Az FBI és a CIA

Franklin Benjamin, az Alapító Atyák egyike, egy ízben kijelentette: ha a szabadság és a biztonság között kellene választania, az előbbi mellett tenné le a voksát. Nagyjából a második világháborúig az amerikaiak többsége osztotta ezt a nézetet. A világháború, majd az azt követő ún. hidegháború azonban az Egyesült Államok nemzetbiztonsági helyzetében gyökeres változást hozott: az ország területe és népessége immár közvetlenül célponttá vált egy globális vetélytárs számára. Más szavakkal: a tét növekedett, és létkérdéssé vált a megfelelő védelmi mechanizmusok kidolgozása. 

Belső és külső ellenség felderítése és esetleges akcióinak megelőzése szükségessé tette az ún. nemzetbiztonsági állam kiépítését. A folyamat átmenetileg lelassult, sőt bizonyos értelemben megakadt a Szovjetunió és az európai kommunizmus összeomlása után. Az amerikaiak azonban csak rövid ideig lélegezhettek fel. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások az amerikai földrészen azelőtt ismeretlen méretű anyagi és emberi veszteséget okoztak. 

Immár Washington válasza sem sokáig késett: korábban soha nem látott mértékben megerősítette a nemzetbiztonsággal foglalkozó intézményeit, egy új „szuperminisztériumot" hívott életre, és – alkotmányjogilag sok esetben aggályos módon – lehetőséget adott a belső elhárítással foglalkozó szervezeteknek, mindenekelőtt az FBI-nak, hogy beavatkozzon az emberek mindennapjaiba. Egyben olyan módon átszervezte a külső és belső elhárítást és hírszerzést, hogy az információk immár szabadon áramlanak közöttük. A valóság némi késéssel követte az irodalmat: megszületett a „Nagy Testvér", aki mindent lát és hall. Nem biztos, hogy Benjamin Franklin jól érezné magát ebben a „szép új világban".