Az Utolsó vacsora

„A festőt a világ tisztán látó szemének tartotta, akinek ezért hatalma van minden látható dolog fölött.” (Heinrich Wölfflin: Die klassische Kunst, 1899)

1495-ben Ludovico Sforza egy újabb presztízsprojekttel bízta meg udvari művészét: egy monumentális falfestménnyel a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriuma számára. Téma: az utolsó vacsora. Sforza udvari művészeként Leonardo da Vinci elérte alkotói pályájának csúcspontját. Az Utolsó vacsora már létrejöttének idején különleges attrakció lett. Sokan elzarándokoltak a kolostorba, hogy a képet, valamint a festőt munka közben megtekinthessék. Leonardo azt a drámai pillanatot választotta alapmotívumnak, amikor Krisztus tanítványaihoz szólva megjövendöli az elkövetkező nap eseményeit: „Bizony mondom néktek, közületek valaki elárul engem.” Leonardo az áruló Júdást nem valahol oldalt helyezte el – mint a korábbi művészek – hanem az apostolok között középen. Abban az időben ezt nyugtalanító ábrázolásmódnak tekintették. 1498-ban Leonardo háromévi munka után végre befejezte művét. Csupán Krisztus orcáját hagyja – alázatból – befejezetlenül. A francia király annyira fellelkesült a mű láttán, hogy az egész falat ki akarta vágatni és saját udvarába szállíttatni.