rubicon

Bethlen István és kora

Revíziós törekvések és külpolitika
lock Ingyenesen olvasható
25 perc olvasás

Beth­len Ist­ván a két há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar po­li­ti­kai élet meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge volt, aki be­fo­lyá­sát az el­ső vi­lág­há­ború után a kon­zer­va­tív tá­bor egyik meg­szer­ve­ző­je­ként, 1921–1931 kö­zött mi­nisz­ter­el­nök­ként, ezt kö­ve­tően pe­dig a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­géig a kor­mány­zó el­ső szá­mú bi­zal­ma­sa­ként, ta­nács­adó­ja­ként tud­ta ér­vé­nye­sí­te­ni. Fon­tos sze­re­pe volt a ma­gyar kül­po­li­ti­kai vo­nal­ve­ze­tés ala­kí­tá­sá­ban is. 

Az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia összeom­lá­sa után né­hány hó­na­pon be­lül az el­len­for­ra­dal­mi tá­bor elis­mert külügyi te­kin­té­lyé­vé emel­ke­dett. Kor­mány­fő­ként ma­gá­nak tar­tot­ta fenn a kül­po­li­ti­ka irá­nyí­tá­sát, míg mi­nisz­te­rei­nek ál­ta­lá­ban a mi­nisz­té­riu­mi és kül­kép­vi­se­le­ti ap­pa­rá­tus mű­köd­te­té­se volt a felada­tuk. Rend­sze­rint a ha­zai és a kül­föl­di hi­va­ta­los ta­lál­ko­zó­kon is Beth­len ve­zet­te a dip­lo­má­ciai tár­gya­lá­so­kat, s igen gyak­ran sze­mé­lye­sen tár­gyalt a Ma­gyaror­szá­gon mű­kö­dő kül­föl­di dip­lo­ma­ták­kal is. 

A mi­nisz­ter­el­nö­ki poszt­ról való tá­vo­zá­sa után az Or­szág­gyű­lés­ben, a kor­mány­párt­ban, a re­ví­ziós moz­ga­lom­ban és a saj­tóban is rend­sze­re­sen ki­fej­tet­te néze­teit, ame­lyek min­dig iga­zo­dá­si pont­ként szol­gál­tak a köz­véle­mény szá­má­ra. A má­so­dik világ­há­bo­rú ide­jén – ami­kor az álta­lá­nos jobb­ra­to­ló­dás miatt foko­za­to­san ki­szo­rult a közélet­ből – a kor­mány­zó kér­te ki ta­ná­csait külügyi kér­dé­sek­ben, egé­szen az 1944. őszi kiug­rá­si kí­sér­le­tig.

Beth­len Ist­ván sem­mi­lyen for­má­lis külügyi kép­zés­ben nem ré­sze­sült – ami szá­mot­te­vő kül­po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sai­nak is­me­re­té­ben né­mi­leg meg­le­pő –, sőt po­li­ti­kai pá­lyá­ja el­ső más­fél év­ti­ze­dé­ben nem is fog­lal­ko­zott kül­po­li­ti­ká­val. Ti­zen­hét éven át volt tag­ja a dua­liz­mus tör­vény­ho­zá­sá­nak, de ez idő alatt tett par­la­men­ti fel­szó­la­lá­sai sem val­la­nak kü­lö­nö­sebb kül­po­li­ti­kai ér­dek­lő­dés­re. Még az Er­dély­ben fo­lyó terv­sze­rű ro­mán bir­tok­fel­vá­sár­lá­sok­kal fog­lal­ko­zó hí­res be­szé­dei­ben is el­ső­sor­ban gaz­da­ság­po­li­ti­kai és nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai kér­dé­se­ket fe­sze­ge­tett. 

1917. már­cius 3-án el­hang­zott kép­vi­se­lő­há­zi fel­szó­la­lá­sa volt az el­ső olyan al­ka­lom, ami­kor kül­po­li­ti­kai tár­gyú gon­do­la­tok­kal lé­pett a nyil­vá­nos­ság elé. Fel­szó­la­lá­sá­nak má­so­dik fe­lé­ben a Mo­nar­chia jö­vő­jé­vel s az ez­zel kap­cso­la­tos nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai felada­tok­kal fog­lal­ko­zott. Ki­fej­tet­te, hogy a Mo­nar­chia és Ma­gyaror­szág an­tant ál­tal sür­ge­tett fel­bom­lá­sa nem sza­bad­sá­got hoz­na a kis né­pek szá­má­ra, ha­nem az­zal a ve­széllyel fe­nye­get­né őket, hogy „rö­vid időn be­lül […] vagy oro­szok­ká, vagy né­me­tek­ké vál­ná­nak”. Auszt­riá­nak és Ma­gyaror­szág­nak – ame­lye­ket Beth­len a nem­ze­ti­sé­gek ideá­lis ott­ho­ná­nak ne­ve­zett – ezért ép­pen­ség­gel ter­jesz­ked­nie kell, hogy a dél­szláv né­pek­nek is vé­del­met nyújt­son a „túl­nyo­mó és ex­pan­zív nem­ze­tek”, vagyis a né­me­tek és az oro­szok nagy­ha­tal­mi tö­rek­vé­sei­vel szem­ben. Beth­len azt ja­va­sol­ta, hogy Bosz­nia–Her­ce­go­vi­nát osszák fel Hor­vátor­szág és a meg­szállt Szer­bia kö­zött, utób­bi ál­la­mot pe­dig ik­tas­sák be a Szent Ko­ro­na or­szá­gai kö­zé olyan bel­ső önigaz­ga­tás mel­lett, ami­lyen­nel 1868 óta Hor­vátor­szág ren­del­ke­zett. Beth­len má­sik ja­vas­la­ta nagy­sza­bá­sú ma­gyar–ro­mán la­kos­ság­cse­re vég­re­haj­tá­sá­ra irá­nyult. En­nek ke­re­té­ben Er­dély­ből ki akar­ta te­le­pí­te­ni az 1916. au­gusz­tu­si ro­mán tá­ma­dás ide­jén „meg­bíz­ha­tat­la­nok­nak bi­zo­nyult ele­me­ket”, s he­lyük­be ro­má­niai ma­gya­ro­kat, va­la­mint a há­bo­rú­ban ki­tű­nően helyt­állt ka­to­ná­kat kí­vánt le­te­le­pí­te­ni.

A for­ra­dal­mak ide­jén

A vi­lág­há­bo­rú ked­ve­zőt­len ki­me­ne­te­lét lát­va 1918 őszén Beth­len – gyors for­du­lat­tal – fe­lül­bí­rál­ta nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai né­ze­teit. Az összeom­lás nap­jai­ban elő­ször a nem­ze­ti­sé­gi jo­gok bő­ví­té­sé­től, majd a te­rü­le­ti au­to­nó­miák lét­re­ho­zá­sá­tól vár­ta a tör­té­nel­mi Ma­gyaror­szág ál­la­mi egy­sé­gé­nek fenn­ma­ra­dá­sát, s gyak­ran hi­vat­ko­zott a Wood­row Wil­son ame­ri­kai el­nök ál­tal régóta han­goz­ta­tott ön­ren­del­ke­zé­si elv­re. Beth­len ek­kor lé­nye­gé­ben egyetér­tett az­zal a kí­sér­let­tel, amellyel az új kor­mány­fő, Ká­ro­lyi Mi­hály, va­la­mint Já­szi Osz­kár nem­ze­ti­sé­gi mi­nisz­ter pró­bál­ta meg­nyer­ni a nem­ze­ti­sé­gi au­to­nó­miák­ból felépü­lő Ma­gyaror­szág gon­do­la­tá­nak a sze­pa­ra­tis­ta prog­ram­mal fel­lé­pő ro­mán, szerb, szlo­vák és ru­szin ve­ze­tő­ket.

A Ká­ro­lyi-kor­mány és Beth­len út­jai 1918 vé­gé­re szét­vál­tak. Beth­len egy­re éle­seb­ben el­le­nez­te a kor­mány ra­di­ká­lis re­form­jait, és kon­zer­va­tív tö­mö­rü­lés lét­re­ho­zá­sá­val kí­vánt po­li­ti­kai al­ter­na­tí­vát fel­mu­tat­ni. Kül­po­li­ti­kai fel­fo­gá­sa azon­ban to­vább­ra sem kü­lön­bö­zött je­len­tő­sen a kor­má­nyé­tól. 1919 ele­jén szer­kesz­tett és a brit kor­mány­hoz el­jut­ta­tott me­mo­ran­du­mai­ban fenn­tar­tot­ta az in­te­ger Ma­gyaror­szág af­fé­le „Ke­le­ti Svájc­cá” va­ló át­szer­ve­zé­sé­nek prog­ram­ját, mely­ben az önigaz­ga­tó nem­ze­ti­sé­gi te­rü­le­tek egyet­len ál­la­mi egy­ség­ben tö­mö­rül­né­nek. A kor­mány­hoz ha­son­lóan ő is a ro­mán, szerb és cseh meg­szál­ló csa­pa­tok túl­ka­pá­sai­nak meg­szün­te­té­sét és he­lyük­be an­tant meg­szál­ló ala­ku­la­tok ki­kül­dé­sét, va­la­mint a ma­gyar köz­igaz­ga­tás hely­reál­lí­tá­sát sür­get­te. Ám me­mo­ran­du­mai éppúgy nem vál­tot­tak ki sem­mi­lyen ha­tást, mint a Ká­ro­lyi-kor­mány til­ta­ko­zó jegy­zé­kei.

Ek­kor­ra már – And­rás­sy Gyu­la és Ap­po­nyi Al­bert mel­lett – Beth­lent te­kin­tet­ték a kon­zer­va­tív-li­be­rá­lis el­len­zék leg­fon­to­sabb kül­po­li­ti­kai szak­te­kin­té­lyé­nek. S ami­kor 1919. már­cius vé­gén, a Ta­nács­köz­tár­sa­ság megala­ku­lá­sa után né­hány nap­pal – jel­leg­ze­tes ba­ju­szát le­bo­rot­vál­va – Auszt­riá­ba tá­vo­zott, min­den vi­ta nél­kül ő lett a bé­csi el­len­for­ra­dal­mi emig­rá­ció po­li­ti­kai ve­ze­tő­je. A Ma­gyar Nem­ze­ti Bi­zott­ság – köz­ke­le­tű ne­vén az An­ti­bol­se­vis­ta Co­mi­té (ABC) – élén ket­tős felada­tot lá­tott el. Egy­fe­lől to­vább foly­tat­ta a brit és a fran­cia dip­lo­ma­ták meg­nye­ré­sé­re tett kí­sér­le­teit, más­fe­lől kü­lön­bö­ző ter­ve­ket ko­vá­csolt a Ta­nács­köz­tár­sa­ság meg­dön­té­sé­re, me­lyek vég­re­haj­tá­sá­ban szin­tén az an­tant tá­mo­ga­tá­sá­ra szá­mí­tott. Má­jus vé­gé­től a Ká­ro­lyi Gyu­la ve­ze­té­sé­vel megala­kult sze­ge­di el­len­for­ra­dal­mi kor­mány bé­csi meg­bí­zott­ja­ként foly­tat­ta te­vé­keny­sé­gét.

Beth­len-me­mo­ran­dum. Az er­dé­lyi ma­gyar igé­nyek­ről

1920 már­ciu­sá­ban Beth­len Ist­ván és a szin­tén er­dé­lyi Csá­ky Im­re a bé­ke­de­le­gá­ció meg­bí­zá­sá­ból me­mo­ran­du­mot ké­szí­tett a ma­gyar igé­nyek­ről. A me­mo­ran­dum egyelő­re csak a ma­gyar–ro­mán vi­szony­ra tért ki, s a kö­vet­ke­ző te­rü­le­ti igé­nye­ket tar­tal­maz­ta: 

1. a ha­tár men­tén fek­vő, tisz­tán ma­gyar te­rü­le­te­ket ne csa­tol­ják el Ma­gyaror­szág­tól,

2. a ma­gyar–sváb és sváb több­sé­gű te­rü­le­tek ho­va­tar­to­zá­sá­ról tart­sa­nak nép­sza­va­zást,

3. a ro­mán ura­lom alá ke­rü­lő ma­gyar, székely és szász la­kos­ság kap­jon te­rü­le­ti au­to­nó­miát. 

A me­mo­ran­dum ezen­kí­vül ha­té­kony biz­to­sí­té­ko­kat kí­vánt a ro­mán több­sé­gű te­rü­le­te­ken élő ma­gyar ki­sebb­ség val­lá­si és nyelv­hasz­ná­la­ti sza­bad­sá­gá­ra, sze­mé­lyi és va­gyon­biz­ton­sá­gá­ra vo­nat­ko­zó­lag, to­váb­bá mél­tá­nyos ren­de­zést kért az el­bo­csá­tott ma­gyar ál­la­mi al­kal­ma­zot­tak, a ro­mán had­se­reg ál­tal le­fog­lalt ja­vak ügyé­ben, vé­gül ja­vas­la­tot tett a köz­le­ke­dé­si, hír­köz­lé­si és áru­for­ga­lom fel­sza­ba­dí­tá­sá­ra.

A ma­gyar igé­nyek ké­sőbb ki­bő­vül­tek. A Beth­len és Csá­ky ál­tal má­jus 12-én a fran­ciák­nak átnyúj­tott me­mo­ran­dum a fen­tie­ken túl (gaz­da­sá­gi okok­ból) Kelet-Szlo­vá­kia és Kár­pát­al­ja vissza­csa­to­lá­sát, va­la­mint a szór­vány­ban élő ma­gyar ki­sebb­ség val­lá­si és nyelv­hasz­ná­la­ti sza­bad­sá­gá­nak, il­let­ve sze­mé­lyi és va­gyon­biz­ton­sá­gá­nak ga­rantá­lá­sát is azon igé­nyek kö­zött em­lí­tet­te, ame­lyek alap­ján tárgya­lá­so­kat kí­ván in­dí­ta­ni a szom­széd or­szá­gok­kal. A fran­cia kor­mány­tól pe­dig azt kér­te, hogy e tár­gya­lá­sok al­kal­má­val nyújt­son tá­mo­ga­tást Ma­gyaror­szág­nak.

A ma­gyar ér­de­ke­ket vé­gül sem a bé­ke­kon­fe­ren­cián, sem a tit­kos tár­gya­lá­so­kon nem si­ke­rült ér­vé­nye­sí­te­ni. Beth­len és a töb­bi bé­ke­de­le­gá­tus szá­má­ra azon­ban ez a ta­pasz­ta­lat fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű volt, s va­la­mennyiük ké­sőb­bi pá­lya­fu­tá­sá­ra meg­ha­tá­ro­zó be­fo­lyás­sal bírt.

A bé­ke-e­lő­ké­szí­tés­ben és a bé­ke­kon­fe­ren­cián

A pro­le­tár­dik­ta­tú­ra bu­ká­sát kö­ve­tően – au­gusz­tus 9-én – Beth­len el­hagy­ta Bé­cset, és vissza­tért Ma­gyaror­szág­ra, hogy részt ve­gyen a ré­gi-új po­li­ti­kai rend­szer kiépí­té­sé­ben. Elő­ször a Bé­ke-e­lő­ké­szí­tő Bi­zott­ság­ban vál­lalt sze­re­pet, ahol az er­dé­lyi ügyek­kel fog­lal­ko­zó „B” osz­tály ve­ze­tő­je lett. Szep­tem­ber 30-án pe­dig Friedrich Ist­ván kor­mány­fő fel­ké­ré­sé­re be­lé­pett a kor­mány­ba mint „tit­kos er­dé­lyi mi­nisz­ter”. Beth­len meg­bí­za­tá­sa az Er­dély­re vo­nat­ko­zó bé­ke-e­lő­ké­szí­tő anyag összeál­lí­tá­sa mel­lett az er­dé­lyi me­ne­kül­tek gon­do­zá­sá­ra és az er­dé­lyi ma­gyar ve­ze­tők­kel va­ló kap­cso­lat­tar­tás­ra is ki­ter­jedt.

Ne­ve ter­mé­sze­te­sen az el­sők kö­zött sze­re­pelt a pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­ciá­ra uta­zó de­le­gá­tu­sok lis­tá­ján, ame­lyet 1919 de­cem­be­ré­ben ál­lí­tot­tak össze a Kül­ügy­mi­nisz­té­rium­ban. A bé­ke­de­le­gá­ció­nak Ap­po­nyi Al­bert és Te­le­ki Pál mel­lett Beth­len Ist­ván volt a har­ma­dik meg­ha­tá­ro­zó alak­ja. Pá­ri­zsi tar­tóz­ko­dá­sa alatt a bé­ke­szer­ző­dés po­li­ti­kai ren­del­ke­zé­sei­vel, va­la­mint a ha­tá­rok és a ki­sebb­ség­vé­de­lem kér­dé­sei­vel fog­lal­ko­zott, s ter­mé­sze­te­sen őhoz­zá tar­toz­tak az er­dé­lyi vo­nat­ko­zá­sú ügyek. Ezen­kí­vül részt vett a fran­cia–ma­gyar gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dés le­he­tő­sé­gei­ről fo­lyó tit­kos tár­gya­lá­so­kon is. E meg­be­szé­lé­sek tétje az volt, hogy bi­zo­nyos – igen je­len­tős – ma­gyaror­szá­gi fran­cia tő­ke­be­fek­te­té­sek en­ge­dé­lye­zé­se fe­jé­ben si­ke­rül-e a ma­gyar kor­mány­nak po­li­ti­kai tá­mo­ga­tást kap­nia Fran­ciaor­szág­tól a szom­széd or­szá­gok­kal a jö­vő­be­li kap­cso­la­tok megala­po­zá­sá­ról (egye­bek mel­lett a ha­tá­rok re­ví­zió­já­ról) foly­ta­tan­dó tár­gya­lá­sok al­kal­má­val.

A bé­ke­de­le­gá­ció tag­jai kö­zül a leg­töb­ben ek­kor szem­be­sül­tek elő­ször a nagy­ha­tal­mi po­li­ti­ka ter­mé­sze­té­vel, s ek­kor vet­tek részt elő­ször iga­zi, ön­zet­len po­li­ti­kai csa­pat­mun­ká­ban. Beth­len ek­kor lé­pett be vi­tat­ha­tat­la­nul a ma­gyaror­szá­gi po­li­ti­ku­sok leg­szű­kebb elit­jé­be. El­kö­te­le­zett­sé­ge, rá­ter­mett­sé­ge, so­kol­da­lú tá­jé­ko­zott­sá­ga és mun­ka­bí­rá­sa ek­kor tet­te min­den mun­ka­tár­sa szá­má­ra nyil­ván­va­ló­vá, hogy a leg­ma­ga­sabb po­li­ti­kai po­zí­ciók­ba fog jut­ni. Ez ha­ma­ro­san meg is tör­tént. A bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sa után Hor­thy Mik­lós kor­mány­zó őt kér­te fel kor­mány­ala­kí­tás­ra, Beth­len azon­ban – ek­kor még – nem tud­ta el­fo­gad­tat­ni fel­té­te­leit, és nem­csak a mi­nisz­ter­el­nö­ki meg­bí­za­tást ad­ta vissza, ha­nem a kor­mány­nak sem lett tag­ja. 

A trónvál­ság megoldása

1921 áp­ri­li­sá­ban, ami­kor IV. Ká­roly el­ső trón­fog­la­lá­si kí­sér­le­te nyo­mán meg­bu­kott a Te­le­ki-kor­mány, Beth­len el­fog­lal­hat­ta a mi­nisz­ter­el­nö­ki szé­ket. Beth­len­nek mind­járt kor­mány­fői mű­kö­dé­se el­ső hó­nap­jai­ban sú­lyos kül­po­li­ti­kai ne­héz­sé­gek­kel kel­lett szem­be­néz­nie. Az 1921. már­cius–áp­ri­li­si trón­vál­ság­ra Ma­gyaror­szág va­la­mennyi szom­széd­ja és a győz­tes ha­tal­mak is el­len­sé­ge­sen rea­gál­tak. A fegy­ve­res konf­lik­tust si­ke­rült ugyan el­ke­rül­ni, de az or­szág át­me­ne­ti­leg el­szi­ge­te­lő­dött, jú­lius­ban pe­dig be­zá­rult kö­rü­löt­te a ma­gyar­el­le­nes ka­to­nai-po­li­ti­kai szö­vet­ség, az ún. kis­an­tant „vas­gyű­rű­je”. A ked­ve­zőt­len nem­zet­kö­zi lég­kör­ben – más­fél évi elő­ké­szí­tő mun­ka után – 1921 szep­tem­be­ré­ben vissza kel­lett von­ni a Nem­ze­tek Szö­vet­sé­gé­be va­ló fel­vé­tel­re irá­nyu­ló ké­rel­met, mert Ma­gyaror­szág nem koc­káz­tat­hat­ta meg a tag­ál­la­mok eset­le­ges eluta­sí­tó sza­va­za­tá­val já­ró presz­tízs­vesz­te­sé­get.

A ne­héz­sé­ge­ket te­téz­te, hogy 1921 ok­tó­be­ré­ben IV. Ká­roly új­ból meg­kí­sé­rel­te a ma­gyar trón el­fog­la­lá­sát – ezút­tal fegy­ve­res erő­vel. A hely­zet pol­gár­há­bo­rú­val és újabb nem­zet­kö­zi konf­lik­tus­sal fe­nye­ge­tett, s a ca­sus bel­lit em­le­ge­tő kis­an­tant fegy­ve­res fel­lé­pé­sét sem le­he­tett ki­zár­ni. Ve­szély­be ke­rült az a né­hány nap­pal ko­ráb­ban (ok­tó­ber 13-án) alá­írt ma­gyar–oszt­rák megál­la­po­dás is, amely Sop­ron és a kör­nye­ző nyolc te­le­pü­lés ho­va­tar­to­zá­sát nép­sza­va­zás­sal ren­del­te el­dön­te­ni. A ki­rály vissza­té­ré­sé­re rea­gál­va az oszt­rák kor­mány az egyez­mény fel­mon­dá­sá­val fe­nye­ge­tő­zött.

Beth­len mes­te­rien, szin­te fé­lel­me­tes szenv­te­len­ség­gel ve­zé­nyel­te az ese­mé­nye­ket. Bár a ki­rály ér­ke­zé­sé­ről és Bu­da­pest­re in­du­lás­áról csak ok­tó­ber 22-én haj­nal­ban ér­te­sült, fél 10-kor már kor­mány­ülést tar­tott, ahol kiosz­tot­ta a felada­to­kat: azon­nal meg­kez­dő­dött a kor­mány­hoz hű ka­to­nai ala­ku­la­tok had­rend­be ál­lí­tá­sa, meg­til­tot­ták a vi­dé­ki pa­rancs­nok­sá­gok­nak, hogy a ka­to­nák feles­küd­je­nek az ural­ko­dó­ra, le­vál­tot­ták a nyu­gat-­ma­gyaror­szá­gi le­gi­ti­mis­ta kor­mány­biz­tost, és meg­kezd­ték a sí­nek fel­sze­dé­sét a Győr–Bu­da­pest vas­út­vo­na­lon. A kül­ügy­mi­nisz­ter ér­te­sí­tet­te a nagy­ha­tal­mak bu­da­pes­ti kép­vi­se­lőit a kor­mány ál­lás­pont­já­ról, amely sze­rint „Ká­roly ki­rály az ural­ko­dói jog­nak gya­kor­lá­sát az 1920. évi I. tör­vény­cikk ér­tel­mé­ben át nem ve­he­ti, és is­mét el kell hagy­nia az or­szág te­rü­le­tét”. Egy­ben fel­kér­te őket, hogy nyo­más­gya­kor­lás cél­já­ból újít­sák meg ko­ráb­bi til­ta­ko­zá­su­kat IV. Ká­roly trón­fog­la­lá­sa el­len. A nyi­lat­ko­zat nem sok­kal 12 óra után már Beth­len ke­zé­ben volt, s mi­re a kis­an­tant kép­vi­se­lői be­nyúj­tot­ták a kor­mány­nál a til­ta­ko­zá­su­kat, a mi­nisz­ter­el­nök már a ma­ga ol­da­lá­ra ál­lí­tot­ta a nagy­ha­tal­mak dip­lo­ma­táit, akik meg­győ­ződ­het­tek ró­la, hogy a trón­vál­ság el­há­rí­tá­sá­ban gyor­san és ha­tá­ro­zot­tan cse­le­ke­dett. 

A kö­vet­ke­ző na­pok nem nél­kü­löz­ték a drá­mai for­du­la­to­kat, de a kor­mány­nak vé­gül si­ke­rült el­ke­rül­nie a sú­lyos nem­zet­kö­zi konf­lik­tust. A ki­rályt kí­sé­re­té­vel együtt őri­zet­be vet­ték, s Beth­len köz­ve­tí­tők ré­vén meg­pró­bál­ta rá­ven­ni őt a trón­ról va­ló ön­kén­tes le­mon­dás­ra, ki­lá­tás­ba he­lyez­ve, hogy az nem érin­ti fia, Ot­tó trón­igé­nyét. Miu­tán Ká­roly hajt­ha­tat­lan ma­radt, Beth­len az an­tant is­mé­telt fel­szó­lí­tá­sá­ra no­vem­ber ele­jén ke­resz­tüleről­tet­te a par­la­men­ten a ki­rály és a hon­atyák szá­má­ra egyaránt megalá­zó trón­fosz­tást, s ez­zel si­ke­rült el­ke­rül­nie az or­szág tel­jes el­szi­ge­te­lő­dé­sét – vál­lal­va ugyanak­kor a konf­ron­tá­ciót az ural­ko­dó­val és a trón­fosz­tás miatt fel­há­bo­ro­dott le­gi­ti­mis­ták­kal, sa­ját tár­sa­dal­mi osz­tá­lyá­nak megannyi kép­vi­se­lő­jé­vel.

A sú­lyos po­li­ti­kai vál­ság­ból Beth­len mégis megerő­söd­ve ke­rült ki, sőt Ma­gyaror­szág nem­zet­kö­zi elis­mert­sé­gét is ja­ví­ta­ni tud­ta. Beth­len ha­tá­ro­zott fel­lé­pé­sé­nek to­váb­bi ju­tal­ma volt, hogy a nagy­ha­tal­mak eluta­sí­tot­ták az oszt­rák kor­mány til­ta­ko­zá­sát, és 1921 de­cem­be­ré­ben sor ke­rült a Sop­ron kör­nyé­ki nép­sza­va­zás­ra. En­nek ered­mé­nye­ként a te­rü­let – a tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dés ren­del­ke­zé­sé­vel el­len­tét­ben – Ma­gyaror­szág­nál ma­radt.

Beth­len te­hát a sú­lyos bel- és kül­po­li­ti­kai vál­ság el­le­né­re si­ker­rel zár­ta mi­nisz­ter­el­nök­sé­gé­nek el­ső esz­ten­de­jét.

Kül­po­li­ti­kai ve­zér­el­vei

Bár Beth­len Ist­ván­nak nem volt kül­po­li­ti­kai elő­kép­zett­sé­ge, pa­ra­dox mó­don a kor­mány­fői po­zí­ció­ba emel­ke­dé­sét ép­pen azok a meg­bí­za­tá­sai se­gí­tet­ték elő a legin­kább, ame­lyek külügyi té­ren va­ló jár­tas­sá­got igé­nyel­tek.

Beth­len­nek te­hát egy­fe­lől a gya­kor­lat­ban kel­lett meg­sze­rez­nie a szük­sé­ges tu­dást, más­fe­lől moz­gó­sí­ta­nia kel­lett a kép­vi­se­lői mun­ká­ja so­rán szer­zett ál­ta­lá­nos po­li­ti­kai is­me­re­teit. Mindeh­hez ki­tű­nő szel­le­mi adott­sá­gok­kal bírt. Kor­tár­sai egy­be­hang­zóan di­csér­ték jó meg­fi­gye­lő- és át­te­kin­tő­ké­pes­sé­gét, elem­ző­kész­sé­gét. Beth­len azon ál­lam­fér­fiak kö­zé tar­to­zott, akik ko­mo­lyan vet­ték a geo­po­li­ti­ka – mint is­me­ret­for­rás, elem­zé­si mód­szer és elő­re­jel­zé­si esz­köz – je­len­tő­sé­gét, s dön­té­sei­ket az egyes or­szá­gok föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dé­sé­re, te­rü­le­té­nek és la­kos­ság­ának nagy­sá­gá­ra, gaz­da­sá­gi-ka­to­nai po­ten­ciál­já­ra va­ló te­kin­tet­tel hoz­ták meg. 

Tör­té­nel­mi mű­velt­sé­ge még in­kább se­gí­tet­te őt ab­ban, hogy a nagy­ha­tal­mak bi­ro­dal­mi és kül­po­li­ti­kai ha­gyo­má­nyai­nak is­me­re­té­ben bi­zo­nyos kal­ku­lá­ciók­ra vál­lal­koz­zék je­len­bé­li vi­sel­ke­dé­sü­ket il­le­tően. Emel­lett né­met-, fran­cia- és an­gol­nyelv-tu­dá­sa, va­la­mint kül­föl­di uta­zá­sai so­rán szer­zett ta­pasz­ta­la­tai is nagy hasz­ná­ra vál­tak az eu­ró­pai ha­tal­mi rend­szer mű­kö­dé­sé­nek megér­té­sé­ben. S ha el­gon­do­lá­sai meg­győ­ző­dés­sé, majd el­ha­tá­ro­zás­sá ér­le­lőd­tek, a kö­rül­te­kin­tő és meg­fon­tolt elő­ké­szí­tés után ké­pes volt gyor­san meg­hoz­ni dön­té­seit, s azo­kat ha­té­ko­nyan ke­resz­tül­vin­ni.

Az 1918–1921 kö­zött szer­zett ta­pasz­ta­la­tok fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak Beth­len kül­po­li­ti­kai fel­fo­gá­sá­nak ala­ku­lá­sá­ban – s ab­ban is, hogy a ké­sőb­biek­ben oly in­ten­zí­ven fog­lal­ko­zott a kül­po­li­ti­ka ügyei­vel. A ki­csiny és ki­szol­gál­ta­tott ál­lam­má vált Ma­gyaror­szág jö­vő­jét ugyanis a bel- és kül­po­li­ti­kai sta­bi­li­zá­ció egyide­jű vég­re­haj­tá­sá­val lát­ta biz­to­sít­ha­tó­nak. Né­ze­te sze­rint Ma­gyaror­szág nem­zet­kö­zi hely­ze­té­nek megerő­sí­té­se nél­kü­löz­he­tet­len elő­fel­té­te­le volt a bel­ső re­for­mok megal­ko­tá­sá­nak, ugyanak­kor a si­ke­res kül­po­li­ti­ká­hoz csak a bel­ső sta­bi­li­tás és pros­pe­ri­tás ad­hat­ta meg az ala­pot.

Kül­po­li­ti­kai gon­dol­ko­dá­sá­nak meg­ha­tá­ro­zó ele­me volt az a ré­gi ke­le­tű meg­győ­ző­dé­se, mely sze­rint az orosz és né­met ter­jesz­ke­dé­si tö­rek­vé­sek va­la­mennyi ke­let- és kö­zép-­eu­ró­pai, il­let­ve bal­ká­ni nem­zet szá­má­ra fe­nye­ge­tést je­len­te­nek. E fel­fo­gá­sa 1919 el­ső fe­lé­ben az­zal az el­gon­do­lás­sal egé­szült ki, hogy Ma­gyaror­szág­nak kül­po­li­ti­kai­lag Ang­liá­ra, Olaszor­szág­ra és Len­gyelor­szág­ra kell tá­masz­kod­nia. En­nek alap­ján fo­gal­ma­zó­dott meg ben­ne 1919–1920 fo­lya­mán az el­ső­sor­ban orosz-, il­let­ve szov­jet­el­le­nes lengyel–ma­gyar–ro­mán együtt­mű­kö­dés esz­mé­je, amely­hez ké­sőbb új­ra meg új­ra vissza­tért.

A te­rü­le­ti kér­dés­ről val­lott né­ze­tei­nek kö­zép­pont­já­ban az a meg­győ­ző­dé­se állt, hogy Ma­gyaror­szá­got nem elé­gí­te­né ki az et­ni­kai re­ví­zió, s szá­má­ra a tör­té­nel­mi ha­tá­rok hely­reál­lí­tá­sa len­ne az ideá­lis megol­dás. In­te­gri­sta fel­fo­gá­sát azon­ban össz­hang­ba hoz­ta a nem­ze­ti ön­ren­del­ke­zés el­vé­vel. Ez az ígé­ret ugyanis a vissza­várt nem­ze­ti­sé­gek és a bé­ke­re­ví­zió­nak meg­nyer­ni kí­vánt nagy­ha­tal­mak szá­má­ra egyaránt el­fo­gad­ha­tóbb volt, mint a Kár­pát-me­den­cei ma­gyar do­mi­nan­cia ré­gi kon­cep­ció­ja. Ráadá­sul az ön­kén­tes csat­la­ko­zás és a nem­ze­ti­sé­gi önigaz­ga­tás hosszú tá­von is a ki­sebb­sé­gek va­ló­di ott­ho­ná­vá ten­né az új Ma­gyaror­szá­got, ami erő­sí­te­né az ál­lam bel­ső sta­bi­li­tá­sát.

Ilyen mér­vű re­ví­zió vég­re­haj­tá­sá­hoz ter­mé­sze­te­sen az erő­vi­szo­nyok je­len­tős meg­vál­to­zá­sa is kel­lett, amely­nek több fel­té­te­le volt: 1. Ma­gyaror­szág bel­ső megerő­sí­té­se, 2. meg­fe­le­lő dip­lo­má­ciai há­ló­zat kiépí­té­se, 3. az el­len­sé­ges kis­an­tant sem­le­ge­sí­té­se, 4. a ve­ze­tő ha­tal­mak meg­nye­ré­se a ma­gyar re­ví­zió ügyé­nek.

1 Ma­gyaror­szág bel­ső megerő­sí­té­se

Az el­ső fel­té­tel a bel­po­li­ti­kai kon­szo­li­dá­ció, a tár­sa­dal­mi bé­ke meg­te­rem­té­se, a gaz­da­sá­gi sta­bi­li­zá­ció, va­la­mint a kül­föld­nek Ma­gyaror­szág gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­sé­ben va­ló ér­de­kelt­té té­te­le út­ján tűnt elér­he­tő­nek. (Köz­vet­ve ez utób­bi célt is szol­gál­ta a nép­szö­vet­sé­gi köl­csön fel­vé­te­le és az azt kö­ve­tő ha­tal­mas tő­ke­be­ho­za­tal, ami jelentős beru­házásokat tett lehetővé.) A ma­gyar­­or­szá­gi gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai kon­szo­li­dá­ció ered­mé­nyeit vi­lág­szer­te elis­­me­rés­sel nyug­táz­ták, igaz, vol­tak, akik kri­ti­ká­val il­let­ték Beth­len kor­mány­za­ti mód­sze­reit, pél­dául az ál­ta­lá­nos vá­lasz­tó­jog fel­szá­mo­lá­sát, il­let­ve a ha­té­kony szo­ciál­po­li­ti­ka hiá­nyát.

2 Meg­fe­le­lő dip­lo­má­ciai há­ló­zat kiépí­té­se

A má­so­dik fel­té­tel 1922-re lé­nye­gé­ben tel­je­sült. Ek­kor a kon­zu­lá­tu­so­kon kí­vül már hét ma­gyar kö­vet­ség és to­váb­bi tíz külügyi kép­vi­se­let mű­kö­dött a fon­to­sabb eu­ró­pai ál­la­mok­ban, és meg­kezd­te mun­ká­ját a wa­shing­to­ni ma­gyar kö­vet­ség is. Sze­mély­ze­ti po­li­ti­ká­já­ban Beth­len sze­mé­lyes szem­pon­to­kat kö­ve­tett. A ve­ze­tő dip­lo­ma­tá­kat igye­ke­zett bi­zal­ma­sai kö­ré­ből ki­vá­lo­gat­ni. Első kül­ügy­mi­nisz­te­ré­vel, Bán­ffy Mik­lós­sal (1921–1922), va­la­mint a Kül­ügy­mi­nisz­té­rium po­li­ti­kai osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­jé­vel (1920–1925), a ké­sőbb mi­nisz­ter­he­lyet­tes­sé elő­lé­pő (1925–1934) Khu­en-­Hé­der­vá­ry Sán­dor­ral ro­kon­ság­ban is állt. Beth­len­hez ha­son­lóan Bánf­fy és Khu­en-­Hé­der­vá­ry is gró­fi cí­met vi­selt, s a kor­mány­fő a kül­kép­vi­se­le­tek élé­re is le­he­tő­leg fő­ran­gúa­kat ál­lí­tott. 

Az 1920-as évek ele­jén csak­nem sza­bállyá vált, hogy míg a missziók lét­re­ho­zá­sá­nak fá­rad­sá­gos mun­ká­ját ál­ta­lá­ban ala­cso­nyabb beosz­tá­sú, kö­zép­osz­tá­lyi szár­ma­zá­sú dip­lo­ma­ták vé­gez­ték, ad­dig a ma­gas fi­ze­tés­sel és nagy presz­tízzsel já­ró kö­ve­ti posz­to­kat (pl. Bu­ka­rest­ben, Lon­don­ban, Pá­rizs­ban, Prá­gá­ban, Stock­holm­ban, Var­só­ban, Wa­shing­ton­ban és a Szent­szék mel­lett) már arisz­tok­ra­ták fog­lal­ták el. Ez rész­ben Beth­len erő­sen eli­ti­sta szem­lé­le­té­nek tu­laj­do­nít­ha­tó, rész­ben azon szán­dé­ká­nak, hogy a kö­vet sze­mé­lyén ke­resz­tül ad­jon na­gyobb ran­got a kö­vet­ség­nek, amely­nek kiadá­sai­hoz – szük­ség ese­tén – a va­gyo­nos arisz­tok­ra­ták a sa­ját pén­zük­ből is hoz­zá­já­rul­hat­tak.

3 Az el­len­sé­ges kis­an­tant sem­le­ge­sí­té­se

A ma­gyar kor­mány több esz­közt is fel­hasz­nált az 1920–1921 fo­lya­mán lét­re­jött kis­an­tant egy­sé­gé­nek fel­la­zí­tá­sá­ra, il­let­ve a tag­ál­la­mok (Cseh­szlo­vá­kia, Ju­go­szlá­via, Ro­má­nia) meg­gyen­gí­té­sé­re. Ezek kö­zé tar­to­zott a ha­tá­ron tú­li ma­gyar ki­sebb­sé­gek anya­gi és po­li­ti­kai tá­mo­ga­tá­sa, az ál­ta­luk a Nem­ze­tek Szö­vet­sé­gé­hez be­nyúj­tott ki­sebb­sé­gi pa­na­szok fel­ka­ro­lá­sa, va­la­mint a cseh­szlo­vá­kiai és ju­go­szlá­viai sze­pa­ra­tis­ta és au­to­no­mi­sta moz­gal­mak tá­mo­ga­tá­sa. E té­ren a kor­mány tö­rek­vé­sei ered­mény­te­le­nek ma­rad­tak, a kis­an­tant ugyanis el­há­rí­tot­ta az egyes tag­ál­la­mok le­vá­lasz­tá­sá­ra irá­nyu­ló ma­gyar kí­sér­le­te­ket, és az 1920-as évek­ben je­len­tő­sen megerő­sö­dött.

4 A ve­ze­tő ha­tal­mak meg­nye­ré­se a re­ví­zió ügyé­nek

A ne­gye­dik fel­té­tel eléré­sé­hez terv­sze­rű külügyi stra­té­giá­ra volt szük­ség. Sze­ge­dy-­Ma­szák Ala­dár diplomata sze­rint en­nek egyik ki­dol­go­zó­ja Ká­nya Kál­mán, a kül­ügy­mi­nisz­té­rium ad­mi­niszt­ra­tív ve­ze­tő­je volt. E stra­té­gia Beth­len szá­má­ra is irány­adó volt. „Az alap­ve­tő el­gon­do­lás az volt – ír­ja visz­szaem­lé­ke­zé­sei­ben Sze­ge­dy-­Ma­szák –, hogy a Pá­rizs kör­nyé­ki bé­kék után há­rom elé­ge­det­len, te­hát sta­tus qu­o­-el­le­nes nagy­ha­ta­lom ma­radt: Né­metor­szág, Olaszor­szág és a Szov­jetunió. Há­rom sta­tus qu­o­-el­le­nes kis or­szág is volt: Auszt­ria, Ma­gyaror­szág és Bul­gá­ria. A re­ví­zió út­ja te­hát a sta­tus qu­o­-el­le­nes na­gyok és ki­csi­nyek össze­fo­gá­sa. Az ola­szok tá­mo­gat­nák a Ju­go­szlá­via el­len irá­nyu­ló ma­gyar és bol­gár, a né­me­tek a Cseh­szlo­vá­kia el­len irá­nyu­ló ma­gyar és eset­leg oszt­rák, az oro­szok pe­dig a Ro­má­nia el­len irá­nyu­ló ma­gyar és bol­gár igé­nye­ket, mint­hogy ma­guk­nak is vol­tak pár­hu­za­mos igé­nyeik az el­ső vi­lág­há­bo­rú ha­szon­él­ve­zői­vel szem­ben.”

Szö­vet­sé­ge­sek ke­re­sé­se

Beth­len az 1920-as évek­ben va­la­mennyi em­lí­tett or­szág­gal igye­ke­zett szer­ző­dé­ses kap­cso­lat­ba lép­ni, tö­rek­vé­sei azon­ban csak fél si­kert hoz­tak. A Szov­jetunió fe­lé tett lé­pé­sei há­rom­szor is (1924, 1926, 1930) a kor­mány­zó és a ma­gyar jobb­ol­da­li pár­tok el­lenál­lá­sán buk­tak el, mi­vel ezek úgy vél­ték, hogy a vár­ha­tó kül­po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi elő­nyök ki­seb­bek an­nál az ideo­ló­giai ve­szély­nél, ame­lyet a bol­se­vik ha­ta­lom­mal va­ló köz­vet­len kap­cso­lat je­lent.

Bethlen István Londonban, 1933

Nem járt na­gyobb sze­ren­csé­vel Né­metor­szág­gal sem. A wei­ma­ri re­zsim – mely­nek de­mok­ra­ti­kus be­ren­dez­ke­dé­se és bé­kü­lé­keny, együtt­mű­kö­dő kül­po­li­ti­kai vo­nal­ve­ze­té­se is tá­vol esett Ma­gyaror­szá­gé­tól – az 1920-as évek vé­géig vo­na­ko­dott fel­ka­rol­ni a ma­gyar re­ví­zió ügyét, amit Beth­len si­ker­te­len kö­ze­le­dé­si kí­sér­le­tei­nek so­ro­za­ta mu­tat (1923, 1925, 1927, 1928). A Bul­gá­riá­val 1929-ben te­tő alá ho­zott dön­tő­bí­ró­sá­gi szer­ző­dés elő­re­lé­pés volt ugyan a ma­gyar–bol­gár kap­cso­la­tok­ban, de ön­ma­gá­ban nem szol­gál­ha­tott a kí­vánt együtt­mű­kö­dés alap­jául.

Na­gyon biz­ta­tóan ala­kul­tak ugyanak­kor a ma­gyar–tö­rök kap­cso­la­tok, vol­ta­kép­pen az el­ső vi­lág­há­bo­rú két vesz­tes ál­la­ma ta­lált egy­más­ra. A két or­szág kép­vi­se­lői 1923. de­cem­ber 18-án ba­rát­sá­gi szer­ző­dést ír­tak alá Isz­tam­bul­ban, 1929. ja­nuár 5-én pe­dig sem­le­ges­sé­gi szer­ző­dést kö­töt­tek. Ezt Musz­ta­fa Ke­mál 1930 ok­tó­be­ré­ben egy ígé­ret­tel is meg­fe­jel­te, felajánl­va a bal­ká­ni kér­dé­sek iránt új­ra ér­dek­lő­dést mu­ta­tó egy­ko­ri nagy­ha­ta­lom tá­mo­ga­tá­sát Ma­gyaror­szág­nak a Ju­go­szlá­viá­val és Ro­má­niá­val fennál­ló vi­tái­ban. A ma­gyar–tö­rök kap­cso­lat azon­ban ha­ma­ro­san ve­szí­tett in­ten­zi­tá­sá­ból, s az 1930-as évek má­so­dik fe­lé­re gya­kor­la­ti­lag elenyé­szett.

A kor­mány elő­ször olasz vi­szony­lat­ban tu­dott szá­mot­te­vő ered­ményt elér­ni. Az 1927. áp­ri­lis 5-én Ró­má­ban Mus­so­li­ni és Beth­len ál­tal alá­írt ba­rát­sá­gi, bé­kél­te­tő el­já­rá­si és vá­lasz­tott bí­ró­sá­gi szer­ző­dés ki­mond­ta, hogy a két or­szág kö­zött „ál­lan­dó bé­ke és örök ba­rát­ság fog fennáll­ni”. Az egyez­mény­hez csa­tolt, de nyil­vá­nos­ság­ra nem ho­zott bi­zal­mas jegy­zék még en­nél is to­vább ment, és po­li­ti­kai kon­zul­tá­ciót helye­zett ki­lá­tás­ba a két or­szág vi­szo­nyát érin­tő kér­dé­sek­ben. Et­től kezd­ve Olaszor­szág lett Ma­gyaror­szág el­ső szá­mú kül­po­li­ti­kai part­ne­re, s a ma­gyar kor­mány­fők és kül­ügy­mi­nisz­te­rek hi­va­tal­ba lé­pé­sü­ket kö­ve­tően Ró­má­ban tet­tek elő­ször tisz­tel­gő lá­to­ga­tást.

Ha­son­ló tar­tal­mú szer­ző­dés jött lét­re Auszt­ria és Ma­gyaror­szág kö­zött 1931. ja­nuár 26-án. A Bécs­ben alá­írt két­ol­da­lú ba­rát­sá­gi szer­ző­dés tit­kos jegy­ző­köny­ve ki­mond­ta, hogy Auszt­ria és Ma­gyaror­szág „min­den po­li­ti­kai kér­dés­ben, mely­ben együt­te­sen ér­de­kel­tek, kü­lö­nö­sen azok­ban, ame­lyek a kö­zös szom­szé­dok­ra vo­nat­koz­nak, kö­ve­teik út­ján ál­lan­dó érint­ke­zést fog­nak fenn­tar­ta­ni”.

Míg te­hát a ki­sze­melt szö­vet­sé­ge­sek kö­zül Olaszor­szág­gal és Auszt­riá­val szer­ző­dés­ben rög­zí­tett po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dé­sig ju­tott a ma­gyar dip­lo­má­cia, Né­metor­szá­got, a re­ví­zió szem­pont­já­ból leg­fon­to­sabb po­ten­ciá­lis part­nert to­vább­ra sem si­ke­rült meg­nyer­nie cél­jai­nak. Az azért biz­ta­tó jel­nek tűnt, hogy Beth­len 1930. no­vem­be­ri ber­li­ni lá­to­ga­tá­sa­kor Ju­li­us Cur­ti­us né­met kül­ügy­mi­nisz­ter megál­la­pí­tot­ta: „a né­met kül­po­li­ti­kai cél­ki­tű­zé­sek ép­pen a leg­fon­to­sabb kér­dé­sek­ben, mint a re­ví­ziós és le­sze­re­lé­si kér­dés­ben, pár­hu­za­mo­san ha­lad­nak a ma­gyar kül­po­li­ti­ká­val”, s „az idők fo­lya­mán a né­met és ma­gyar po­li­ti­ka közt min­dig szo­ro­sabb érint­ke­zés és köl­csö­nös tá­mo­ga­tás ala­kul majd ki”, sőt „a fej­lő­dés ma­gá­val hoz­za majd egyes kér­dé­sek­ben az Olaszor­szág­gal va­ló együtt­mű­kö­dés megerő­sí­té­sét”.

Beth­len hangsúlyt he­lye­zett ar­ra, hogy Ma­gyaror­szág a pá­ri­zsi bé­ke­rend­szer fö­lött őr­kö­dő győz­tes nagy­ha­tal­mak­kal is mi­ha­ma­rabb kor­rekt vi­szony­ba ke­rül­jön. Hosszabb tá­von pe­dig ab­ban re­mény­ke­dett, hogy meg­nyer­he­tőek lesz­nek a ma­gyar re­ví­zió ügyé­nek, me­lyet ha nem is tá­mo­gat­nak, legalább aka­dá­lyoz­ni sem fog­nak.

Beth­len a győz­te­sek kö­zül a bri­tek tá­mo­ga­tá­sá­nak meg­szer­zé­sé­hez fűz­te a leg­több re­ményt. Nagy-B­ri­tan­niá­ban a ma­gyar dip­lo­má­cia to­vább­ra is a nagy ci­vi­li­zá­tort, a fair já­té­kost és az ar­bi­ter mun­dit lát­ta: azt a vi­lág­po­li­ti­kai té­nye­zőt, amely – kis­sé még a 19. szá­za­di egyen­súly-po­li­ti­ka je­gyé­ben – kor­lá­toz­hat­ja a kon­ti­nen­tá­lis he­ge­mó­niá­ra tö­rő Fran­ciaor­szág do­mi­nan­ciá­ját. E re­mé­nyek azon­ban nem vál­tak va­ló­ra. Nagy-B­ri­tan­nia csak rit­kán és leg­fel­jebb köz­ve­tett se­gít­sé­get nyúj­tott Ma­gyaror­szág­nak. Er­re rend­sze­rint ak­kor ke­rült sor, ami­kor Ma­gyaror­szág va­la­mi­lyen nem­zet­kö­zi vissz­han­got ki­vál­tó bot­rány­ba ke­ve­re­dett – pél­dául az 1925. évi frank­ha­mi­sí­tás vagy az 1928. ele­ji til­tott fegy­ver­szál­lí­tás al­kal­má­val –, s a Fo­reign Of­fi­ce úgy lát­ta, hogy azt Pá­rizs ön­ma­ga és az ál­ta­la tá­mo­ga­tott kis­an­tant sú­lyá­nak to­váb­bi nö­ve­lé­sé­re kí­ván­ja fel­hasz­nál­ni.

Fran­ciaor­szág ugyan­csak vo­nat­koz­ta­tá­si pont volt a ma­gyar kül­po­li­ti­ka szá­má­ra. A ha­zai köz­vé­le­mény el­len­sé­ge­sen te­kin­tett Fran­ciaor­szág­ra, mert ben­ne lát­ta a tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dés ér­tel­mi szer­ző­jét. A ma­gyar dip­lo­má­cia szá­má­ra azon­ban ép­pen ezért so­kat je­len­tett vol­na a fran­cia ro­kon­szenv el­nye­ré­se, mert ez a leg­na­gyobb aka­dályt há­rí­tot­ta vol­na el a bé­ke­re­ví­zió út­já­ból. Az 1920-as fran­cia–ma­gyar tár­gya­lá­sok pe­dig azt mu­tat­ták, hogy Pá­rizs ré­szé­ről van haj­lan­dó­ság az együtt­mű­kö­dés­re. Csak­hogy a Qu­ai d’Or­say né­mi ha­bo­zás után 1922-ben ha­tá­ro­zot­tan fel­ka­rol­ta a kis­an­tan­tot, Ma­gyaror­szá­got pe­dig vé­gül ki­hagy­ta kö­zép-­eu­ró­pai part­ne­rei kö­zül. Et­től kezd­ve a fran­cia–ma­gyar vi­szony ál­ta­lá­ban hű­vös, oly­kor ki­fe­je­zet­ten fa­gyos volt.

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú után nagy­ha­tal­mi am­bí­ciók­kal fel­lé­pő Len­gyelor­szág szin­tén fel­ke­rült a ma­gyar re­ví­ziós tö­rek­vé­sek po­ten­ciá­lis tá­mo­ga­tói­nak lis­tá­já­ra. Sőt, mint lát­tuk, a ma­gyar– lengyel együtt­mű­kö­dés – Ro­má­niá­val kiegé­szül­ve – a beth­le­ni kül­po­li­ti­kai kon­cep­ció egyik kulcsa volt. Az együtt­mű­kö­dés alap­ját a ma­gyar kor­mány sze­rint a két nem­zet kö­zöt­ti ha­gyo­má­nyos ro­kon­szenv, a bol­se­viz­mus­el­le­nes­ség, va­la­mint a Cseh­szlo­vá­kiá­val szem­ben mind­két or­szág­ban fennál­ló te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­sek ké­pez­het­ték vol­na. Az ér­zel­mi és ideo­ló­giai haj­lan­dó­ság azon­ban nem volt ele­gen­dő a tény­le­ges együtt­mű­kö­dés­hez. A lengyel kül­po­li­ti­kát ugyanis el­ső­sor­ban mégis­csak a Pá­rizs kör­nyé­ki bé­ke­rend­szer fenn­tar­tá­sa mo­ti­vál­ta – hi­szen az or­szág en­nek kö­szön­het­te új­já­szü­le­té­sét –, míg Ma­gyaror­szág an­nak fel­szá­mo­lá­sá­tól vár­hat­ta a re­ví­ziót. Így az­tán a há­bo­rút kö­ve­tő két év­ti­zed­ben a ma­gyar–lengyel kap­cso­la­tok nem ha­lad­ták meg a köl­csö­nös ro­kon­szenv és az ese­ti koo­pe­rá­ció szint­jét, s csak az 1930-as évek vé­gén, a Cseh­szlo­vá­kia fel­bom­lasz­tá­sá­ban va­ló kö­zös rész­vé­tel, majd a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús lengyel me­ne­kült­ára­dat be­fo­ga­dá­sa ide­jén vál­tak ben­ső­sé­ge­seb­bé.

A két­ol­da­lú kap­cso­la­to­kon kí­vül Beth­len nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott a Nem­ze­tek Szö­vet­sé­gé­be va­ló be­lé­pés­nek is. Azon vé­le­ménnyel szem­ben, mely sze­rint a vi­lág­szer­ve­zet a „győzők szö­vet­sé­ge, amely­ben Ma­gyaror­szág so­ha­sem ta­lál­hat­ja meg a ma­ga iga­zát”, Bán­ffy Mik­lós kül­ügy­mi­nisz­ter­rel együtt úgy vél­te, hogy „Ma­gyaror­szág cél­tu­da­tos, ki­tar­tó mun­ká­val hoz­zá­já­rul­hat a Nép­szö­vet­ség szel­le­mé­nek fo­ko­za­tos át­for­má­ló­dá­sá­hoz, s a Nép­szö­vet­sé­get idő­vel cél­jai eléré­sé­re is fel­hasz­nál­hat­ja”. Ma­gyaror­szág két­ség­kí­vül nagy hi­bát kö­ve­tett vol­na el, ha me­rő sér­tett­ség­ből tá­vol tart­ja ma­gát a vi­lág­po­li­ti­ka ezen új in­téz­mé­nyé­től. A kis­ál­la­mok egyéb­ként is öröm­mel vet­tek részt a nép­szö­vet­sé­gi mun­ká­ban, mi­vel az a ko­ráb­biak­hoz ké­pest össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul na­gyobb sze­rep­lé­si és ki­bon­ta­ko­zá­si le­he­tő­sé­get kí­nált szá­muk­ra. 

Ma­gyaror­szág kü­lö­nö­sen az ará­nyos le­fegy­ver­zés, a ma­gyar ki­sebb­sé­gek vé­del­me te­rén re­mélt ered­mé­nye­ket, s gyak­ran hi­vat­ko­zott a nép­szö­vet­sé­gi egyez­ség­ok­mány 19. cik­ke­lyé­re, amely jo­got adott a köz­gyű­lés­nek ar­ra, hogy fel­hív­ja „a Szö­vet­ség tag­jait az al­kal­maz­ha­tat­lan­ná vált szer­ző­dé­sek­nek és olyan nem­zet­kö­zi ál­la­po­tok­nak újabb meg­vizs­gá­lá­sá­ra, ame­lyek­nek fenn­ma­ra­dá­sa a vi­lág­bé­két ve­szé­lyez­tet­het­né”. A ma­gyar fel­fo­gás sze­rint ez a cik­kely ép­pen a tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dés re­ví­zió­já­ra adott jo­gi ala­pot. Az 1921. őszi ku­dar­cot kö­ve­tően ezért a ma­gyar dip­lo­má­cia újabb kí­sér­le­tet tett, és 1922. szep­tem­ber 18-án Ma­gyaror­szá­got fel is vet­ték a Nem­ze­tek Szö­vet­sé­gé­be.

Bé­ke­szer­ző­dés az Egye­sült Ál­la­mok­kal 1921. au­gusz­tus 29.

A ma­gyar kül­po­li­ti­ka vá­ra­ko­zás­sal for­dult az Egye­sült Ál­la­mok fe­lé, mi­vel az ame­ri­kai tör­vény­ho­zás nem ra­ti­fi­kál­ta a tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dést, az an­nak „he­lyé­be lé­pő” s a ma­gyar–ame­ri­kai ha­di­ál­la­po­tot meg­szün­te­tő, 1921. au­gusz­tus 29-én alá­írt bu­da­pes­ti bé­ke­szer­ző­dés II. cik­ke­lye pe­dig ki­mond­ta, hogy az Egye­sült Ál­la­mok nem vál­lal kö­te­le­zett­sé­get a Ma­gyaror­szá­got súj­tó te­rü­le­ti ren­del­ke­zé­se­kért. Az új bé­ke­szer­ző­dést a Nem­zet­gyű­lés 1921. de­cem­ber 30-án ik­tat­ta tör­vény­be (1921. évi LXVIII tc.). A ma­gyar re­mé­nyek azon­ban ha­mar szer­te­fosz­lot­tak, mert ki­de­rült, hogy a re­pub­li­ká­nus bel­po­li­ti­kai elő­re­tö­rés nyo­mán felerő­sö­dő izo­la­ci­o­niz­mus a ma­gyar re­ví­zió iránt is szin­te tel­jes ér­dek­te­len­sé­get ta­nú­sít.

A békés re­ví­zió meg­hir­de­té­se

Az olasz–ma­gyar ba­rát­sá­gi szer­ző­dés bir­to­ká­ban Beth­len elér­ke­zett­nek lát­ta az időt ar­ra, hogy az erő­gyűj­tés idő­sza­kát le­zár­va, úgy­mond, a ma­gyar kül­po­li­ti­ka ak­tí­vabb pe­rió­du­sát nyis­sa meg, s nyíl­tan meg­hir­des­se a bé­ke­re­ví­zió prog­ram­ját. Beth­len szá­má­ra, mint már em­lí­tet­tük, a tör­té­nel­mi Ma­gyaror­szág te­rü­le­té­nek le­he­tő­ség sze­rint tel­jes hely­reál­lí­tá­sa volt az ideá­lis megol­dás, konk­rét kö­ve­te­lé­seit azon­ban az ön­ren­del­ke­zé­si elv ér­vé­nye­sí­té­sé­ből ve­zet­te le. Az 1920-as évek vé­gé­től egy­re gyak­rab­ban szólt a re­ví­zió­ról, elein­te csak el­vi jel­leg­gel – pl. 1927. má­ju­si za­lae­ger­sze­gi és 1928. már­ciu­si deb­re­ce­ni be­szé­dé­ben –, ké­sőbb a konk­ré­tu­mok szint­jén is. A rész­le­te­ket te­kint­ve oly­kor el­té­rő tar­tal­mú re­ví­ziós be­szé­dei és nyi­lat­ko­za­tai ar­ra utal­nak, hogy a ha­tár­vál­to­zá­sok mér­té­két elég ru­gal­ma­san ke­zel­te, és a fo­ko­za­tos­sá­got is el­fo­gad­ta.

Re­ví­ziós prog­ram­ja szem­pont­já­ból kü­lö­nös je­len­tő­sé­gű volt az az in­ter­jú, ame­lyet 1931 ta­va­szán adott Ge­org Syl­ves­ter Vie­reck né­met szár­ma­zá­sú ame­ri­kai új­ság­író­nak. Az in­ter­jú­ban – amely szá­mos kül­föl­di lap­ban s ké­sőbb a ma­gyar saj­tó­ban is meg­je­lent – a nem­ze­ti­sé­gi és az ön­ren­del­ke­zé­si elv kom­bi­ná­ció­ját aján­lot­ta a ma­gyar ha­tá­rok kér­dé­sé­nek megol­dá­sá­ra: „Ja­va­so­lom az el­csa­tolt te­rü­le­tek visszaadá­sát és a nép­sza­va­zást. Bi­zo­nyos te­rü­le­tek, ame­lyek vi­tat­ha­tat­la­nul ma­gya­rok, min­den to­váb­bi nél­kül adas­sa­nak vissza. Má­sutt, ahol a hely­zet komp­li­kál­tabb, a nép­sza­va­zás a legegy­sze­rűbb kiút a ne­héz­sé­gek­ből.”

Beth­len fel­fo­gá­sa sze­rint te­hát Ma­gyaror­szág­nak a nem­ze­ti­sé­gi elv ér­tel­mé­ben mintegy au­to­ma­ti­ku­san vissza kel­lett kap­nia azo­kat a te­rü­le­te­ket, ahol az 1910. évi nép­sza­va­zás ada­tai ma­gyar több­sé­get mu­tat­tak ki. Az észa­ki te­rü­le­te­ken – az ön­ren­del­ke­zé­si elv szel­le­mé­ben – a szlo­vák és a ru­szin la­kos­ság­nak lett vol­na jo­ga dön­te­ni ál­la­mi ho­va­tar­to­zá­sá­ról, s Beth­len több al­ka­lom­mal ki­je­len­tet­te – pl. 1933. no­vem­be­ri ang­liai előadá­sai al­kal­má­val is –, hogy nép­sza­va­zás ese­tén biz­tos­ra ve­szi e te­rü­le­tek vissza­té­ré­sét. E meg­győ­ző­dé­sé­ben nyil­ván­va­lóan sze­re­pet ját­szott az a tény, hogy nem adott hi­telt az 1918–1919-ben szü­le­tett szlo­vák és a ru­szin el­sza­ka­dá­si nyi­lat­ko­za­tok­nak. A zág­rá­bi szá­bor 1918. ok­tó­ber 29-i ha­tá­ro­za­tát azon­ban el­fo­gad­ta. Ezért, bár a hor­vá­tok szá­má­ra is felaján­lot­ta a vissza­csat­la­ko­zás le­he­tő­sé­gét, min­dig hang­sú­lyoz­ta, hogy ezt sen­ki se te­kint­se fel­szó­lí­tás­nak. 

A vissza­kap­cso­ló­dó nem­ze­ti­sé­gi te­rü­le­te­ken messze­me­nő au­to­nó­mia be­ve­ze­té­sét ígér­te. Er­dély jö­vő­jét egé­szen el­té­rően szem­lél­te. Elis­mer­te az 1918. de­cem­ber 1-jei gyu­la­fe­hér­vá­ri ro­mán dek­la­rá­ció ér­vé­nyes­sé­gét, ugyanak­kor fel­hív­ta a fi­gyel­met a te­rü­let erő­sen ke­vert et­ni­kai jel­le­gé­re, s – is­mét az ön­ren­del­ke­zé­si jog­ra hi­vat­koz­va – a kü­lön­bö­ző nem­ze­ti­sé­gek ér­de­keit egy­szer­re szem előtt tar­tó megol­dást ja­va­solt: a tör­té­ne­ti Er­dély (il­let­ve oly­kor Er­dély és a Bán­ság) egy­sé­gé­nek megőr­zé­se mel­lett a te­rü­let egé­szét az ott la­kó nem­ze­ti­sé­gek pa­ri­tá­sos irá­nyí­tá­sa alá kí­ván­ta he­lyez­ni, egy­szer­s­mind bel­ső önigaz­ga­tás­sal bí­ró nem­ze­ti­sé­gi au­to­nó­miák­ra osz­tot­ta vol­na. 

Az egy­sé­ges Er­dély (és a Bán­ság) ál­la­mi ho­va­tar­to­zá­sá­ra há­rom­fé­le megol­dást is el­kép­zel­he­tő­nek tar­tott: legin­kább a te­rü­let Ma­gyaror­szág­hoz va­ló vissza­csa­to­lá­sát pár­tol­ta, de el­fo­gad­ta a füg­get­len er­dé­lyi ál­lam lét­re­ho­zá­sát éppúgy, mint azt, hogy a te­rü­let – tel­jes önigaz­ga­tás­sal – Ro­má­niá­nál ma­rad­jon. A le­het­sé­ges ne­gye­dik vál­to­za­tot, amely­ben Er­dély egy ro­mán–ma­gyar per­szo­ná­lu­nió (1919) vagy fö­de­rá­ció (1940) or­szág­ré­sze­ként mintegy kon­do­mí­ni­um­ként mű­kö­dött vol­na, csak rit­kán ve­tet­te fel. A Ma­gyaror­szág­tól el­csa­tolt te­rü­le­tek kö­zül te­hát Beth­len csak Bur­gen­land­ról mon­dott le vég­le­ge­sen, a Bács­ka dé­li, szerb több­sé­gű fe­lé­nek ho­va­tar­to­zá­sá­ra pe­dig nem min­den be­szé­dé­ben és írá­sá­ban tért ki.

A „ne­gye­dik hon­ala­pí­tás­ról”

Ve­zér­cikk a Pes­ti Nap­ló­ban

A Pes­ti Nap­ló­ban szo­ká­sos­sá vá­ló Szent Ist­ván-na­pi ve­zér­cik­kei­ben Beth­len már 1935-től éle­sen tá­mad­ta az ál­lam­pár­ti rend­szer be­ve­ze­té­sét cél­zó göm­bö­si bel­po­li­ti­kai of­fen­zí­vát, s ha­ma­ro­san a kül­po­li­ti­kai ön­ál­ló­ság feladá­sa miatt is kár­hoz­tat­ta a mi­nisz­ter­el­nö­köt, elő­ször mér­sé­kel­ten, majd egy­re erő­tel­je­seb­ben. Az egy­ol­da­lú ten­gely­ba­rát­sá­got koc­ká­za­tos­nak és vég­ered­mény­ben ká­ros­nak tar­tot­ta. 

1938. au­gusz­tus 20-i ter­je­del­mes és nagy fel­tű­nést kel­tő cik­ké­ben fel­hív­ta a fi­gyel­met ar­ra, hogy a „ne­gye­dik hon­ala­pí­tást” bel­ső erő­re ala­poz­va kell el­vé­gez­ni, s nem sza­bad csu­pán az ép­pen ked­ve­ző dip­lo­má­ciai kon­junk­tú­rá­ra ha­gyat­koz­ni. Ugyanis – foly­tat­ta Beth­len – „min­den nem­zet csak ak­ko­ra te­rü­le­tet tart az ural­ma alatt, ame­lyet sa­ját nem­ze­té­nek né­pi, po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és ka­to­nai ere­jé­vel be­su­gá­roz­ni és egyé­ni­sé­gé­nek di­na­mi­kus bűv­kö­ré­be be­von­ni ké­pes”. A bel­ső erő­gya­ra­po­dás­hoz po­zi­tív cse­lek­vés­re van szük­ség, az „erők meg­hat­vá­nyo­zá­sát” pe­dig a tár­sa­da­lom megosz­tott­sá­gát előidé­ző „bel­po­li­ti­kai ka­lan­do­zá­sok­kal” le­he­tet­len vé­ghez­vin­ni. Egy­sé­ges nem­ze­ti erő hí­ján a re­mélt új­já­szü­le­tés nem va­ló­sít­ha­tó meg. „A ne­gye­dik ma­gyar hon­ala­pí­tást nem vár­hat­juk ki­zá­ró­lag kül­föl­di se­gít­ség­től, amint ezt saj­nos so­kan kö­zü­lünk ve­lünk el­hi­tet­ni sze­ret­nék. Ha et­től vár­nók, jus­sa­nak eszünk­be a tö­rök iga alól va­ló fel­sza­ba­du­lá­sunk­nak a ta­nul­sá­gai, ami­kor azt lát­tuk, hogy a kül­föl­di se­gít­ség vég­ered­mény­ben kül­föl­di rab­sá­got is je­lent­het.”

Göm­bös mel­lett, Göm­bös el­len

A mi­nisz­ter­el­nö­ki poszt­ról va­ló le­kö­szö­né­se után Beth­len elé­ge­det­ten lát­ta, hogy az 1920-as évek­ben ki­dol­go­zott kül­po­li­ti­kai irány­vo­na­lát utó­dai is kö­ve­tik. Beth­len oly­kor ma­ga is so­rom­pó­ba lé­pett, ha úgy lát­ta, hogy sze­mé­lyes fel­lé­pé­sé­vel tá­mo­gat­hat­ja a kor­mány mun­ká­ját, kü­lö­nö­sen a te­rü­le­ti re­ví­zió ügyé­nek elő­moz­dí­tá­sát. 1932-ben a bel- és kül­föl­di re­vi­zio­nis­ta pro­pa­gan­da ve­ze­tő szer­ve­ze­te, a Ma­gyar Re­ví­ziós Li­ga dísz­el­nö­ke lett, az 1930-as évek kö­ze­pén pe­dig köz­re­mű­kö­dött a No­u­vel­le Re­vue de Hon­grie és a Hun­ga­ri­an Qu­ar­terly cí­mű ne­gyed­éves fo­lyó­ira­tok lét­re­ho­zá­sá­ban, ame­lyek a ní­vós fran­cia és an­gol nyel­vű or­szág­pro­pa­gan­da or­gá­nu­mai vol­tak. 1933-ban, ami­kor a fran­cia, brit, né­met és olasz rész­vé­tel­lel fo­lyó négy­ha­tal­mi tár­gya­lá­so­kon fel­me­rült az a gon­do­lat, hogy a nagy­ha­tal­mak a ha­tá­rok re­ví­zió­já­val is fog­lal­koz­za­nak, Beth­len vál­lal­ta, hogy né­metor­szá­gi és ang­liai meg­hí­vá­sok­nak ele­get té­ve is­mer­te­ti Ma­gyaror­szág hely­ze­tét és kül­po­li­ti­kai tö­rek­vé­seit. 

1933 no­vem­be­ré­ben meg­tar­tot­t ang­liai előadá­sai­ban vissza­tért ked­venc té­zi­sei­hez: 1. a ter­jesz­ke­dő né­met és orosz nagy­ha­ta­lom kö­zé szo­rult kis né­pek­ről, me­lyek­nek a Mo­nar­chia kí­nált vé­del­met és ér­vé­nye­sü­lést, amely a fo­ko­za­tos fö­de­ra­tív átala­ku­lás ál­la­po­tá­ban volt, ami­kor a vi­lág­há­bo­rús ve­re­ség és a bé­ke­szer­ző­dé­sek szét­sza­kí­tot­ták, 2. az ön­ren­del­ke­zés el­vét meg­sér­tő és a ha­tá­ro­kat rész­re­haj­lóan megál­la­pí­tó bé­ke­szer­ző­dé­sek­ről, va­la­mint 3. az eu­ró­pai rend kí­vá­na­tos, az ön­ren­del­ke­zés he­lyes al­kal­ma­zá­sán ala­pu­ló új­jáala­kí­tá­sá­ról, mely­ben Ma­gyaror­szág az et­ni­kai elv al­kal­ma­zá­sa és az érin­tett nem­ze­ti­sé­gek ön­kén­tes vissza­té­ré­se ré­vén je­len­tős te­rü­le­tek­kel gya­ra­pod­na, s au­to­nó­miát nyúj­ta­na ki­sebb­sé­gei­nek.

A kö­vet­ke­ző évek­ben Beth­len egy­re nö­vek­vő ag­go­da­lom­mal szem­lél­te a ma­gyar kül­po­li­ti­ka fo­ko­za­tos „meg­me­re­ve­dé­sét”. Az 1920-as évek­ben Beth­len a le­he­tő leg­szé­le­sebb nem­zet­kö­zi tá­mo­ga­tást kí­ván­ta meg­sze­rez­ni a ma­gyar ha­tá­rok re­ví­zió­já­hoz és a Du­na-me­den­cei ma­gyar do­mi­nan­cia hely­reál­lí­tá­sá­hoz. Az 1930-as évek­ben ez a komp­le­xi­tás egy­re in­kább el­tűnt a ma­gyar kül­po­li­ti­ká­ból, s he­lyé­be a szin­te ki­zá­ró­la­gos né­met- és olasz­ba­rát­ság lé­pett.

[sub_article=3803]

A re­ví­zió és a vi­lág­há­bo­rú ide­jén

Az 1930–40-es évek for­du­ló­ján Beth­len üd­vö­zöl­te az egy­mást kö­ve­tő re­ví­ziós si­ke­re­ket: a Fel­vi­dék dé­li sáv­ját, il­let­ve Er­dély észa­ki fe­lét vissza­csa­to­ló el­ső és má­so­dik bé­csi dön­tést, va­la­mint a kár­pát­al­jai és a bács­kai be­vo­nu­lást. Ugyanak­kor ag­go­dal­mai is nőt­tek, mert tar­tott at­tól, hogy kül­po­li­ti­kai tá­mo­ga­tá­sáért cse­ré­be Né­metor­szág po­li­ti­kai kö­ve­te­lé­sek­kel lép majd fel. Hí­vei előtt – Fe­nyő Mik­sa ér­te­sü­lé­sei sze­rint – nem is rej­tet­te vé­ka alá ag­go­dal­mait: „ne­héz volt egy pak­tu­mot eluta­sí­ta­ni, ami a Fel­vi­dék és Er­dély egy ré­szét hoz­ta, de sö­tét ér­zé­seim van­nak, drá­ga árat kell majd fi­zet­nünk ezért” – mond­ta ál­lí­tó­lag. A vé­res új­vi­dé­ki raz­zia után pe­dig még sö­té­teb­ben lát­ta a jö­vőt: „sem­mit sem fo­gunk vissza­kap­ni, de Új­vi­dé­ket vissza­kap­juk majd!” – szá­mol be Beth­len pesszi­mis­ta jós­la­tá­ról me­moár­já­ban Bar­cza György.

Beth­len ép­pen ezért he­lye­sel­te Te­le­ki óva­tos külügyi vo­nal­ve­ze­té­sét, az ún. fegy­ve­res sem­le­ges­ség po­li­ti­ká­ját. Te­le­ki úgy vél­te, hogy a ma­gyar­ság a há­bo­rú­val csak ve­szít­het, hi­szen mind a ve­re­ség, mind a győ­ze­lem (vagyis a Mein Kampf­ból kiol­vas­ha­tó né­met vi­lág­rend meg­va­ló­su­lá­sa) vég­ze­tes fe­nye­ge­tést je­lent szá­má­ra. Ha vi­szont si­ke­rül­ne az or­szá­got és had­se­re­gét a há­bo­rú vé­géig érin­tet­le­nül megőriz­nie, az le­he­tő­sé­get ad­hat­na a ki­vér­zett szom­szé­dok­kal szem­be­ni te­rü­let­fog­la­lás­ra, de legalábbis a már vissza­szer­zett és még vissza­szer­zen­dő te­rü­le­tek megőr­zé­sé­re.

Eb­ből kiin­dul­va Beth­len 1940 már­ciu­sá­ban – te­hát még az észa­ki és nyu­ga­ti né­met of­fen­zí­va, va­la­mint Észak-­Er­dély vissza­té­ré­se előtt – a kö­vet­ke­ző fan­tasz­ti­kus ak­ció­ter­vet vá­zol­ta fel: 1. meg­fe­le­lő idő­ben lengyel kö­rök azt su­gal­maz­zák a nagy­ha­tal­mak­nak, hogy a tar­tós lengyel–ma­gyar–ro­mán együtt­mű­kö­dés le­het a kö­zép-­eu­ró­pai sta­bi­li­tás sa­rok­kö­ve, 2. Szlo­vá­kia ön­ként vissza­tér Ma­gyaror­szág­hoz, 3. Ma­gyaror­szág te­rü­le­ti kiiga­zí­tá­so­kat kap Ju­go­szlá­viá­tól, ami meg­ve­ti a két or­szág megegye­zé­sé­nek alap­ját, 4. a ma­gyar had­se­reg fel­ké­szül a Ro­má­nia el­len megin­dí­tan­dó tá­ma­dás­ra, mely­re az an­tant és a né­me­tek kö­zöt­ti bé­ke-e­lő­ké­szü­le­tek ide­jén ke­rül­ne sor, 5. lét­re­jön a ma­gyar–er­dé­lyi–ro­mán fö­de­rá­ció (ré­szei: a meg­na­gyob­bo­dott Ma­gyaror­szág a tör­té­ne­ti Er­dély ha­tá­ráig; Er­dély Kras­só-­Szö­rény vár­me­gyé­vel és Te­mes vár­me­gye ke­le­ti ré­szé­vel; a Re­gát Bessza­rá­bia és Dob­ru­dzsa nél­kül), 6. megin­dul a lengyel–ma­gyar–ro­mán együtt­mű­kö­dés kb. 60 mil­lió la­kos­sal.

Am­bi­ció­zus – és nyil­ván­va­lóan il­lu­zó­ri­kus – ter­veit lát­ta összeom­la­ni, ami­kor Ma­gyaror­szág 1940. no­vem­ber 20-án csat­la­ko­zott a há­rom­ha­tal­mi egyez­mény­hez. Bár az egyez­mény for­má­li­san a vi­lág­bé­ke hely­reál­lí­tá­sa, va­la­mint a gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai új­já­szer­ve­zés cél­já­val jött lét­re, az va­ló­já­ban Olaszor­szág, Né­metor­szág és Ja­pán szö­vet­sé­gi és ér­dek­szfé­ra-el­ha­tá­ro­lá­si szer­ző­dé­se volt. A csat­la­ko­zás­sal Ma­gyaror­szág vál­lal­ta, hogy részt vesz az eu­ró­pai új rend­nek az élet­tér­el­mé­let alap­ján tör­té­nő kiala­kí­tá­sá­ban, va­la­mint azt, hogy ha a há­rom nagy­ha­ta­lom (Ja­pán, Né­metor­szág és Olaszor­szág) va­la­me­lyi­két „olyan ha­ta­lom tá­mad­ja meg, mely je­len­leg nem vesz részt az eu­ró­pai há­bo­rú­ban vagy a kí­nai–japán konf­lik­tus­ban”, ma­ga is „min­den po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és ka­to­nai esz­köz­zel” szö­vet­sé­ge­se se­gít­sé­gé­re siet az ag­resszor­ral szem­ben.

A kép­vi­se­lő­ház külügyi bi­zott­sá­gá­ban a kis­gaz­da­pár­ti Eck­hardt Ti­bor és Baj­csy-Zsi­linsz­ky End­re, a li­be­rá­lis Ras­say Ká­roly, va­la­mint a szo­ciál­de­mok­ra­ta Pe­y­er Ká­roly éle­sen, a fel­ső­há­zi bi­zott­ság­ban Beth­len mér­sé­kel­teb­ben tá­mad­ta a csat­la­ko­zást. Vé­le­mé­nyét 1944 nya­rán, már a né­met meg­szál­lás ide­jén – utó­lag – írt me­mo­ran­du­má­ban rész­le­te­sen is ki­fej­tet­te: „Elő­re volt lát­ha­tó, hogy Ma­gyaror­szág ezen csat­la­ko­zá­sa foly­tán előbb-u­tóbb be­le­ke­ve­re­dik a nagy­ha­tal­mak­nak egy olyan mér­kő­zé­sé­be, amely­ből a ma­ga ér­de­keit te­kint­ve sem­mi hasz­not nem húz­hat, amely­ben részt ven­ni sem­mi ér­de­ke nincs, sőt at­tól ma­gát le­he­tő­leg tá­vol tar­ta­ni a leg­főbb tö­rek­vé­se kell, hogy le­gyen. Olyan kis ál­lam, mint Ma­gyaror­szág le­he­tő­leg so­ha ne kös­sön nagy­ha­tal­mak­kal olyan szö­vet­sé­get, amely­ből is­me­ret­len ter­je­del­mű konf­lik­tu­sok, elő­re nem lát­ha­tó és il­li­mi­tált ob­li­gók szár­maz­hat­nak reá néz­ve, ame­lyek­be a leg­messzebb­me­nő kö­te­le­zett­sé­gek ma­gya­ráz­ha­tók be­lé a ter­hé­re és amely szem­beál­lít­ja tel­je­sen fe­les­le­ge­sen más nagy­ha­tal­mak­kal, ame­lyek­kel a jó vi­szonyt fenn­tar­ta­nia a leg­na­gyobb ér­de­ke.”

A tör­té­ne­lem azon­ban nyit­va hagy­ta azt a kér­dést, hogy Beth­len, ha kor­má­nyon van, mi­kép­pen tud­ta vol­na meg­va­ló­sí­ta­ni ezen el­kép­ze­lé­seit a Har­ma­dik Bi­ro­da­lom erő­te­ré­ben. Az min­de­ne­set­re tény, hogy Beth­len 1939 ta­va­szá­tól kö­vet­ke­ze­te­sen el­le­nez­te Ma­gyaror­szág rész­vé­te­lét egy eset­le­ges nagy­ha­tal­mi há­bo­rú­ban, Né­metor­szág győ­zel­mét pe­dig kez­det­től va­ló­szí­nűt­len­nek tar­tot­ta. Hang­ja azon­ban ek­kor már ke­ve­sek­hez ért el. 1939 má­ju­sá­ban – a 2. zsi­dó­tör­vény tör­vény­be ik­ta­tá­sá­nak nap­ján – le­mon­dott kép­vi­se­lői man­dá­tu­má­ról, s bár Hor­thy jó­vol­tá­ból tag­ja lett a fel­ső­ház­nak, ott csak a bi­zott­sá­gi mun­ká­ban vett részt, a plé­num előtt egy­szer sem szó­lalt fel. Fo­ko­za­to­san ki­szo­rult a saj­tó­ból is. 1939 nya­rá­tól már csak egy-egy in­ter­jú ere­jéig je­lent meg vé­le­mé­nye a la­pok­ban, ér­tel­mi­sé­gi tár­sa­sá­gok oly­kor előadó­nak hív­ták, de 1941-ben en­nek is vé­ge lett. A ná­ci­ba­rát kül­po­li­ti­ka és a szél­ső­jobb­ol­da­li elő­re­tö­rés el­le­ni bí­rá­la­tait már csak bi­zal­mas kör­ben – pél­dául a kor­mány­zó előtt – fejt­het­te ki.

A né­met meg­szál­lás ide­jén Beth­len buj­kál­ni kény­sze­rült. Ba­ju­szát új­ra le­bo­rot­vál­va, ide­gen név alatt élt Nóg­rád me­gyé­ben, ahon­nan időn­ként a bu­dai vár­ba lá­to­ga­tott, mert ta­ná­csai­ra a kor­mány­zó to­vább­ra is igényt tar­tott. Utol­só fő­vá­ro­si lá­to­ga­tá­sain – szep­tem­ber 10–11-én – Beth­len ar­ról pró­bál­ta meg­győz­ni Hor­thyt és a tit­kos ta­nács tag­jait, hogy to­váb­bi ké­se­de­lem nél­kül kezd­je­nek fegy­ver­szü­ne­ti tár­gya­lá­so­kat a Szov­jetunió­val a tel­jes összeom­lás el­ke­rü­lé­se ér­de­ké­ben. E szán­dék azon­ban gyor­san a né­me­tek tu­do­má­sá­ra ju­tott, akik­nek így egy tel­jes hó­nap állt a ren­del­ke­zé­sük­re, hogy elő­ké­szít­sék a „kiug­rá­si kí­sér­let” megaka­dá­lyo­zá­sát.

Tu­do­má­sunk sze­rint ez volt Beth­len Ist­ván utol­só ak­ció­ja. Kül­po­li­ti­ku­si te­vé­keny­sé­gét ily mó­don Ma­gyaror­szág két­sze­ri há­bo­rús ka­taszt­ró­fá­ja fog­lal­ta ke­ret­be. Külügyi pá­lya­fu­tá­sa az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő összeom­lás ide­jén in­dult és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús összeom­lás­sal fe­je­ző­dött be.

103 cikk ezzel a kulcsszóval