Egy bevetés megpróbáltatásai

A bombázókon repülő személyzeteket – amelyek 19–23 éves fiataljai gyakorlatilag az amerikai társadalom tükörképét adták – a kötelezően előírt bevetésszám idejére igyekeztek együtt tartani. Habár többségük hadköteles volt, a hadsereg légierőiben vállalt szolgálat önkéntes jelentkezés alapján történt. A bevetési nor­ma a bombázóhadjárat kezdetén 25 volt, amit később – mint az Joseph Heller A 22-es csapdája című regényéből is ismert – fokozatosan 35-re, majd a 50-re emeltek. 

A bevethető személyzeteket és a műszakilag alkalmas repülőgépeket a bevetés előtti na­pon, a hadműveletek tervezése során „párosították” a bombázóosztályok hadműveleti tisztjei. Ez a két adat határozta meg egy amerikai nehézbombázó-osztály napi bevethetőségét, amely – a Magyarországot támadó légi hadsereg esetében – átlagosan 32 gép/osztály volt. Ez azt jelentette, hogy a lé­gi hadsereg együttes csapásmérő ereje naponta legalább 600 bombázó volt, fedélzeten 6000 emberrel és – távolságtól függően – mintegy 1400 tonna robbanóanyaggal.

A bevetésre kijelölt személyzeteknek korán kellett nyugovóra térniük, mert a másnapi eligazításra rendszerint a hajnali órákban került sor, hogy lehetőleg 10 és 14 óra között, a legideálisabb látási és időjárási viszonyok mellett érkezzenek a célpontok fölé. A tisztek – borotválkozást, tisztálkodást, majd a reggelit követően – az alakulat eligazítótermében gyülekeztek. Biztonsági okokból a célpontot – vagyis hogy hova repülnek aznap – csak ekkor ismerték meg, jóllehet a gépekbe töltött üzemanyag mennyiségéből és a támaszpont „zuhanyhíradójából” már lehettek sejtéseik arról, hogy másnap hova kell repülniük. Pontosan tudták: minél távolabbi célpontot kell bombázniuk, annál nagyobb kockázatnak vannak kitéve. 

Magyarország távoli célpontnak számított, 6-8 óra levegőben töltött időt jelentett a bombázóknak. Az eligazításon a navigátorok lejegyezték a hatalmas fali térképen fonalszálakkal jelzett útvonalat, a bombázótisztek az agyukba vésték a célpont légi felvéte­lét, amelyet néhány órával később a bombacélzó készüléken keresztül kellett (volna) látniuk. A fokozódó – jellegzetes amerikai könnyedséggel kompenzált – félelem és szoron­gás érezhető volt a teremben, mind­­annyian tudták, hogy délután már nem mindenki lesz közöttük.

Mielőtt egyáltalán az ellenséggel harcérintkezésbe léptek volna, a fel- és leszállások so­rán elszenvedett balesetek, valamint a nagy magasságban való repülés veszélyei leselkedtek a hajózókra. A lassú és nehézkesen emelkedő, robbanóanyaggal és üzemanyaggal telezsúfolt bombázók vezetése rendkívüli figyelmet igényelt, miközben a