö. pl. Anglia) mintájára. A Kr.e. 2–1. században hiányoztak a pártapparátusok, nem volt párttagság, de azt sem tudták, mi fán terem a tagkönyv, a pártprogram, s párttitkárok sem ültek az emberek nyakán. Az a szembeállítás tehát, amelyet a köztársaság időszakában Cicero, Sallustius vagy Livius tesz, amikor élesen megkülönbözteti egymástól az optimatest és a popularest, valójában nem pártokat szembesít egymással, hanem csak legfeljebb eltérő politikai magatartásokat, erkölcsöket. Valójában ugyanis mind az optimata, mind a popularis vezető személyiségek előkelők és gazdagok, csupán morális felfogásuk és gyakran módszereik különböznek egymástól.

Senatusi párt és néppárt mint modern értelemben vett tömörülések a valóságban nem is léteztek. A Rómában kialakult politikai struktúra teljesen különbözik a mai polgári politikai tömörülésektől. Az ókori Rómában a köztársaság idején a politikai szerveződések személyes kötődések révén jöttek létre, ami a korabeli arisztokratikus társadalom sajátosságaiból fakadt. Az előkelő családok ősi időktől fogva patrónusi szerepet töltöttek be, megvoltak a maguk védencei és alárendeltjei, az ún. cliensek, akikből a későbbi időkben politikai funkciót ellátó clientelák alakultak. Az arisztokratikus társadalom több efféle alá-, fölérendeltségi viszonyt ismert, amelyek részben gazdasági alapon, részben a hivatali és a katonai élet kötelező érvényű kapcsolódásai révén szerveződtek. A latin nyelv ezeket a relációkat nevezte familiaritatesnek, illetve necessitudinesnek. Magától értetődően nemcsak alá-, fölérendeltségi viszony alapján jöhettek létre politikai kapcsolatok, hanem egyenragú személyek között is, ezeket mondták amicitiáknak. A