rubicon

Duna menti népek a közép- és újkorban, közép- és kelet-európai együttműködési tervek a 20. században

lock Ingyenesen olvasható
7 perc olvasás

2023. január 28-án a Mathias Corvinus Collegium Tas vezér utcai épületében a Rubicon Intézet rendezésében tudományos konferenciára került sor A Duna menti népek összefogása címmel. Az eseménynek külön aktualitást adott a jelenlegi háborús kelet-európai helyzetben felerősödött közép-európai útkeresés számos jele: a magyar-osztrák, magyar-szerb, magyar-horvát és magyar-szlovén kapcsolatok megélénkülése mellett, a 2015-ben létrejött slavkovi formáció cseh-szlovák-osztrák együttműködési szándéka, a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger közötti térséget összefogni törekvő lengyel külpolitika évtizedek óta jelenlévő Intermarium kezdeményezése, s természetesen a V4 csoporton belül kialakult viták tisztázása.

A nándorfehérvári diadaltól a Bocskai-felkelésig

A közel százfős közönség előtt hét előadóval megrendezett konferenciát Szalai Zoltán, a Rubicon Intézet társelnöke, a Mathias Corvinus Collegium főigazgatója nyitotta meg. Megnyitójában idézte Németh Lászlót, aki az orosz és német nagyhatalom közti közép-európai térség nemzeteit tejtestvéreknek, azonos, többnyire tragikus múlttal és történelmi tapasztalatokkal rendelkező közösségeknek nevezte, akiknek ismételten szembesülniük kell a régió nagyhatalmi meghatározottságának súlyos és veszélyes kihívásaival. Példaként Friedrich Naumann első világháború éveiben nagy visszhangot kapott Mitteleuropa-koncepciójára utalt, amelyet a birodalmi német gondolat korabeli képviselői fokozatosan saját képükre formáltak.

Szalai Zoltán megnyitója
Forrás: a Rubicon Intézet saját felvételei

A nyitó két előadás a balkáni, lengyel-balti és dunai népek, a Corvinus, Jagelló, Brankovič és Habsburg-dinasztiák Oszmán hódítással szembeni nem mindig sikeres összefogásának történeti keretei közt vizsgálta a korszakban erős középhatalmi tényezőnek számító Magyar Királyság mozgásterét. Miskolczy Ambrus, az ELTE professzor emeritusa Hunyadi János két súlyos kudarcának – a várnai és rigómezei vereség –, illetve a törökellenes politikát betetőző nándorfehérvári ragyogó győzelmének (román-magyar, szerb-magyar, lengyel-magyar) relációit vizsgálta, s bemutatta a sok népnek védelmet és otthont adó Magyar Királyság első kormányzójának sokat vitatott alakját, emlékezetének szinte folyamatos átváltozásait. Az MTA doktora, a magyar-román történész vegyes bizottságának elnöke a Corvinus család etnikai háttere körül folyó polémiák feloldásaként pedig Reményik Sándor Petrovics ítél című versének Hunyadi kapcsán is megszívlelendő „fajpolitikai” ítéletét ajánlotta a hallgatók figyelmébe: „A vér: a semmi. A Lélek: a Minden.”

Pálffy Géza, több magyar egyetem egykori oktatója, az MTA doktora, a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője a közép-európai régió első tartósnak bizonyult államszövetségét, a Habsburgok mohácsi vereség után kialakult összetett monarchiájának 16-17. századi fejlődését vizsgálta a hódoltsági Magyar Királyság szempontjából. Mindazonáltal tény, hogy az ország harmadára – 320 ezer km2-ről 120 ezer km2-re – szűkült királysági terület, noha a lakosság létszáma majdnem megfeleződött, a sok szállal az országhoz kötődő hódoltsági, horvátországi részekkel együtt képes volt megőrizni a maga gazdasági, katonai és kulturális pozícióit. Pálffy szerint ez is jól mutatja, hogy a Habsburg királyok a korabeli „két magyar fővárosból” – Bécsből és Pozsonyból – nemcsak az ország működőképességét tartották fenn, de a nagyszombati központtal a reformáció és ellenreformáció idején kiéleződött egyházi, belpolitikai ellentéteken is úrrá tudtak lenni. Mindeközben a bánya- és a kereskedelmi adók, az élőállat- és borexportból származó tetemes bevételek nyomán az ország gazdasága több mutató alapján is versenyképes volt a Cseh Korona országainak teljesítményével. Előadása záró szakaszában az erdélyi indíttatású Bocskai-felkelés céljait és történeti megítélésének vitás kérdéseit mutatta be, hangsúlyozva, hogy „a korabeli Magyar Királyság lakosságának egy igen jelentős része a török hódítás továbbterjesztésének és polgárháborúnak tartotta Bocskai mozgalmát (sőt „istentelen rebellisnek” és „árulóknak” titulálta résztvevőit); miként polgárháborúról beszélt maga a fejedelem egyik legfőbb híve, Bocatius János is”. Emiatt szerinte helyesebb, ha a mozgalmat „egyszerűen Bocskai-felkelésnek vagy Habsburg-ellenes mozgalomnak (egyúttal polgárháborúnak és rendi belháborúnak) nevezzük” és tudatosítjuk, hogy a résztvevők céljai különbözőek voltak.

19. századi konföderációs tervek: Teleki László és Kossuth Lajos

A hosszú 19. századról Európa, s azon belül Közép-Európa történetében ma már magától értetődően, mint a nacionalizmus koráról beszélünk. A dunai régió nagy többségében jobbágyi-paraszti népeinek polgárosodása és a rendi keretek forradalmi hevületű felszámolása együtt előbb a nyelv- és iskolaharcok, majd egyre inkább a nemzeti területekért, határokért kirobbant autonómiaküzdelmek jegyében alakították át a tárgyalt térség nemzeteinek viszonyát. Az 1848-49. évi fegyveres nemzetiségi küzdelmek így váltak a „tejtestvérek” véres polgárháborújává, amelyből a segítségül hívott cári Oroszország hadseregeinek közreműködésével a Habsburgok kerültek ki győztesen. Erdődy Gábor, az ELTE professzor emeritusa, korábbi vatikáni és németországi nagykövetünk a magyar emigráció vezetői – Teleki László és Kossuth Lajos – elképzeléseit és vitáit mély empátiával, a korabeli európai nagyhatalmi folyamatokat szem előtt tartva mutatta be fölöttébb érzékletesen: előadásában kitért a a dunai konföderáció néven ismert államszövetségi elképzelés kialakulására, funkciójára és a megvalósítás érdekében folytatott franciaországi, belgrádi tárgyalásokra. Az előadó a soknyelvű Magyarország belső nemzetiségi kérdéseinek megoldásában az 1849. évi fontos magyar-román előzmények, a szegedi nemzetiségi törvény és az egymással is súlyos vitákat folytató Teleki és Kossuth álláspontjának különbségei mellett hangsúlyozta Kossuth kütahyai és torinói önrevíziójának fontosságát. Erdődy Gábor az 1859-ben feléledt dunai tervek 1862. évi változatának valódi értelmét Kossuth ajánlását idézve tette érthetővé. „Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátyolt a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadságért s harcolván valamennyien egyért, egy valamennyiükért… Az ég nevére kérem, fogadják el a tervet, mely nem concessio (engedmény), hanem kölcsönös és szabad szövetkezés… Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között!” 

Erdődy Gábor előadása

Miru György, a Debreceni Egyetem egyetemi docense a dunai szövetkezés korabeli nem magyar – nemzetiségi, szomszéd országi és emigrációs – olvasatait elemezte, s képet adott a jórészt a kossuthi nemzetiségpolitikai állásponttal szemben megfogalmazott román, szerb álláspontokról. Ismeretes, hogy Kossuth mindvégig igen következetesen kizárta a Magyar Királyság belső föderalizálásának alternatíváját. Szerinte egy országban csak egy „diplomatikai” nyelv létezhet, mert a különböző „politikai nemzetiségek” óhatatlanul az ország területének nemzetiségi felosztásához vezettek volna. Szerinte politikai öngyilkosság lett volna az oszthatatlan Magyarországból külön „magyar, tót, német, szász, román, szerb, orosz” tartományokat kialakítani. Hangsúlyozta, hogy „Magyarország lehet foederatioban Oláhországgal, Szerbiával sat. De Magyarország maga magával, azaz a kebelében lakó polgárokkal, foederatioba nem léphet.” Miru György ezt követően vázolta Bǎlcescunak az először 1850 áprilisában elképzelt dunai egyesült államok tervét. Ez „a Magyar Királyság, Bukovina, Moldva, Havasalföld, Szerbia és majdan Besszarábia területeit” foglalná magába. 1851 februári tervezetét és annak emigrációs magyar fogadtatását vizsgálva Miru György jelezte a nemzetiségi súlypont felerősödését. A föderáció immár „a zárt tömbben lakó nemzetiségekre épülne: a horvátokra (egyesülve a dalmátokkal, szlavónokkal és a vajdasági szerbekkel), a románokra (az erdélyi, bánáti és kelet-magyarországi románok) és a magyarokra (a megmaradt magyarországi területeken). A javaslat megosztotta a párizsi magyar emigrációt, Teleki László pedig jórészt elszigetelődött, Kossuthtal tárgyalva Andrássy Gyula végül kitérő választ adott Bǎlcescunak.

A kelet-európai kisnépek mizériája a 20. században

A konferencia utolsó három előadása a 20. századi magyar gondolkodók – politikusok, írók, közéleti személyisége – dunai, illetve közép- és kelet-európai föderációs terveiről adott átfogó képet. Szarka László, a Rubicon Intézet főmunkatársa és a Selye János Egyetem oktatója Jászi Oszkár két 1918-as tervezetét – a kossuthi elképzelésre épült Dunai Egyesült Államok két magyar és egy német kiadásban megjelent javaslatát, illetve Jászi nemzetiségi miniszteri tevékenységének fő törekvései közt megjelent Keleti Svájc elképzelést – vizsgálta. Elemezte születésük feltételeit és okait, illetve céljaik és korabeli realitásuk kérdéseit. Előadása második részében a dunai térség föderációs potenciálját kezdettől fogva kritikusan megítélő Bibó Istvánnak A kelet-európai kisnépek mizériája, illetve A kelet-európai kis államok nyomorúsága c. tanulmányaiból kiindulva arra kereste a választ, hogy a versailles-i békerendszerben a nemzeti önrendelkezés Wilson által szorgalmazott alapelvének rosszul, felemásan és elhibázott módon való megoldása Bibó szerint miért zárta ki a két világháború között ütközőzónává vált Közép-Európa regionális önrendelkezéseként is felfogható dunai államszövetség létrejöttét.

Az ebédszünet után Péterfi Gábor, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium kutatótanára tartott előadást Szabó Dezső és a népi írók Kelet-Európája címmel. Kiemelte, hogy a népiek a Szovjetunió és Németország közé ékelődött Magyarország esetében a Duna-menti országok szövetkezését, a határok kérdésében pedig legfeljebb az etnikai revíziót tartották reális alternatívának. Ismertette Szabó Dezső 1935-ös Kelet-Európa tervét, melyben Az elsodort falu szerzője a térség népeinek katonai, gazdasági és kulturális összefogását javasolta. Németh László a Trianonhoz vezető okokat számba véve a nacionalizmusok meghatározó szerepére hívta fel a figyelmet. Péterfi legújabb kutatásaira támaszkodva bemutatta, hogy a népiek és a Horthy-korszak politikusai között – az eddig gondoltakkal ellentétben – nemcsak 1935-ben került sor találkozóra, Zilahy Lajos 1940-ben és 1943-ban is találkozóra hívta a hatalom és a népiek néhány képviselőjét, illetve néhány, hozzájuk közel álló gondolkodó politikust. Ezeken a találkozókon hangsúlyosan merült fel Magyarország és Európa várható sorsa, a jelenlévők közül többen pedig a Churchill által rövid ideig képviselt dunai konföderáció eszméjét tartották igazi megoldásnak a térség problémáira.

Gyarmati György, professzor emeritus, az MTA doktora a konferenciát záró előadásában a második világháború alatt megvalósítani próbált német Neuordnung ellenében a magyar szerzők által megfogalmazott konföderációs elképzeléseket tekintette át. Gondolatmenetét a Teleki Intézetben a háború utáni békekonferenciára való felkészülés jegyében készülő Közép-Európa atlasz munkálatait irányító Rónai András gondolataival indította. A „köztes-európai” kényszerhelyzetben egymás után elszenvedett német és szovjet nagyhatalmi kiszolgáltatottsággal szemben az eszköztelenség felismerése mellett a minél teljesebb leltár és a trianoninál megélhetőbb, igazságosabb határok érvrendszerének kialakítása motiválta a Budapestről Balatonfüredre költöztetett intézményt. Méltatta Bethlen István 1940-es memorandumának és Szegedy-Maszák Aladár, illetve Gratz Gusztáv tervezeteinek reális elemeit. Ezek sok tekintetben összhangban voltak a világháború éveiben kidolgozott előzetes amerikai, brit béketervek föderációs elképzeléseivel.

Gyarmati György előadása

Amint azt a konferencia eredményeit összegző zárszavában Szarka László is kiemelte, sem az 1919-1920. évi békekonferencia békecsinálóinak gondolkodásában, sem pedig az 1946-os párizsi béketárgyalások győztes nagyhatalmai által képviselt elképzelésekben nem bizonyultak meghatározónak a 20. században kétszer is világháborús konfliktus kirobbanásához vezető közép- és kelet-európai régió nemzeteinek érdekei. A hitleri és a sztálini birodalmak konfliktusának középpontjába került dunai régió második világháború utáni rendezését nem a racionális térségi társulást szolgáló gondolatok, hanem a pax sovietica forgatókönyvei határozták meg. Ily módon a magyar föderációs tervek ismét áldozatául estek az egymással szembeállított kis nemzetek konfliktusainak és a térség nagyhatalmi meghatározottságának.

103 cikk ezzel a kulcsszóval