Ingyenesen olvasható
Nagyon sokáig nem volt természetes, hogy az emberek tudnak úszni, még a tengerészek között sem, nemhogy a szárazföldi katonák esetében. Éppen ezért a folyókon való átkelés mindig nagy nehézséget jelentett, mivel a folyó könnyen elsodorhatta a beleeső katonákat, akik úszástudás híján szinte biztosan belefulladtak. Még ha tudtak is úszni, a vízben akkor is harcképtelenek voltak a partról őket támadó ellenséggel szemben, mivel a korabeli lőfegyverek a lőpor átnedvesedése miatt használhatatlanokká váltak. Taktikai szempontból is kritikus volt a folyókon való átkelés, mivel a pontonhidak, rajtuk az átkelő katonákkal, könnyű célpontot jelentettek a tüzérségnek. Vezérleti szempontból az átkelő sereg lényegében három részre szakadt: a bal parton, a hídon és a jobb parton lévő részekre.
Forrás: Wikimedia Commons - Franz Eisenhut
Ezt használta ki 1697. szeptember 11-én Savoyai Jenő herceg a török kiűzésének egyik döntő ütközetében, a zentai csatában, amikor a Tiszán átkelő oszmán fősereg lovassága a szultánnal már átért, míg a hídfőben maradt a mintegy 20 000 főnyi janicsárság, akiket a császári haderő bekerített és lekaszabolt. A janicsárokkal együtt elesett Elmász Mehmed nagyvezír, a janicsárok agája és rengeteg főtiszt, míg a szultán a túlpartról csupán nézni tudta gyalogsága és vezérkara megsemmisülését.
A csatában a törökök oldalán mint csapattiszt részt vett Thököly Imre is, aki egyes források szerint szintén a hídfőben ragadt, s csak úgy tudta megmenekülni, hogy halottnak tettette magát, majd az éjszaka beálltával éjjel átúszott a Tiszán. Valószínűbb azonban, hogy a szultán kíséretében a túlpartról nézte végig a janicsárok pusztulását.
