Az egymásrautaltság

A kitelepítések, deportálások, internálások szövevényében felnőve az 50-es évek Magyarországán talán érthető, ha azt mondom meghasonlott voltam évtizedeken keresztül, nem tudtam összeegyeztetni azt, ami körülvett otthon, és amit a külvilágban tapasztaltam. Nekem sajnos ismerősen csengett a malenkij robot, az internálás, a kitelepítés, de ezekről máshol soha nem hallottam semmit. A rendszerváltás óta próbálom feldolgozni és értelmezni a Mezőberényben történteket.

Édesapámat 1952. december 20-án elvitte az ÁVH rendszerellenes összeesküvés vádjával. Egy bűne volt, hogy kisgazda barátaival egy lakodalomban egy asztalnál múlatták az időt és hajnalban már mindegyikük a békéscsabai ÁVH-n találta magát. Utána változatos internálás követte 3 és fél éven át, Gyula, Csolnok, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Pár hónapig esti program volt a rendszeres házkutatás nálunk. Mai napig csodálom Édesanyámat, hogyan volt mindehhez ereje. Hatalmas reflektorokkal bevilágították a házat, Anyámat falhoz állították, én másfél évesen ott csetlettem-botlottam, közben szétdúlták a lakást, terhelő iratokat keresvén, miközben, mint azt utólag a szabadulásakor megtudtuk Apám kinn ült egy autóban és mindent végignézettek vele. Édesanyám múltjáról még annyit feltétlenül meg kell említenem, hogy 18 éves korától, Szabó Árpád mezőberényi származású miniszter közbenjárásának köszönhetően, „csak” 31 hónapot töltött malenkij robot címen 445 mezőberényi társával együtt egy szénbányában, a Szovjetunióban 1945–47 között.

Mivel egy szolgálati lakásban laktunk ez időben, azt el kellett hagynunk, és Édesanyámmal, egy családi barátunk segítségével egy kuláknak minősített házba tudtunk költözni.

A házban akkor már két család lakott. A konyhában még ott lakott Kállai néni az idős kuláknak minősített tulajdonos is, akit pár hónappal később fia elvitt magához.

Két szoba- konyhás házába 1951 nyarán a budapesti kitelepítések során, a ház egyik földes szobájába költöztették az akkor már 74 éves nyugalmazott Horthy tábornokot, Nessel Vilmost és feleségét Wittkó Máriát.

A másik földes szobába költöztünk 1953 nyarán mi Édesanyámmal.

A sors kegyeltjei lettünk egyszeriben hisz, nekem igazi nagyszüleim ekkor már nem éltek, ők lettek Nagyszüleim, Édesanyám pedig napszámba tudott menni, hogy valahogy megéljünk. Apám börtönben, a sors küldötte Nagyszüleim mindenféle nyugdíj nélkül. Egyedül Anyám keresete biztosította megélhetésünket.

Nagyszüleimtől csodálatos nevelést kaptam, mindentől óvtak, védtek, sokat meséltek, én Ómamának szólítottam