Caligula és Nero

A mo­dern de­mok­rá­ciák kor­lá­toz­zák a po­li­ti­ku­sok ha­tal­mát, így egy mi­nisz­ter sze­mé­lyi­sé­ge rit­kán ha­tá­roz­za meg a po­li­ti­kát. Ezt ma már ter­mé­sze­tes­nek vesszük. A ró­mai principátus ide­jén a tár­sa­dal­mi rang­lét­ra leg­fel­ső fo­kán ál­ló princeps avagy – a Iulius Cae­sar ne­vé­ből kép­zett szó­val – a császár szin­te kor­lát­lan ha­ta­lom­mal ren­del­ke­zett. Nyil­ván­va­lóan rend­kí­vü­li ön­meg­tar­tóz­ta­tás­ra lett vol­na szük­ség ah­hoz, hogy a csá­szá­rok ne hagy­ják sze­mé­lyi­sé­gük le­nyo­ma­tát a bi­ro­dal­mon. Ca­li­gu­la és Nero hír­hedt­sé­ge ép­pen sze­mé­lyi­sé­gük­nek, vagy in­kább sze­mé­lyi­sé­gük torz­ké­pé­nek tud­ha­tó be, amely az óko­ri for­rá­sok­ban tük­rö­ző­dik. En­cik­lo­pé­diák gyak­ran őrült zsar­nok­nak ne­ve­zik Ca­li­gu­lát, vagy ép­pen Neróról kö­zöl­nek anek­do­tá­kat, mi­sze­rint lant­ján ját­szott, ami­kor Ró­ma lán­gok­ban állt. Pon­to­sak-e ezek in­for­má­ciók? Ho­gyan be­fo­lyá­sol­ta e két if­jú császár a Ró­mai Bi­ro­dal­mat és ma­gát a tör­té­ne­lem me­ne­tét?