Az alkotmányos forradalom éve 1989

1988 utol­só hó­nap­jai­ban ugyan már be­je­len­tet­ték megala­ku­lá­su­kat, il­let­ve új­jáala­ku­lá­su­kat az el­len­zé­ki erők, de ek­ko­ri­ban még ön­ma­guk meg­szer­ve­zé­sé­vel, szer­ve­ze­ti ke­re­teik meg­te­rem­té­sé­vel vol­tak el­fog­lal­va. Az újon­nan lét­re­jött szer­ve­ze­tek a „párt vagy moz­ga­lom” kér­dé­sé­vel fog­lal­koz­tak, a tör­té­nel­mi gyö­ke­rű pár­to­kat pe­dig ge­ne­rá­ciós el­len­té­tek, cso­port­vi­szá­lyok és iden­ti­tá­si prob­lé­mák gyö­tör­ték. Az épp­hogy lét­re­jött és bel­ső­leg megosz­tott el­len­zé­ki erők­nek idő­re volt szük­sé­gük ah­hoz, hogy faj­sú­lyos sze­rep­lők­ként, az MSZMP „ki­hí­vói­ként” ki­lép­hes­se­nek a po­li­ti­kai po­rond­ra.

1989. ja­nuár 10-én az Or­szág­gyű­lés meg­sza­vaz­ta az egye­sü­lé­si és gyü­le­ke­zé­si tör­vényt. Ez­zel a kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai szer­ve­ze­tek lé­tét – ame­lyek mindad­dig az al­kot­mány­ra hi­vat­koz­tak – tör­vény­ben is le­ga­li­zál­ták. Az egye­sü­lé­si tör­vénnyel gya­kor­la­ti­lag sza­bad­dá vált a pár­ta­la­pí­tás Ma­gyaror­szá­gon, bár az MSZMP meg­kí­sé­rel­te le­vá­lasz­ta­ni a po­li­ti­kai pár­to­kat a tár­sa­dal­mi szer­ve­ze­tek­ről, mond­ván, hogy a pár­tok mű­kö­dé­sé­nek jo­gi fel­té­te­leit a ké­sőbb megal­ko­tan­dó párt­tör­vény ren­de­zi majd. A jo­gi ke­re­tek kiala­kí­tá­sá­val a le­he­tő­ség meg­te­rem­tő­dött. Már csak a po­li­ti­kai bá­tor­ság hiány­zott ah­hoz, hogy az ural­ko­dó párt elis­mer­je a több­párt­rend­szert.

Ja­nuár vé­gén Grósz Ká­roly párt­fő­tit­kár lá­to­ga­tást tett a sváj­ci Da­vos­ban, a vi­lág­gaz­da­sá­gi fó­ru­mon. Ja­nuár 28-án – még a bi­zott­ság tag­jai szá­má­ra is vá­rat­la­nul – Pozs­gay Im­re a 168 óra cí­mű rá­dió­mű­sor­ban be­je­len­tet­te, hogy 1956 nép­fel­ke­lés­nek mi­nő­sít­he­tő. No­ha a „nép­fel­ke­lés” ki­fe­je­zés még nem je­len­tet­te a „for­ra­da­lom” fo­gal­má­nak el­fo­ga­dá­sát, a tény, hogy a Ká­dár-rend­szer ge­ne­zi­sét érin­tő ese­ményt Pozs­gay Im­re ra­di­ká­li­san átér­té­kel­te és po­zi­tív je­len­tést adott ne­ki, nagy meg­le­pe­tést kel­tett a tár­sa­da­lom­ban. A Ká­dár-rend­szer egyik nagy ta­bu­ja ugyanis – a szov­jet csa­pa­tok év­ti­ze­dek óta tar­tó „ideig­le­nes” ma­gyaror­szá­gi ál­lo­má­so­zá­sa meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len­sé­gén túl – ép­pen az volt, hogy 1956 „el­len­for­ra­dal­mi” jel­le­gét nem le­he­tett két­ség­be von­ni. Ha ugyanis el­fo­gad­ják, hogy 1956 nem volt el­len­for­ra­da­lom, ak­kor a rend­szer ve­ze­tői azt sem ta­gad­hat­ják töb­bé, hogy a szov­jet tan­kok ré­vén ha­ta­lom­ra ju­tó Ká­dár-re­zsim nép­el­nyo­mó, ide­gen ér­de­ke­ket ki­szol­gá­ló rend­szer­ként in­dult.

Feb­ruár 7-én a po­li­ti­kai bi­zott­ság, feb­ruár 10–11-én a párt köz­pon­ti bi­zott­sá­ga tár­gyal­ta meg a ma­gyar al­kot­mány to­vább­fej­lesz­té­sé­nek kon­cep­ció­ját és a „Pozs­ga­y-­kér­dést”. A heves vi­tá­ból Pozs­gay Im­re – aki csak kis hí­ján ke­rül­te el a párt­ból va­ló ki­zá­rást – megerő­söd­ve ke­rült ki. Ráadá­sul a KB tag­jai – sza­kít­va az ál­lam­párt több mint há­rom év­ti­ze­des ha­gyo­má­nyá­val – el­fo­gad­ták, hogy 1956-ban nép­fel­ke­lés volt. Még en­nél is lé­nye­ge­sebb­nek bi­zo­nyult, hogy a párt leg­fel­sőbb tes­tü­le­tei el­fo­gad­ták a több­párt­rend­szer gon­do­la­tát. Ez azon­ban nem je­len­tet­te azt, hogy a párt kész lett vol­na kor­lá­to­zá­sok nél­kü­li, sza­bad és tisz­ta vá­lasz­tá­so­kon meg­mé­ret­ni ma­gát. 1989 feb­ruár­já­ban az MSZMP ve­ze­tői még úgy gon­dol­kod­tak, hogy mind­azon pár­tok mű­kö­dé­sét ösz­tön­zik, ame­lyek el­fo­gad­ják az ak­ko­ri al­kot­mányt – be­leért­ve az ál­lam­párt ve­ze­tő sze­re­pé­ről szó­ló ki­té­telt –, te­hát azt, hogy a több­párt­rend­szer csak az úgy­ne­ve­zett „szo­cia­lis­ta plu­ra­liz­mus” ke­re­tei kö­zött va­ló­sul­hat meg. Ar­ra tö­re­ked­tek, hogy az új­já­szer­ve­zett tör­té­nel­mi pár­to­kat – el­ső­sor­ban a Füg­get­len Kis­gaz­da­pár­tot, a Ma­gyaror­szá­gi Szo­ciál­de­mok­ra­ta Pár­tot és a Ma­gyar Nép­pár­tot – ér­dek­kö­rük­ben tart­sák egy ve­lük va­ló maj­da­ni koa­lí­ció re­mé­nyé­ben. Emel­lett fon­tos­nak tar­tot­ták, hogy jó kap­cso­la­to­kat ápol­ja­nak az ak­kor legerő­sebb új párt­tal, a Ma­gyar De­mok­ra­ta Fó­rum­mal. Pozs­gay Im­re az MSZMP-n be­lü­li re­form­szárny nép­nem­ze­ti irány­ba tá­jé­ko­zó­dó kép­vi­se­lő­je már az 1987-es la­ki­te­le­ki ta­lál­ko­zó óta együtt­mű­kö­dött az MDF ve­ze­tői­vel, de jó kap­cso­la­to­kat ápolt a BZSBT, a Ma­gyar Nép­párt ve­ze­tői­vel is. Nyers Re­zső ál­lam­mi­nisz­ter az Új Már­ciu­si Front ne­vű ér­tel­mi­sé­gi szer­ve­ző­dés ré­vén igye­ke­zett kap­cso­la­tot te­rem­te­ni a re­form­kom­mu­nis­ták és a (re­mény­be­li) szo­ciál­de­mok­ra­ták kö­zött.

1989. feb­ruár 17-én füg­get­len po­li­ti­kai szer­ve­ze­tek kö­zös nyi­lat­ko­zat­ban üd­vö­zöl­ték, hogy az MSZMP el­fo­gad­ta a több­párt­rend­szer gon­do­la­tát, és ne­hez­mé­nyez­ték, hogy 1956-ot a párt hi­va­ta­lo­san még min­dig nem te­kin­ti for­ra­da­lom­nak. Két nap­ra rá e szer­ve­ze­tek meg­tet­ték az el­ső elő­ké­szü­le­te­ket már­cius 15-e ha­ta­lom­tól füg­get­len, mél­tó megün­nep­lé­sé­re, egy­ben fel­szó­lí­tot­ták a kor­mányt, hogy nyil­vá­nít­sa hi­va­ta­los ün­nep­pé ok­tó­ber 23-át. A Du­na-moz­gal­mak ve­ze­tői be­je­len­tet­ték, hogy több mint 124 ezer aláírást gyűj­töt­tek an­nak ér­de­ké­ben, hogy a víz­lép­cső ügyé­ben nép­sza­va­zás mond­ja ki az utol­só szót.

Az ün­nep előt­ti he­tek­ben az MSZMP fel­gyor­sí­tot­ta az egyes el­len­zé­ki – vagy az ak­kor hi­va­ta­los szó­hasz­ná­lat sze­rint: „al­ter­na­tív” – szer­ve­ze­tek­kel foly­ta­tott kü­lön­tár­gya­lá­so­kat. Feb­ruár vé­gén és már­cius ele­jén az ál­lam­párt – Grósz Ká­roly kez­de­mé­nye­zé­sé­re és min­de­nekelőtt Fej­ti György ré­vén – két­ol­da­lú meg­be­szé­lé­se­ket foly­ta­tott a Füg­get­len Kis­gaz­da­párt, a Ve­res Pé­ter Tár­sa­ság, az Új Már­ciu­si Front, az MDF, az MSZDP, a Mün­nich Fe­renc Tár­sa­ság, a Ma­gyar El­lenál­lók és An­ti­fa­sisz­ták Szö­vet­sé­ge, a MISZOT, a Ma­gyar Nép­párt, va­la­mint az SZDSZ kép­vi­se­lői­vel. E meg­be­szé­lé­se­ket több el­len­zé­ki szer­ve­zet ké­sőbb egy­faj­ta sza­lá­mi­tak­ti­ka meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként ér­té­kel­te.

1989. már­cius 15-e hosszú év­ti­ze­dek után elő­ször volt is­mét pi­ros be­tűs ün­nep és mun­ka­szü­ne­ti nap. A ko­ráb­bi évek ri­tuá­lé­já­hoz iga­zod­va a bu­da­pes­ti hi­va­ta­los ün­nep­lés a Mú­zeum-kert­ben zaj­lott. Az el­len­zé­ki ol­dal Bu­da­pes­ten a Pe­tő­fi-szo­bor­nál gyü­le­ke­zett, s in­nen in­dul­va jár­ta vé­gig a nyolc­va­nas évek­ben ha­gyo­má­nyos­sá vált út­ját. Be­szé­dek hang­zot­tak el a Pe­tő­fi-szo­bor­nál, a Sza­bad­ság té­ren, a Bat­thyá­ny-örök­mé­cses­nél – me­lyet ak­ko­ri­ban már Bat­thyá­ny–Nagy Im­re-ö­rök­mé­cses­nek ne­vez­tek, össze­kap­csol­va az 1848-as és az 1956-os for­ra­da­lom em­lé­két –, a Kos­suth té­ren, majd Bu­dán: a Bem té­ren és a Bat­thyá­ny té­ren, a Köl­cse­y-szo­bor­nál. Es­te az el­len­zék fák­lyás fel­vo­nu­lást szer­ve­zett a bu­dai Vár­ba. Az el­len­zék ál­tal szer­ve­zett megem­lé­ke­zé­se­ken Bu­da­pes­ten több mint száz­ez­ren vet­tek részt – te­hát öt­ször annyian vol­tak, mint a hi­va­ta­los ün­nep­ség részt­ve­vői –, és a rész­vé­te­li ará­nyok va­la­mennyi vi­dé­ki vá­ro­si megem­lé­ke­zé­sen ha­son­lóak vol­tak. Mindez ön­bi­zal­mat és a le­gi­ti­mi­tás hi­tét ad­ta az el­len­zé­ki cso­por­tok­nak: jog­gal re­mél­het­ték, hogy mö­göt­tük im­már nem­csak a tár­sa­da­lom­tól el­zárt diák- és ér­tel­mi­sé­gi kö­rök áll­nak, ha­nem a tár­sa­da­lom egy­re na­gyobb tö­me­gei is el­fo­gad­ják őket.

Már­cius 15-e harc volt a tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­tért, an­nak va­ló­di bir­tok­ba vé­te­léért. A tün­te­tők az ut­cán vi­zuá­li­san és ver­bá­li­san is össze­kap­csol­ták 1848 és 1956 kö­ve­te­lé­seit, és ak­tua­li­zál­ták őket az 1989-es hely­zet­re vo­nat­koz­tat­va. E tün­te­té­sen je­lent meg hang­sú­lyo­san Nagy Im­re és Ká­dár Já­nos egy­más­sal szem­beál­lí­tott alak­ja, felidéz­ve a Ká­dár-rend­szer ge­ne­zi­sét, és el­len­zé­ki ol­dal­ról kiemel­ve an­nak mo­rá­lis tart­ha­tat­lan­sá­gát. A si­ke­res tün­te­tés be­kap­csol­ta az ad­dig jó­részt az eli­tek szint­jén zaj­ló vál­to­zá­so­kat a tör­té­nel­mi je­len idő­be, és to­váb­bi biz­ta­tást je­len­tett az új po­li­ti­kai cso­por­tok ve­ze­tői szá­má­ra, hogy fog­ja­nak össze, és békés úton, vér­te­le­nül va­ló­sít­sák meg két for­ra­da­lom kö­ve­te­lé­sét: a ma­gyar sza­bad­sá­got.

A si­ke­res már­cius 15-ei tün­te­tés át­ren­dez­te a po­li­ti­kai erő­vi­szo­nyo­kat, és dön­tő ha­tás­sal volt mind az MSZMP, mind az el­len­zék hely­ze­té­re. Az ál­lam­párt­ban fel­gyor­sult a ja­nuá­ri Pozs­gay-­be­je­len­tést kö­ve­tő er­je­dé­si fo­lya­mat. Áp­ri­lis­ban or­szág­szer­te meg­szer­ve­ződ­tek a párt re­form­kö­rei, és több ke­mény­vo­na­las ve­ze­tő (Be­recz Já­nos, Gye­nes And­rás stb.) ki­ke­rült a ve­ze­tés­ből. Az MSZMP kép­vi­se­lői már áp­ri­lis­ban zárt aj­tók mö­gött leül­tek tár­gyal­ni az El­len­zé­ki Kerekasztal kép­vi­se­lői­vel a nyá­ri Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok elő­ké­szí­té­sé­ről. A má­jus­ban gya­kor­la­ti­lag szak­ér­tői kor­mánnyá átala­kí­tott Né­meth-kor­mány fel­füg­gesz­tet­te a nagy­ma­ro­si víz­lép­cső épít­ke­zé­sét, el­ha­tá­rol­ta ma­gát Grósz Ká­roly párt­fő­tit­kár gaz­da­sá­gi szük­ség­ál­la­po­tot meg­pen­dí­tő ki­je­len­té­sé­től, és meg­kezd­te a le­vá­lást az ál­lam­párt­ról. Vé­gül a párt nem tu­dott ki­tér­ni Nagy Im­re már­tír mi­nisz­ter­el­nök jú­niu­si új­ra­te­me­té­se és kü­lö­nö­sen an­nak bel­po­li­ti­kai ese­ménnyé ava­tá­sa elől. Vi­lá­gos­sá vált, hogy a vál­to­zás irá­nyát a párt kon­zer­va­tív erői im­már nem for­dít­hat­ják vissza.

Az el­len­zé­ki pár­tok el­lenáll­tak an­nak a kí­sér­tés­nek, hogy az MSZMP-vel kü­lön-kü­lön megál­la­pod­ja­nak, így az nem tud­ta megosz­ta­ni őket. 1989. már­cius 22-én nyolc szer­ve­zet (Baj­csy-Zsi­linsz­ky End­re Ba­rá­ti Tár­sa­ság, Fia­tal De­mok­ra­ták Szö­vet­sé­ge, Füg­get­len Kis­gaz­da­párt, Füg­get­len Szak­szer­ve­ze­tek De­mok­ra­ti­kus Li­gá­ja, Ma­gyar De­mok­ra­ta Fó­rum, Ma­gyar Nép­párt, Ma­gyaror­szá­gi Szo­ciál­de­mok­ra­ta Párt, Sza­bad De­mok­ra­ták Szö­vet­sé­ge) kép­vi­se­lői­nek rész­vé­te­lé­vel az ELTE Jo­gi Ka­rá­nak bün­te­tő­jo­gi tan­szé­kén megala­kult az El­len­zé­ki Kerekasztal. (A Ke­resz­tény­de­mok­ra­ta Nép­párt – ki­len­ce­dik­ként – csak jú­nius­ban csat­la­ko­zott az EKA-­hoz.)

Az El­len­zé­ki Kerekasztal lét­re­jöt­té­nek előz­mé­nyei­hez tar­to­zik, hogy Len­gyelor­szág­ban feb­ruár ele­jé­től megin­dul­tak a ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok az ot­ta­ni leg­fon­to­sabb po­li­ti­kai erők (a Szo­li­da­ri­tás, a kom­mu­nis­ta párt, a ka­to­li­kus egy­ház, a hi­va­ta­los szak­szer­ve­ze­tek és a sza­tel­lit pár­tok) kép­vi­se­lői­nek rész­vé­te­lé­vel. A ma­gyar el­len­zék szá­má­ra e min­ta – amely ak­ko­ri­ban az egyet­len volt – a két or­szág kö­zöt­ti kü­lönb­sé­gek el­le­né­re is alap­ve­tően reá­lis­nak, kö­vet­he­tő­nek tűnt. A kér­dés csak az volt: ki kez­de­mé­nye­zi az el­len­zé­ki erők össze­fo­gá­sát?

Ek­kor már hó­na­pok óta folyt a vi­ta Pozs­gay Im­re tá­mo­ga­tói kö­ré­ben egy „al­kot­má­nyo­zó nem­zet­gyű­lés” össze­hí­vá­sá­nak le­he­tő­sé­gé­ről, s e gon­do­lat­tal ri­va­li­zált a Nyers Re­zső ál­tal kez­de­mé­nye­zett Új Már­ciu­si Front ja­nuá­ri ja­vas­la­ta egy min­den ér­de­kelt fe­let egyet­len ke­re­kasz­tal­nál össze­fo­gó „nem­ze­ti bi­zott­ság” lét­re­ho­zá­sá­ról. Mindeze­ket azon­ban az új el­len­zé­ki pár­tok visszauta­sí­tot­ták. Ek­kor lé­pett szín­re a Füg­get­len Jo­gász Fó­rum, amely még 1988. no­vem­ber 5-én ala­kult ab­ból a cél­ból, hogy a jo­gász­tár­sa­dal­mat fel­ráz­za passzi­vi­tá­sá­ból, és moz­gó­sít­sa a rend­szer de­mok­ra­ti­kus és erő­szak­men­tes átala­kí­tá­sá­ra. Bár nem hor­gony­zott le egyet­len el­len­zé­ki szer­ve­zet mel­lett sem, egyér­tel­műen az el­len­zék mel­lett kö­te­lez­te el ma­gát, és se­gí­te­ni kí­ván­ta azt a fo­lya­ma­tot, amely a sza­bad vá­lasz­tá­sok­hoz ve­zet. A si­ke­res már­cius 15-ei tün­te­tést kö­ve­tően vá­lasz­tott ve­ze­tő­je, Kó­nya Im­re meg­fo­gal­maz­ta az FJF fel­hí­vá­sát a ma­gyaror­szá­gi füg­get­len szer­ve­ze­tek­hez. Eb­ben ja­vas­la­tot tett ar­ra, hogy az el­len­zé­ki erők ha­la­dék­ta­la­nul kezd­je­nek tár­gya­lá­so­kat egy­más­sal az át­me­net leg­sür­ge­tőbb kér­dé­sei­ről: min­de­nekelőtt a vá­lasz­tó­jog­ról és az át­me­net­hez kap­cso­ló­dó egyéb sar­ka­la­tos kér­dé­sek­ről. Ide tar­to­zott még a bős–nagy­ma­ro­si víz­lép­cső el­le­ni til­ta­ko­zás össze­han­go­lá­sa is. Egyút­tal a Füg­get­len Jo­gász Fó­rum felaján­lot­ta, hogy meg­szer­ve­zi a tár­gya­lá­so­kat, és köz­re­mű­kö­dik a vé­le­mé­nyek egyez­te­té­sé­ben, va­la­mint azok szak­mai ki­dol­go­zá­sá­ban.

Az Ellenzéki Ke­re­kasz­tal­ba tö­mö­rült szer­ve­ze­tek ar­ra tö­re­ked­tek – s eb­ben már­cius 22-ei ala­ku­ló ülé­sü­kön for­má­lis sza­va­zás nél­kül egy­han­gú­lag megegyez­tek –, hogy az EKA tag­jai csak olyan szer­ve­ze­tek le­het­nek, ame­lyek 1. cél­juk­nak te­kin­tik a nép­szu­ve­re­ni­tás eléré­sét, 2. nem osz­toz­nak a ha­tal­mi mo­no­pó­lium ki­vált­sá­gai­ban, 3. nem köt­nek szö­vet­sé­get ilyen szer­ve­ze­tek­kel. Egy­sé­gük meg­te­rem­té­se ér­de­ké­ben a részt­ve­vők olyan el­já­rá­si sza­bály­ban ál­la­pod­tak meg, hogy az EKA dön­té­sei kon­szen­zus­sal szü­let­nek, s akár egyet­len szer­ve­zet el­len­sza­va­za­ta is vé­tó­jog ér­vé­nye­sí­té­sét je­len­ti. Ez a sza­bály ko­moly össze­tar­tó erő­nek bi­zo­nyult. Et­től kezd­ve min­den szer­ve­zet­nek mér­le­gel­nie kel­lett: el­té­rő sza­va­za­ta fon­tos-e szá­má­ra annyi­ra, hogy ál­ta­la megaka­dá­lyoz­za az EKA-t a dön­tés­ben. Ez még nem je­len­tet­te azt, hogy az EKA bel­ső mű­kö­dé­sé­ben a tag­szer­ve­ze­tek csu­pán igen­nel sza­vaz­hat­tak: sok­szor tar­tóz­kod­tak vagy ki­je­len­tet­ték, hogy nem­le­ges sza­va­za­tuk csak a ke­re­kasz­ta­lon be­lü­li erő­vi­szo­nyok tisz­tá­zá­sá­ra szol­gál, de nem je­lent vé­tót. A kon­szen­zu­sos dön­tés­ho­za­tal el­ve, ame­lyet ké­sőbb, ár­nyal­tabb for­má­ban a nyá­ri Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok­ra is ki­ter­jesz­tet­tek, igen nagy ha­tást gya­ko­rolt a kiala­ku­ló­ban lé­vő de­mok­ra­ti­kus po­li­ti­kai kul­tú­rá­ra, s ez mu­tat­ko­zott meg – né­hány ki­vé­te­les eset­től el­te­kint­ve – az el­múlt év­ti­zed kor­mány­zá­si stí­lu­sá­ban is.

Az EKA megala­ku­lá­sá­ra az MSZMP in­ge­rült­ség­gel és fel­fo­ko­zott ak­ti­vi­tás­sal rea­gált: ha már a kü­lön­tár­gya­lá­sok nem si­ke­rül­tek, igye­ke­zett áp­ri­lis 8-ára kon­zul­ta­tív fó­rum­ként meg­szer­vez­ni egy ta­lál­ko­zót, amely­re – előbb há­rom szer­ve­zet, utóbb már csak a Fi­desz ki­vé­te­lé­vel – va­la­mennyi el­len­zé­ki szer­ve­ze­tet és a ké­sőb­bi har­ma­dik ol­dal leg­több szer­ve­ze­tét meg­hív­ta. Az El­len­zé­ki Kerekasztal szá­má­ra ez sza­kí­tó­pró­ba volt: ha a Fi­desz nél­kül el­megy, fölad­ja egy­sé­gét, s így si­ke­rül az MSZMP sza­lá­mi­tak­ti­ká­já­nak el­ső lé­pé­se. Hosszú vi­ta után azon­ban az EKA párt­jai úgy dön­töt­tek, hogy tá­vol ma­rad­nak a Fej­ti György ál­tal kez­de­mé­nye­zett tár­gya­lás­tól. Ez­zel megerő­sí­tet­ték a ke­re­kasz­ta­lon be­lü­li szo­li­da­ri­tást, le­he­tő­vé tet­ték a ke­re­kasz­tal hosszabb tá­vú fenn­ma­ra­dá­sát, és meg­szi­lár­dí­tot­ták a ke­re­kasz­tal mű­kö­dé­si el­vét, a kon­szen­zu­sos dön­tés­ho­za­talt. Bár az elő­ké­szí­tő tár­gya­lá­sok meg­kez­dé­se e dön­tés­sel he­te­ket ké­sett, en­nek árán az EKA nem­csak mint for­má­lis egyez­te­tőfó­rum, ha­nem mint va­ló­sá­gos po­li­ti­kai erő is lét­re­jött.

Ez­zel pár­hu­za­mo­san az MSZMP átala­ku­lá­sát és az ap­pa­rá­tus gyen­gü­lé­sét je­lez­te a re­form­kö­ri moz­ga­lom tér­nye­ré­se, amely­nek kép­vi­se­lői nem­csak a párt ha­tal­mi mo­no­pó­liu­má­nak, de he­ge­món sze­re­pé­nek föladá­sát is sür­get­ték a hi­te­les megúju­lás je­gyé­ben. Nyo­má­suk­ra fo­gad­ta el a párt­ve­ze­tés a plat­form­sza­bad­sá­got, mon­dott le a saj­tó köz­vet­len felügye­le­té­ről és szün­tet­te meg a ha­tás­kö­ri lis­tá­kat (az ún. nó­menk­la­tú­rát), ame­lyek azo­kat a mun­ka­kö­rö­ket tar­tal­maz­ták, ahol a párt elő­ze­tes jó­vá­ha­gyá­sa, po­li­ti­kai kont­roll­ja volt szük­sé­ges az ál­lás be­töl­té­sé­hez.

Az MSZMP re­form­kö­rei áp­ri­lis 15-én Kecs­ke­mé­ten or­szá­gos ta­nács­ko­zást tar­tot­tak, amely­re so­kan nagy vá­ra­ko­zá­sok­kal te­kin­tet­tek, s a re­form­szárny­nak a párt­ból va­ló ki­vá­lá­sá­ra szá­mí­tot­tak. Pozs­gay Im­re azon­ban a kül­ső fel­té­te­le­ket nem ítél­te ked­ve­ző­nek eh­hez, ezért el­há­rí­tot­ta az ez irá­nyú ja­vas­la­to­kat. Fel­te­he­tően úgy vél­te: a leg­jobb úton jár afe­lé, hogy ki­szo­rít­sa a párt­ból a ke­mény­vo­na­la­so­kat, s eb­ben a hely­zet­ben az ál­lam­párt­ból va­ló ki­lé­pé­se, a párt­sza­ka­dás előidé­zé­se és egy új párt elin­dí­tá­sa ép­pen el­len­fe­lei­nek ked­vez­ne, akik ezál­tal könnyű­szer­rel meg­sza­ba­dul­hat­nak tő­le. Igaz, na­gyobb mo­rá­lis tő­ké­je le­he­tett vol­na egy új­já­szer­ve­zett, pár­ton kí­vü­li balol­da­li moz­ga­lom­nak, de egyút­tal kiélez­te vol­na a po­li­ti­kai el­len­té­te­ket, és koc­ká­ra te­het­te vol­na a békés, tár­gya­lá­sos át­me­net si­ke­rét.

1989 má­ju­sá­ban–jú­niu­sá­ban fel­gyor­sult az MSZMP bel­ső plu­ra­li­zá­ló­dá­sa, s az or­szág­szer­te szer­ve­ző­dő re­form­kö­rök a tár­gya­lá­so­kat szor­gal­maz­ták, sőt, le­vél­ben ma­guk is meg­ke­res­ték az El­len­zé­ki Ke­re­kasz­talt. Má­jus 1-jén füg­get­len szak­szer­ve­ze­tek tar­tot­tak ma­já­list a Nép­li­get­ben, ame­lyen több tíz­ezer em­ber vett részt, sor­ra je­len­tek meg vi­dé­ken a he­lyi el­len­zé­ki ke­re­kasz­ta­lok, az el­len­zé­ki össze­fo­gás or­szá­gos moz­ga­lom­má vált. A mun­kás­őr­ség a kor­mány felügye­le­te alá ke­rült, az ak­kor már nagy­be­teg Ká­dár Já­nost föl­men­tet­ték párt­el­nö­ki funk­ció­ja alól. A Köz­pon­ti Bi­zott­ság ülé­se 1989 őszé­re párt­kon­fe­ren­ciát hir­de­tett, amely­ből a re­form­kö­rök nyo­má­sá­ra lett tel­jes ér­té­kű párt­kong­resszus. A párt­ve­ze­tés két tűz kö­zé szo­rult. A Né­meth-kor­mány egy­re ra­di­ká­li­sabb lé­pé­sei so­rán ve­tő­dött fel a kor­mány­hoz kö­zel ál­ló kö­rök­ben, hogy a tár­gya­lá­sok­nak nem az MSZMP és az EKA, ha­nem a kor­mány és a pár­tok kö­zött kel­le­ne foly­niuk, hogy a ha­nyat­ló­ban lé­vő MSZMP ne kap­jon a kel­le­té­nél na­gyobb súlyt. Az EKA-­nak azon­ban egy­részt fon­tos volt, hogy a ha­ta­lom va­ló­di bir­to­ko­sai­val tár­gyal­jon, más­részt ezál­tal al­kal­ma le­gyen ar­ra, hogy éle­sen meg­kü­lön­böz­tet­hes­se ma­gát a ré­gi rend­szer rep­re­zen­tán­sai­tól.

Mi­köz­ben az El­len­zéki Kerekasztal min­dent meg­tett, hogy so­rait ne bont­has­sák meg, az MSZMP-vel – el­tér­ve a lengyel min­tá­tól – mind­vé­gig két­ol­da­lú tár­gya­lá­sok­ra tö­re­ke­dett. Ál­lás­pont­ja sze­rint a két cso­por­to­su­lás egy­más­sal szem­ben fog­lalt vol­na he­lyet: az egyik ol­da­lon a párt, a má­si­kon az El­len­zé­ki Kerekasztal. A tár­gya­lá­so­kat „a ha­ta­lom és a tár­sa­da­lom” kö­zöt­ti pár­be­széd­ként kí­ván­ta ér­tel­mez­ni. Ezt azon­ban sem az MSZMP, sem a hoz­zá kö­zel ál­ló, de ön­ma­gu­kat az ál­lam­párt­tól meg­kü­lön­böz­tet­ni kí­vá­nó szer­ve­ze­tek nem fo­gad­ták el. Így a két ol­dal szak­ér­tői de­le­gá­ciói­nak elő­ze­tes egyez­te­tő meg­be­szé­lé­sein vé­gül a há­rom­ol­da­lú tár­gya­lá­sok kon­cep­ció­já­ban ju­tot­tak komp­ro­misszum­ra. A fe­lek megegyez­tek ab­ban, hogy a jú­nius köze­pén kez­dő­dő Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­so­kon ön­ál­ló ol­dal­ként, egy­sé­ges ál­lás­pon­tot kép­vi­sel­ve részt ve­het­nek az MSZMP-hez kö­zel ál­ló tár­sa­dal­mi szer­ve­ze­tek is. Így lett a tár­gya­lá­sok részt­ve­vő­je az MSZMP meg­hí­vott­ja­ként a har­ma­dik ol­da­lon a Balol­da­li Al­ter­na­tí­va Egye­sü­lés, a Ha­za­fias Nép­front, a Ma­gyar De­mok­ra­ti­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (De­misz), a Ma­gyar El­lenál­lók és An­ti­fa­sisz­ták Szö­vet­sé­ge, a Ma­gyar Nők Or­szá­gos Ta­ná­csa (1989. jú­nius vé­gé­től jog­utó­da, a Ma­gyar Nők Szö­vet­sé­ge), a Mün­nich Fe­renc Tár­sa­ság és a Szak­szer­ve­ze­tek Or­szá­gos Ta­ná­csa.

Az MSZMP nem húz­hat­ta to­vább az időt: kö­zel­gett a jú­nius 16-ai Nagy Im­re-te­me­tés és Geor­ge Bush ame­ri­kai el­nök jú­lius­ra ter­ve­zett lá­to­ga­tá­sa. Mi­köz­ben jú­nius ele­jén – el­ret­ten­tő pél­da­ként – té­vé­né­zők mil­liói lát­hat­ták a pe­kin­gi Tie­nan­men té­ren a de­mok­rá­ciáért küz­dő diá­kok­kal tör­tént vé­res le­szá­mo­lást, egy­re nyil­ván­va­lób­bá vált a ma­gyar po­li­ti­kai ve­ze­tés­re ha­tó nyu­ga­ti nyo­más is. Mark Pal­mer ame­ri­kai nagy­kö­vet egyér­tel­mű­vé tet­te, hogy az ame­ri­kai el­nök a békés, de­mok­ra­ti­kus át­me­ne­tet kí­ván­ja lá­to­ga­tá­sá­val se­gí­te­ni, s ha a tár­gya­lá­sok ad­dig nem kez­dőd­nek meg, a nyu­ga­ti gaz­da­sá­gi tá­mo­ga­tás is kér­dé­ses­sé vál­hat. A kom­mu­nis­ta párt tar­tott Nagy Im­re és az 1956-os for­ra­da­lom megidé­zett szel­le­mé­től is, ezért úgy gon­dol­ta, jobb, ha elé­be megy az ese­mé­nyek­nek.

1989. jú­nius 10-én a párt­köz­pont épü­le­té­ben ke­rült sor az MSZMP és az EKA kö­zöt­ti tár­gya­lá­sok meg­kez­dé­sé­ről szó­ló megál­la­po­dás aláírá­sá­ra. A Har­ma­dik Ol­dal e do­ku­men­tum­ban ki­nyil­vá­ní­tot­ta, hogy tá­mo­gat­ni fog­ja az MSZMP és az EKA megegye­zés­re ju­tá­sát, s ez­zel bi­zo­nyos fo­kig kor­lá­toz­ta sa­ját tár­gya­lá­si po­zí­ció­ját. A fe­lek le­szö­gez­ték, hogy a ha­ta­lom alapja a nép­fel­ség, s a szu­ve­re­ni­tást egyet­len po­li­ti­kai erő sem sa­já­tít­hat­ja ki.

Meg­nyílt az út az ér­de­mi tár­gya­lá­sok­hoz.

1988 nya­rán Grósz Ká­roly párt­fő­tit­kár és mi­nisz­ter­el­nök hi­va­ta­los lá­to­ga­tást tett az Egye­sült Ál­la­mok­ban. A News­we­ek hír­ma­ga­zin­nak adott nyi­lat­ko­za­tá­ban ek­kor még fa­sisz­ták­nak ne­vez­te mind­azo­kat a ma­gyar de­mok­ra­tá­kat, akik tün­te­tést ren­dez­tek Bu­da­pes­ten jú­nius 16-án, Nagy Im­re ki­vég­zé­sé­nek har­min­ca­dik év­for­du­ló­ján. A Bat­thyá­ny-ö­rök­mé­cses­nél szer­ve­zett tün­te­tést a rend­őr­ség erő­szak­kal felosz­lat­ta. Ugyanazon a na­pon avat­ták fel Nagy Im­re jel­ké­pes sír­em­lé­két a pá­ri­zsi Pe­re La­cha­i­se te­me­tő­ben a nyu­gat-­eu­ró­pai ma­gyar emig­rá­ció pro­mi­nens kép­vi­se­lői­nek je­len­lé­té­ben. Mindez vi­lá­gos­sá tet­te, hogy Nagy Im­rét még min­dig csak kül­föl­dön le­het el­bú­csúz­tat­ni, ró­la csak ott le­het megem­lé­kez­ni, mert a dik­ta­tú­ra egyik leg­fon­to­sabb ta­bu­ja ép­pen 1956 szel­le­mé­nek el­foj­tá­sa.

Egy hó­nap­pal ké­sőbb, az ame­ri­kai ma­gyar emig­rá­ció kép­vi­se­lői előtt tett New York-i be­szé­dé­ben Grósz Ká­roly egy fok­kal már en­ge­dé­ke­nyebb volt. Megígér­te: ha a csa­lád el kí­ván­ja te­met­ni Nagy Im­rét, an­nak nem áll út­já­ba. Ez­zel együtt hang­sú­lyoz­ta, hogy az egy­ko­ri mi­nisz­ter­el­nök po­li­ti­kai re­ha­bi­li­tá­ció­já­ra nem ke­rül­het sor.

A csa­lád­ta­gok ra­gasz­kod­tak Nagy Im­re mél­tó el­te­me­té­sé­hez. En­nek elő­ké­szí­té­sé­ben és meg­szer­ve­zé­sé­ben nagy sze­re­pet ját­szott az 1988-ban ala­kult Tör­té­nel­mi Igaz­ság­té­tel Bi­zott­sá­ga (TIB), amely köz­ben­járt an­nak ér­de­ké­ben, hogy megin­dul­has­son a bu­da­pes­ti új köz­te­me­tő­ben lé­vő 301-es par­cel­la jel­te­len sír­jai­nak fel­tá­rá­sa, a már­tír mi­nisz­ter­el­nök ham­vai­nak ki­han­to­lá­sa. 1989. jú­nius 1-jén az MSZMP KB köz­le­mény­ben mél­tat­ta Nagy Im­re élet­út­ját, és ki­fe­jez­te azt az óha­ját, hogy a jú­nius 16-ára ki­tű­zött vég­tisz­tes­ség és mél­tó el­te­me­tés le­gyen a „nem­ze­ti meg­bé­ké­lés” jel­ké­pe. Az MSZMP ve­ze­tői tar­tot­tak et­től a nap­tól. Át­lát­ták, hogy ne­kik még a te­me­tés nap­ja előtt megegye­zés­re kell jut­niuk az El­len­zé­ki Ke­re­kasz­tal­lal az el­kö­vet­ke­ző tár­gya­lá­sok me­net­rend­jé­ről, más­kü­lön­ben sú­lyos po­li­ti­kai ve­re­sé­get szen­ved­het­nek. El akar­ták ke­rül­ni, hogy a te­me­tés a tár­sa­dal­mi „íté­let nap­já­vá” vál­jon a párt fö­lött. Ezért a kö­zel­gő új­ra­te­me­tés jó­té­kony ha­tást gya­ko­rolt a tár­gya­lá­si fo­lya­mat fel­gyor­sí­tá­sá­ra.

No­ha az el­len­zé­ki pár­tok elő­ze­tes ter­vei kö­zött ez nem sze­re­pelt, a Tör­té­nel­mi Igaz­ság­té­tel Bi­zott­sá­ga be­leegye­zett ab­ba, hogy a kor­mány és az MSZMP ve­ze­tői kö­zül Né­meth Mik­lós mi­nisz­ter­el­nök, Pozs­gay Im­re ál­lam­mi­nisz­ter, Szű­rös Má­tyás, az Or­szág­gyű­lés el­nö­ke és Med­gyes­sy Pé­ter mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes ko­szo­rút he­lyez­hes­sen el a ra­va­tal­nál. Ezért cse­ré­be a TIB Hal­da Alíz ja­vas­la­tá­ra hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy az egy­ko­ri öt­ven­ha­to­sok mel­lett a fia­tal nem­ze­dék egy kép­vi­se­lő­je is be­szé­det mond­has­son az ese­mé­nyen.

A jú­nius 16-ai te­me­tés a rend­szer­vál­tás szim­bo­li­ku­san ta­lán leg­fon­to­sabb ese­mé­nye lett. A bu­da­pes­ti Hő­sök te­rén több mint két­száz­ezer em­ber gyűlt össze, az ese­ményt a Ma­gyar Te­le­ví­zió egye­nes adás­ban köz­ve­tí­tet­te, ame­lyet így mil­liók kö­vet­het­tek nyo­mon. A Mű­csar­nok előt­ti gyász­szer­tar­tás­nak a hú­szas évek orosz konst­ruk­ti­vi­sta stí­lu­sá­ra em­lé­kez­te­tő dísz­le­teit if­jabb Rajk Lász­ló ter­vez­te meg. A ren­dez­vény biz­to­sí­tá­sá­ról az el­len­zé­ki szer­ve­ze­tek – min­de­nekelőtt az MDF – ak­ti­vis­tái a rend­őr­ség­gel együtt­mű­köd­ve gon­dos­kod­tak. A Mű­csar­nok előtt hat ko­por­sót he­lyez­tek el, öt­ben kö­zü­lük Nagy Im­re, Gi­mes Mik­lós, Lo­son­czi Gé­za, Ma­lé­ter Pál és Szi­lá­gyi Jó­zsef föl­di ma­rad­vá­nyai­val. A ha­to­dik ko­por­só – Göncz Ár­pád ja­vas­la­tá­ra – üre­sen ma­radt: mind­azo­kat az el­hunyt, név­te­len „pes­ti srá­co­kat” jel­ké­pez­te, akik éle­tü­ket ad­ták a for­ra­da­lo­mért.

Min­den elő­ze­tes ag­go­da­lom el­le­né­re a te­me­tés bé­ké­ben, at­ro­ci­tá­sok nél­kül zaj­lott le. Ma­gán­sze­mé­lyek, po­li­ti­kai és ci­vil szer­ve­ze­tek kép­vi­se­lői hosszú so­rok­ban vo­nul­tak a ko­por­sók elé, hogy el­he­lyez­hes­sék ko­szo­rúi­kat, mi­köz­ben Dar­vas Iván és Men­sá­ros Lász­ló las­san felol­vas­ták a for­ra­da­lom utá­ni meg­tor­lás ál­do­za­tai­nak név­so­rát. A bú­csú­szer­tar­tást a TIB kép­vi­se­le­té­ben Göncz Ár­pád egy­ko­ri öt­ven­ha­tos elítélt (ké­sőb­bi köz­tár­sa­sá­gi el­nök) nyi­tot­ta meg, majd Vá­sár­he­lyi Mik­lós, Zi­má­nyi Ti­bor, Ki­rály Bé­la, Rácz Sán­dor, Mécs Im­re és Or­bán Vik­tor mon­dott be­szé­det. A szó­no­kok kö­zül Vá­sár­he­lyi Mik­lós a de­mok­ra­ti­kus át­me­net kö­ve­tel­mé­nyeit, Ki­rály Bé­la Nagy Im­re sze­mé­lyes pél­da­adá­sát, Mécs Im­re a meg­bé­ké­lés szük­sé­ges­sé­gét emel­te ki. Rácz Sán­dor ki­tért ar­ra, hogy ide­gen csa­pa­tok ál­lo­má­soz­nak ha­zánk föld­jén, míg Zi­má­nyi Ti­bor le­szö­gez­te: „Ha va­la­hol, ak­kor itt, az egyé­ni meg­sem­mi­sü­lés meg­rá­zó pil­la­na­tai­nak felidé­zé­se­kor már nincs ér­tel­me sem­mi kön­tör­fa­la­zás­nak.”

A leg­na­gyobb po­li­ti­kai vissz­han­got a fi­de­szes Or­bán Vik­tor be­szé­de vál­tot­ta ki. A be­széd azon a felis­me­ré­sen ala­pult, hogy 31 év­vel Nagy Im­re ki­vég­zé­se után nem egy­sze­rűen egy te­me­té­si szer­tar­tás­ról van szó, ha­nem egy olyan po­li­ti­kai ese­mény­ről, amely­nek – mi­ként az 1956. ok­tó­be­ri Rajk-te­me­tés­nek volt – a megem­lé­ke­zé­sen túl a rend­szer­vál­tás szem­pont­já­ból köz­vet­len po­li­ti­kai sze­re­pe is van. A be­széd az el­ső nyílt tá­ma­dást je­len­tet­te azon re­form­kom­mu­nis­ták el­len, akik még ak­kor is egy párt­ban vol­tak az ’56 utá­ni meg­tor­lá­sok vég­re­haj­tói­val, és egyút­tal az elin­dult for­ra­dal­mi fo­lya­mat to­vább­vi­te­lé­nek fon­tos­sá­gát hang­sú­lyoz­ta: „Ha hi­szünk a ma­gunk ere­jé­ben, ké­pe­sek va­gyunk vé­get vet­ni a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rá­nak, ha elég el­tö­kél­tek va­gyunk, rá­szo­rít­hat­juk az ural­ko­dó pár­tot, hogy alá­ves­se ma­gát a sza­bad vá­lasz­tá­sok­nak. Ha nem té­veszt­jük szem elől ’56 esz­méit, olyan kor­mányt vá­laszt­ha­tunk ma­gunk­nak, amely azon­na­li tár­gya­lá­so­kat kezd az orosz csa­pa­tok ki­vo­ná­sá­nak ha­la­dék­ta­lan meg­kez­dé­sé­ről. Ha van ben­nünk elég mersz, hogy mindezt akar­juk, ak­kor, de csak ak­kor be­tel­je­sít­het­jük for­ra­dal­munk aka­ra­tát. Sen­ki sem hi­he­ti, hogy a párt­ál­lam ma­gá­tól fog meg­vál­toz­ni. […] Mi nem ér­het­jük be a kom­mu­nis­ta po­li­ti­ku­sok sem­mi­re sem kö­te­le­ző ígé­re­té­vel, ne­künk azt kell elér­nünk, hogy az ural­ko­dó párt, ha akar se tud­jon erő­sza­kot al­kal­maz­ni el­le­nünk. Csak ezen a mó­don ke­rül­het­jük el az újabb ko­por­só­kat és a mai­hoz ha­son­ló, meg­ké­sett te­me­té­se­ket.”

A Hő­sök te­rén 1989. jú­nius 16-án le­zaj­lott ese­mény több szem­pont­ból for­du­ló­pont volt a ma­gyaror­szá­gi de­mok­ra­ti­kus át­me­net­ben. Elő­ször is, lé­lek­ta­ni­lag se­gí­tett meg­sza­ba­dí­ta­ni az em­be­re­ket a fé­le­lem­től: a hall­ga­tás csend­jét meg­tör­ve már nem­csak a párt­ve­ze­tők és re­form­bi­zott­sá­gaik, ha­nem a tár­sa­da­lom is be­szél­he­tett 1956-ról. Ez­zel meg­dőlt a ta­bu, amely a Ká­dár-rend­szer egyik tar­tó­pil­lé­re volt. Má­sod­szor, 1989. jú­nius 16-ától kezd­ve 1956 vissza­nyer­te for­ra­da­lom­ként va­ló elis­me­ré­sét a nyil­vá­nos köz­be­széd­ben. A te­me­tés nem­csak Nagy Im­rét, ha­nem raj­ta ke­resz­tül a for­ra­dal­mat is po­li­ti­kai­lag re­ha­bi­li­tál­ta, ezál­tal az ad­di­giak­nál éle­seb­ben ve­tet­te fel a for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­ből szü­le­tett el­nyo­mó rend­szer fel­szá­mo­lá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gét. A te­me­tés egyút­tal a kom­mu­nis­ta rend­szer te­me­té­se volt. Har­mad­szor, meg­dőlt a szov­jet csa­pa­tok ma­gyaror­szá­gi ál­lo­má­soz­ta­tá­sá­nak ta­bu­kér­dé­se is. E prob­lé­ma vi­ta­tá­sa és a csa­pat­ki­vo­nás­ra vo­nat­ko­zó megol­dá­si le­he­tő­sé­gek ke­re­sé­se jú­nius 16-ától vég­leg a po­li­ti­ka na­pi­rend­jé­re ke­rült. Vé­gül, 1989. jú­nius 16-ának fon­tos ered­mé­nye volt az is, hogy nem az MSZMP ál­tal el­várt és pro­pa­gált „nem­ze­ti meg­bé­ké­lés” jött lét­re, ha­nem az át­me­net új sza­ka­sza vet­te kez­de­tét.

A jú­nius 16-ai Nagy Im­re-te­me­tés vissz­hang­já­ból ki­de­rült, hogy Ma­gyaror­szá­gon a tár­sa­da­lom je­len­tős cso­port­jai el­kö­te­lez­ték ma­gu­kat a rend­szer­vál­tás mel­lett, mi­köz­ben az MSZMP re­form­erői ek­kor még mo­dell­vál­tás­ról be­szél­tek. A Nagy Im­re-te­me­tést nem kö­vet­te a ke­mény­vo­na­la­sok el­len­tá­ma­dá­sa, így a re­form­erők­nek le­he­tő­sé­gük nyílt ar­ra, hogy pár­ton be­lü­li ve­tély­tár­saik fö­löt­ti győ­zel­mü­ket a ha­ta­lom csú­csain sze­mé­lyi vál­toz­ta­tá­sok­ban is ér­vé­nye­sít­sék. En­nek meg­fe­le­lően, jú­nius 25-étől már nem Grósz Ká­roly volt az MSZMP el­ső em­be­re: a fő­tit­ká­ri irá­nyí­tás he­lyett Nyers Re­zső, Grósz Ká­roly, Né­meth Mik­lós és Pozs­gay Im­re rész­vé­te­lé­vel négy­ta­gú párt­el­nök­ség ala­kult. E felál­lás­ban né­hány hó­nap­ra Nyers Re­zső lett „az el­ső az egyen­lők kö­zött”, s a vál­toz­ta­tás cél­ja a ha­ta­lom to­váb­bi szét­te­rí­té­se volt. Az MSZMP Po­li­ti­kai Bi­zott­sá­ga he­lyett lét­re­hoz­ták a 22 ta­gú po­li­ti­kai in­té­zőbi­zott­sá­got, ame­lyet a párt­el­nö­ki kvar­tett irá­nyí­tott. A re­for­me­rek ek­kor­ra már oly messzi­re men­tek a ha­ta­lom szer­ke­ze­té­nek átala­kí­tá­sá­ban, hogy szá­muk­ra nem volt töb­bé vissza­út. Nem ma­radt más vá­lasz­tá­suk, mint a re­for­mok­ba va­ló to­váb­bi „elő­re­me­ne­kü­lés”.

Jú­nius 16-a azért is te­kint­he­tő sza­kasz­ha­tár­nak a ma­gyar át­me­net tör­té­ne­té­ben, mert et­től kezd­ve a tár­sa­da­lom sze­mé­ben az ál­lam­pár­ton be­lü­li ke­mény­vo­na­la­sok és re­for­me­rek po­li­ti­kai harca fo­ko­za­to­san má­sod­la­gos­sá vált a ha­tal­mon lé­vők és az el­len­zék békés küz­del­mé­hez ké­pest. Hiá­ba arat­tak győ­zel­met a pár­ton be­lü­li re­for­me­rek a re­form el­len­zői­vel szem­ben, ha jú­nius 16-án a ma­gyar tár­sa­da­lom a re­form­kom­mu­nis­ta Nagy Im­re bú­csúz­ta­tá­sá­val ma­gá­tól a re­form­kom­mu­niz­mus­tól is el­bú­csú­zott. A ma­gyar tár­sa­dal­mat in­nen­től kezd­ve egy­re ke­vés­bé ér­de­kel­te, hogy meg tud-e újul­ni az MSZMP, mert fi­gyel­me az el­len­zé­ki pár­tok fe­lé for­dult. Ez ve­ze­tett ké­sőbb a Ma­gyar De­mok­ra­ta Fó­rum nyá­ri, il­let­ve a Sza­bad De­mok­ra­ták Szö­vet­sé­ge őszi nagy elő­re­tö­ré­sé­hez, a Fi­desz is­mert­té vá­lá­sá­hoz, to­váb­bá az idő­kö­zi vá­lasz­tá­sok, a nép­sza­va­zás, majd a par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok el­len­zé­ki si­ke­ré­hez.

A po­li­ti­kai re­ha­bi­li­tá­ció után 1989. jú­lius 6-án meg­tör­tént Nagy Im­re és már­tír­tár­sai jo­gi re­ha­bi­li­tá­lá­sa is. A Leg­fel­sőbb Bí­ró­ság az­nap fel­men­tet­te az ár­tat­la­nul ki­vég­zett egy­ko­ri ve­ze­tő­ket. Ugyanaz­nap dél­előtt – tör­té­nel­mi lép­ték­ben szin­te dra­ma­tur­giai­lag meg­kom­po­nált pil­la­nat­ban – meg­halt Ká­dár Já­nos. Az ő ne­vé­hez fű­ző­dött a kom­mu­niz­mus má­so­dik kor­sza­ka Ma­gyaror­szá­gon. Ez a dik­ta­tú­ra a Nagy Im­re és a pes­ti srá­cok ál­tal szim­bo­li­zált 1956-os for­ra­da­lom szov­jet csa­pa­tok ál­ta­li el­tip­rá­sá­ból szü­le­tett, így fo­gan­ta­tá­sa tá­vol­ról sem volt szep­lő­te­len. 1956–57 te­lén Ká­dár még csak a szov­je­tek­re és a ko­ráb­bi Rá­ko­si-rend­szer ki­szol­gá­lói­ra tá­masz­kod­ha­tott, de ha­mar ki­de­rült: a tár­sa­dal­mat nem­csak meg­fé­lem­lí­te­ni, ha­nem pa­ci­fi­kál­ni is tud­ta. Mégis, Nagy Im­re és a for­ra­dal­má­rok ki­vég­zé­se a Ká­dár-rend­szer le­tö­röl­he­tet­len szé­gyen­bé­lye­ge ma­radt. Hiá­ba tel­je­sí­tett a gaz­da­ság vi­szony­lag el­fo­gad­ha­tóan – már ha a vi­szo­nyí­tás alap­já­nak a tő­lünk ke­let­re el­he­lyez­ke­dő kom­mu­nis­ta or­szá­go­kat te­kint­jük –, a rend­szer mo­rá­lis ér­te­lem­ben már szü­le­té­se pil­la­na­tá­ban meg­bu­kott.

A tör­té­ne­lem szim­bo­li­kus ér­te­lem­ben ak­kor szol­gál­ta­tott igaz­sá­got, ami­kor Nagy Im­re re­ha­bi­li­tá­lá­sá­val mind po­li­ti­kai, mind szel­le­mi, mind sze­mé­lyi fel­té­te­leit te­kint­ve vé­get ért a Ká­dár-kor­szak. A pu­ha dik­ta­tú­ra dik­tá­to­rá­nak te­me­té­sén tíz­ez­rek vet­tek részt, mintegy meg­kö­szön­ve Ká­dár­nak azt, hogy a hat­va­nas–het­ve­nes évek­ben nem úgy foly­tat­ta po­li­ti­ká­ját, ahogy 1956 vé­gén el­kezd­te. A túlélés e fur­csa há­lá­ja, a bé­ke­vágy és a nosz­tal­gia mel­lett meg­könnyeb­bü­lés is érez­he­tő volt. A tár­sa­da­lom le­zár­ta a múl­tat, s et­től kezd­ve tel­jes fi­gyel­mé­vel a jö­vő Ma­gyaror­szá­gá­nak épí­té­se fe­lé for­dul­ha­tott.

1989 nya­rá­nak bel­po­li­ti­kai ese­mé­nyeit az MSZMP, az El­len­zé­ki Kerekasztal és a Har­ma­dik Ol­dal kö­zött fo­lyó há­rom­ol­da­lú tár­gya­lá­sok do­mi­nál­ták. Len­gyelor­szág­ban az idő elő­re­ha­lad­tá­val las­san el­dől­ni lát­szott a küz­de­lem, más­hol pe­dig ek­kor még nem volt re­mény a vál­to­zás­ra. Így a jú­niu­si lengyel vá­lasz­tá­sok­tól az ok­tó­be­ri ke­let­né­met föld­csu­szam­lá­sig ter­je­dő idő­szak­ban Ma­gyaror­szág ke­rült a nem­zet­kö­zi ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ba. Eb­ben az idő­ben Ke­let-­Kö­zép­-Eu­ró­pá­ban csu­pán a ma­gyar há­rom­ol­da­lú tár­gya­lá­sok – amit Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok­nak ne­vez­tek el – je­len­tet­ték a re­ményt a de­mok­ra­ti­kus for­du­lat to­vább­vi­te­lé­re.

1989. jú­nius 13-án – há­rom nap­pal a Nagy Im­re-te­me­tés előtt – a Par­la­ment Va­dász­ter­mé­ben gyűl­tek össze a há­rom tár­gya­ló­fél kép­vi­se­lői szán­dék­nyi­lat­ko­za­tuk meg­té­te­lé­re a há­rom­ol­da­lú tár­gya­lás­so­ro­zat meg­kez­dé­sé­re. Az egyik ol­da­lon az MSZMP kép­vi­se­lői ül­tek. A má­sik ol­da­lon az El­len­zé­ki Kerekasztal ré­szé­ről a Baj­csy-Zsi­linsz­ky End­re Ba­rá­ti Tár­sa­ság, a Fia­tal De­mok­ra­ták Szö­vet­sé­ge, a Füg­get­len Kis­gaz­da­párt, a Füg­get­len Szak­szer­ve­ze­tek De­mok­ra­ti­kus Li­gá­ja, a Ke­resz­tény­de­mok­ra­ta Nép­párt, a Ma­gyar De­mok­ra­ta Fó­rum, a Ma­gyar Nép­párt, a Ma­gyaror­szá­gi Szo­ciál­de­mok­ra­ta Párt és a Sza­bad De­mok­ra­ták Szö­vet­sé­ge kép­vi­sel­tet­te ma­gát. Vé­gül az MSZMP ál­tal meg­hí­vott Har­ma­dik Ol­dal szer­ve­ze­tei kö­zött ka­pott he­lyet a Balol­da­li Al­ter­na­tí­va Egye­sü­lés, a De­misz, a Ha­za­fias Nép­front, a Ma­gyar El­lenál­lók és An­ti­fa­sisz­ták Szö­vet­sé­ge, a Ma­gyar Nők Or­szá­gos Ta­ná­csa, a Mün­nich Fe­renc Tár­sa­ság és a Szak­szer­ve­ze­tek Or­szá­gos Ta­ná­csa. A megál­la­po­dás sze­rint mind­há­rom ol­dal­nak egy­sé­ges vé­le­ményt kel­lett a tár­gya­lá­sok so­rán ki­fej­te­nie. A szer­ve­ze­teik kö­zöt­ti kon­szen­zust ne­kik ma­guk­nak kel­lett kér­dés­ről kér­dés­re meg­te­rem­te­niük.

A meg­nyi­tó ple­ná­ris ülé­sen az MSZMP ré­szé­ről Grósz Ká­roly, az El­len­zé­ki Kerekasztal ne­vé­ben Kó­nya Im­re, a Har­ma­dik Ol­dal kép­vi­se­le­té­ben pe­dig Ku­ko­rel­li Ist­ván ol­vas­ta fel nyi­lat­ko­za­tát. Grósz a békés át­me­net kö­ve­tel­mé­nyé­re hi­vat­ko­zott, és azt hang­sú­lyoz­ta, hogy a fo­lya­ma­tot az ál­lam­párt in­dí­tot­ta el. Kó­nya azt emel­te ki, hogy Ma­gyaror­szág az itt élő né­pé, és a tár­gya­lá­sok felada­ta nem a ha­tal­mon va­ló osz­toz­ko­dás, ha­nem a sza­bad vá­lasz­tá­sok­hoz ve­ze­tő út meg­ta­lá­lá­sa. Ku­ko­rel­li sze­rint a Har­ma­dik Ol­dal szer­ve­ze­tei el­sza­kad­tak az ál­lam­párt­tól, s bár „a jö­vő­ben sem lesz­nek párt­kö­zöm­bö­sek”, nem kí­ván­nak egyet­len párt ki­zá­ró­la­gos be­fo­lyá­sa alatt mű­köd­ni.

A Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok ün­ne­pé­lyes meg­nyi­tó­ja után az ap­ró­mun­ka kö­vet­ke­zett: a fe­lek kiala­kí­tot­ták a tár­gya­lá­sok te­ma­ti­ká­ját és tár­gya­lá­si rend­jét. Megegyez­tek ab­ban, hogy 6-6 szak­ér­tői szin­tű mun­ka­bi­zott­ság tár­gyal­ja a po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi kér­dé­sek egyes té­ma­kö­reit; megál­la­po­dá­sai­kat a há­rom­ol­da­lú tár­gya­lá­sok úgy­ne­ve­zett kö­zép­szint­jén jut­tat­ják a pár­tok ve­ze­tő po­li­ti­ku­sai elé; vé­gül té­ma­zá­ró megál­la­po­dá­sok­ra a tár­gya­lá­sok ple­ná­ris ülé­sein ke­rül­het sor.

A gaz­da­sá­gi tár­gya­lá­sok hát­tér­be szo­rul­tak a po­li­ti­kai tár­gya­lá­sok mö­gött. A po­li­ti­kai tár­gya­lá­so­kon a ré­gi és az új po­li­ti­kai cso­por­tok kiala­kí­tot­ták az új Ma­gyaror­szág köz­jo­gi be­ren­dez­ke­dé­sét, te­hát lé­nye­gé­ben át­vet­ték a par­la­ment sze­re­pét, s egy al­kot­má­nyo­zó nem­zet­gyű­lés funk­ció­ját el­lát­va, gya­kor­la­ti­lag új al­kot­mányt hoz­tak lét­re. Ez­zel szem­ben a gaz­da­sá­gi és szo­ciá­lis kér­dé­sek­ről fo­lyó tár­gya­lá­sok ilyen rö­vid idő alatt nem hoz­tak, nem is hoz­hat­tak lát­vá­nyos ered­mé­nye­ket. A gaz­da­sá­gi blokk azo­nos sú­lyú sze­re­pel­te­té­sét ere­de­ti­leg az MSZMP szor­gal­maz­ta, majd eh­hez az igény­hez kap­cso­lód­tak a Har­ma­dik Ol­dal szer­ve­ze­tei, sőt az El­len­zé­ki Ke­re­kasz­ta­lon be­lül kép­vi­selt füg­get­len szak­szer­ve­ze­tek is.

Az MSZMP po­li­ti­ku­sai ere­de­ti­leg úgy vél­ték, hogy a gaz­da­sá­gi tár­gya­lá­so­kat és az azok­ból fa­ka­dó eset­le­ges fe­le­lős­ségmegosz­tást szab­hat­ják a po­li­ti­kai en­ged­mé­nyek fel­té­te­léül; a párt tech­nok­ra­tái pe­dig el­ső­sor­ban a gaz­da­sá­gi li­be­ra­li­zá­ciós prog­ram­hoz szük­sé­ges nép­sze­rűt­len in­téz­ke­dé­sek el­fo­ga­dá­sá­hoz sze­ret­ték vol­na meg­nyer­ni az el­len­zék tá­mo­ga­tá­sát. A töb­bi részt­ve­vő a gaz­da­sá­gi de­mok­rá­cia, a mun­ka­he­lyi önigaz­ga­tás és a tár­sa­dal­mi tu­laj­don meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz ke­res­te a tár­gya­lá­si le­he­tő­sé­get e ke­re­tek kö­zött. A hi­va­ta­los szak­szer­ve­ze­tek pe­dig csök­ke­nő tár­sa­dal­mi sú­lyu­kat pró­bál­ták meg ezál­tal el­len­sú­lyoz­ni. Mindezek a vá­ra­ko­zá­sok azon­ban jó­részt il­lú­zió­nak bi­zo­nyul­tak, s a gaz­da­sá­gi tár­gya­lá­sok gya­kor­la­ti­lag ér­dek­te­len­ség­be ful­lad­tak. En­nek egyik oka az le­het, hogy a spon­tán pri­va­ti­zá­ciót elő­se­gí­tő, gaz­da­sá­gi ér­te­lem­ben sar­ka­la­tos tör­vé­nye­ket (tár­sa­sá­gi tör­vény, átala­ku­lá­si tör­vény) a kor­mány­zat már meg­hoz­ta, így a játsz­mát már az el­len­zék be­lé­pé­se előtt le­ját­szot­ták. A má­sik oka pe­dig az volt, hogy az or­szág va­lós hely­ze­té­nek is­me­re­te nél­kül az el­len­zék nem szí­ve­sen vett részt az új rend­szer­re ér­vé­nyes gaz­da­sá­gi al­ter­na­tí­vák ki­dol­go­zá­sá­ban – er­re csak ké­sőbb, 1989 őszén és te­lén, a gaz­da­ság hely­ze­té­ről jó­val in­for­mál­tabb és szű­kebb kö­rű Kék Sza­lag Bi­zott­ság és a Híd Cso­port tett kí­sér­le­tet.

A po­li­ti­kai tár­gya­lá­sok mun­ka­bi­zott­sá­gai az aláb­bi té­ma­kö­rö­ket fog­ták át: 1. az al­kot­mány­mó­do­sí­tás kér­dé­seit, be­leért­ve a köz­tár­sa­sá­gi el­nök jog­ál­lá­sát és az Al­kot­mány­bí­ró­ság felál­lí­tá­sát; 2. a párt­tör­vény és a párt­fi­nan­szí­ro­zás el­veit; 3. a vá­lasz­tá­si tör­vény el­veit; 4. a bün­te­tő­jo­gi és bün­te­tőel­já­rás-­jo­gi sza­bá­lyok mó­do­sí­tá­sá­nak el­veit; 5. a nyil­vá­nos­ság kér­dé­sét és az in­for­ma­ti­kai tör­vény el­veit; 6. az át­me­net erő­szak­men­tes­sé­gé­nek ga­ran­ciáit.

Az 1989. jú­nius 30-án el­kez­dő­dő mun­ka­bi­zott­sá­gi tár­gya­lá­so­kon e bi­zott­sá­gok több­nyi­re si­ke­res mun­kát vé­gez­tek, a leg­több bi­zott­ság­ban ha­té­ko­nyan mű­köd­tek együtt a há­rom tár­gya­ló­fél kül­dött­sé­gei. Mind­azok­ban a kér­dé­sek­ben, ame­lyek­ben megegye­zés szü­le­tett, a kö­zép­szin­tű há­rom­ol­da­lú ta­nács­ko­zás hagy­ta jó­vá a dön­tést, ér­de­mi fe­lül­vizs­gá­lat nél­kül. Azok­ban a kér­dé­sek­ben, ahol nem szü­le­tett meg­egye­zés, ott a kö­zép­szin­ten ülé­se­ző de­le­gá­tu­sok­nak ügy­dön­tő sze­re­pük volt: ne­kik kel­lett meg­ta­lál­niuk a vi­ta­tott prob­lé­ma komp­ro­misszu­mos po­li­ti­kai megol­dá­sát.

Fon­tos megegye­zés szü­le­tett ar­ról, hogy a meg­szün­te­ten­dő El­nö­ki Ta­nács he­lyett az ál­lam­fői felada­to­kat az 1946. évi I. tör­vény­ben meg­sza­bott jog­kör­rel ideig­le­ne­sen az Or­szág­gyű­lés el­nö­ke lás­sa el. Ez azt je­len­tet­te, hogy a köz­tár­sa­sá­gi el­nök jo­go­sít­vá­nyait te­kint­ve vi­szony­lag „gyen­ge”, sze­re­pe in­kább kie­gyen­sú­lyo­zó jel­le­gű, s nem ké­pez ön­ál­ló ha­tal­mi cent­ru­mot. Az MSZMP a komp­ro­misszu­mot el­fo­gad­ta, így le­he­tett Szű­rös Má­tyás­ból ok­tó­ber­től az új köz­tár­sa­ság ideig­le­nes el­nö­ke.

Nem szü­le­tett megegye­zés ar­ról, hogy a kol­lek­tív ál­lam­fői tes­tü­let, az El­nö­ki Ta­nács he­lyé­be az 1946-os tör­vény­ben meg­ha­tá­ro­zott jog­kör­rel ál­lí­tan­dó köz­tár­sa­sá­gi el­nö­köt ki vá­lassza – a par­la­ment vagy a nép –, il­let­ve mi­kor ke­rül­jön sor az ál­lam­fő meg­vá­lasz­tá­sá­ra. Az MSZMP és a Har­ma­dik Ol­dal el­fo­gad­ta, hogy a köz­tár­sa­sá­gi el­nö­köt – amely poszt­ra ak­ko­ri­ban Pozs­gay Im­re ál­lam­mi­nisz­ter, az MSZMP el­nök­sé­gé­nek tag­ja volt legin­kább esé­lyes – mi­nél előbb, köz­vet­le­nül a nép ál­tal vá­lasszák meg. Az El­len­zé­ki Kerekasztal kez­det­ben nem kí­vánt er­ről a jo­gin­téz­mény­ről még tár­gyal­ni sem, mert úgy ítél­te meg, hogy ez túl­mu­tat az át­me­net kér­dés­kö­rén. Ké­sőbb azon­ban úgy fog­lalt ál­lást, hogy par­la­men­tá­ris de­mok­rá­ciá­ban az az al­kot­mány­jo­gi­lag kö­vet­ke­ze­tes megol­dás, ha a köz­tár­sa­sá­gi el­nö­köt az Or­szág­gyű­lés vá­laszt­ja meg. Eb­ben a kér­dés­ben azon­ban 1989 au­gusz­tu­sá­ra ket­té­szakadt a kerekasztal: öt szer­ve­zet (BZSBT, FKGP, KDNP, MDF, MNP) haj­lott ar­ra, hogy a köz­tár­sa­sá­gi el­nö­köt el­ső al­ka­lom­mal mégis köz­vet­lenül a nép vá­lassza meg, míg négy szer­ve­zet (Fi­desz, FSZDL, MSZDP, SZDSZ) a pre­zi­den­ci­a­liz­mus ve­szé­lyei­re hi­vat­koz­va eluta­sí­tot­ta a ja­vas­la­tot. Ab­ban sem ju­tot­tak egyetér­tés­re a fe­lek, hogy a köz­tár­sa­sá­gi el­nök meg­vá­lasz­tá­sá­ra a sza­bad par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok előtt vagy után ke­rül­jön sor. Az El­len­zé­ki Kerekasztal eb­ben a kér­dés­ben ha­lo­gat­ta az ál­lás­fog­la­lást, hó­lab­da­ként gör­get­ve to­vább ma­ga előtt a kér­dést az újabb és újabb meg­be­szé­lé­sek­re. Így ment ez egé­szen szep­tem­ber 18-áig, a „szín­val­lás nap­jáig”.

A pár­tok mű­kö­dé­sé­nek jo­gi sza­bá­lyo­zá­sá­val a I/2. szá­mú mun­ka­bi­zott­ság fog­lal­ko­zott. A fe­lek megál­la­pod­tak ab­ban, hogy pár­tok­nak te­kin­ten­dők mind­azon szer­ve­ze­tek, ame­lyek be­jegy­zett tag­ság­gal ren­del­kez­nek, és ame­lyek be­jegy­zé­sük­kor alá­ve­tik ma­gu­kat a pár­tok mű­kö­dé­sé­ről és gaz­dál­ko­dá­sá­ról szó­ló tör­vény fel­té­te­lei­nek. El­vág­va min­den to­váb­bi vi­tát ar­ról, hogy csak pár­tok in­dul­hat­nak-e a vá­lasz­tá­so­kon, a fe­lek megál­la­pod­tak ab­ban, hogy az a szer­ve­zet, amely elin­dul a vá­lasz­tá­so­kon, a párt­tör­vény ha­tá­lya alá esik. Az El­len­zé­ki Kerekasztal, ab­ból kiin­dul­va, hogy a több­párt­rend­szer ne ke­rül­jön töb­be az adó­fi­ze­tők­nek, mint az egy­párt­rend­szer, azt ja­va­sol­ta, hogy az MSZMP szá­mol­jon el a va­gyo­ná­val, és – az esély­egyen­lő­ség szel­le­mé­ben – eb­ből a va­gyon­ból biz­to­sít­sa az újon­nan ala­kult pár­tok mű­kö­dé­si fel­té­te­leit. A tár­gya­lá­sok azon­ban e pon­ton meg­fe­nek­let­tek, mert az MSZMP el­zár­kó­zott mindet­től.

Ha­son­lóan el­zár­kó­zó ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott az ál­lam­párt ab­ban a kér­dés­ben, hogy tör­vény mond­ja ki a pár­tok mun­ka­he­lyi szer­ve­ző­dé­sé­nek ti­lal­mát. Mi­vel a pár­tok kö­zül gya­kor­la­ti­lag csak az MSZMP volt je­len a mun­ka­he­lye­ken, ez azt je­len­tet­te, hogy egy­ol­da­lú előnyt kí­ván ma­gá­nak biz­to­sí­ta­ni a par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok előtt.

A har­ma­dik bi­zott­ság tel­jes si­ker­rel fe­jez­te be mű­kö­dé­sét, mert hosszú, fá­rasz­tó vi­ták után megegye­zés szü­le­tett a vá­lasz­tó­jo­gi tör­vény­ről. A ma­gyar vá­lasz­tá­si rend­szert – amely két­sza­va­za­tos, két­for­du­lós jel­le­gű, a me­gyei lis­tás, az egyé­ni és az or­szá­gos kom­pen­zá­ciós lis­ta rend­sze­rét kom­bi­ná­ló el­gon­do­lás – bo­nyo­lult­sá­ga miatt so­kan a Ru­bik-koc­ká­hoz ha­son­lí­tot­ták. Ez­zel együtt tény, hogy az ott megal­ko­tott vá­lasz­tá­si rend­szer az azóta el­telt idő­ben vi­szony­lag jól mű­kö­dött, egy­szer­re tel­je­sít­ve a rész­vé­tel, a rep­re­zen­ta­ti­vi­tás és a kor­má­nyoz­ha­tó­ság meg­te­rem­té­sé­nek kri­té­riu­mait.

Ha­son­ló si­ker­rel vég­ződ­tek a I/4. bi­zott­ság tár­gya­lá­sai, ame­lye­ken meg­vál­toz­tat­ták a dik­ta­tú­ra bün­te­tő­jo­gi és bün­te­tőel­já­rás­-jo­gi sza­bá­lyait. A nyil­vá­nos­ság kér­dé­sé­nek megol­dá­sa azon­ban nem si­ke­rült: az ez­zel meg­bí­zott I/5. mun­ka­bi­zott­ság ki­dol­go­zott egy el­gon­do­lást a pár­tat­lan tá­jé­koz­ta­tást felügye­lő bi­zott­ság lét­re­ho­zá­sá­ra, ez azon­ban sze­mé­lyi okok miatt meg­bu­kott, mert a bi­zott­ság­nak nem si­ke­rült olyan öt, po­li­ti­kai­lag „min­den gya­nú fe­lett ál­ló” ál­lam­pol­gárt ta­lál­nia, aki­ket va­la­mennyi részt ve­vő po­li­ti­kai erő el­fo­ga­dott vol­na. A mun­ka­bi­zott­ság­nak egy­szer­re kel­lett ak­tuá­lis ügyek­kel – ma­gá­nak a Nem­ze­ti Ke­re­kasz­tal­nak a nyil­vá­nos­sá­gá­val – és tör­vény-e­lő­ké­szí­tés­sel, az in­for­ma­ti­kai tör­vény alap­el­vei­nek el­fo­ga­dá­sá­val fog­lal­koz­nia, ezért nem tu­dott hosz­szabb táv­ra ér­vé­nyes megál­la­po­dá­sok­ra jut­ni. En­nek egyik oka a köz­mé­dia már ak­kor is ké­nyes volta le­he­tett, kö­vet­kez­mé­nye pe­dig az 1991–1995 kö­zött „tom­bo­ló” mé­dia­há­bo­rú lett. Vé­gül az utol­só, az I/6-os mun­ka­bi­zott­ság az át­me­net ga­ran­ciáit kí­ván­ta megal­kot­ni, pon­to­sab­ban az erő­sza­kos megol­dá­so­kat ki­zá­ró jo­gi ga­ran­ciák meg­te­rem­té­sé­re for­dí­tot­ta fi­gyel­mét. Ez a bi­zott­ság csak fél­si­kert ért el, mert míg ka­to­nai és rend­őri kér­dé­sek­ben szá­mos komp­ro­misszum­ra jutott, né­hány alap­ve­tő kér­dés­ben végig fenn­ma­radt a né­zet­el­té­rés. Az MSZMP de­le­gá­ció­ja nem fo­gad­ta el, hogy a pol­gá­ri en­ge­det­len­ség ne tar­toz­zék az erő­szak fo­gal­mi kö­ré­be, to­váb­bá nem fo­gad­ta el az El­len­zé­ki Ke­re­kasz­tal­nak azt a kö­ve­te­lé­sét, hogy a mun­kás­őr­sé­get – ame­lyet a párt sa­ját, fel­fegy­ver­zett ala­ku­la­ta­ként 1956 vé­gén hoz­tak lét­re – azon­nal és jog­utód nél­kül osz­las­sák fel.

Az El­len­zé­ki Kerekasztal párt­jai a fen­ti né­zet­kü­lönb­sé­gek po­li­ti­kai sú­lyát kü­lön­bö­ző­képp ítél­ték meg. A ke­rekasz­ta­lon be­lü­li „Ötök” (BZSBT, FKGP, KDNP, MDF, MNP) úgy vé­le­ked­tek, hogy nem sza­bad koc­káz­tat­ni az elért ered­mé­nye­ket, s azok be­biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben a to­váb­bi fon­tos kér­dé­sek­ben fennál­ló né­zet­kü­lönb­sé­gek el­le­né­re is alá kell ír­ni a megál­la­po­dást. Úgy vél­ték, a nyit­va ha­gyott kér­dé­sek­ben ké­sőbb, a tár­gya­lá­sok újabb for­du­ló­já­ban még megál­la­po­dást le­het elér­ni. Ve­lük szem­ben a „Né­gyek” (Fi­desz, FSZDL, MSZDP, SZDSZ) úgy vél­ték, hogy mindad­dig nin­cse­nek po­li­ti­kai ga­ran­ciák, amíg 1. fenn­ma­rad a mun­kás­őr­ség, 2. a köz­tár­sa­sá­gi el­nök vá­lasz­tá­sa megelő­zi a par­la­men­ti vá­lasz­tá­so­kat, 3. az MSZMP nem szá­mol el a va­gyo­ná­val, és 4. nem vo­nul ki a mun­ka­he­lyek­ről. Hosszú ma­nő­ve­re­zés után egé­szen a szep­tem­ber 18-ai ple­ná­ris ülé­sig fenn le­he­tett tar­ta­ni az EKA lát­szat­egy­sé­gét. A szo­ciál­de­mok­ra­ta párt vé­gül úgy dön­tött, hogy a megál­la­po­dást csak a köz­tár­sa­sá­gi elnök meg­vá­lasz­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó passzus ki­vé­te­lé­vel ír­ja alá, a Li­ga pe­dig – mint meg­fi­gye­lő – tar­tóz­ko­dott az aláírás­tól. Az SZDSZ és a Fi­desz volt az a két szer­ve­zet, amely to­vább­ra is eluta­sí­tot­ta a megál­la­po­dás aláírá­sát, de vé­tó­jo­guk­ról le­mond­va nem aka­dá­lyoz­ták meg a töb­bi szer­ve­ze­tet ab­ban, hogy az El­len­zé­ki Kerek­asztal ne­vé­ben aláír­ják azt.

1989. szep­tem­ber 18-a így az át­me­net tár­gya­lá­sos sza­ka­szá­nak le­zá­rá­sát je­len­tet­te. Az ezt kö­ve­tő idő­sza­kot az elért ered­mé­nyek be­cik­ke­lye­zé­se, a köz­tár­sa­ság ki­kiál­tá­sa, a nép­sza­va­zá­si kam­pány és a pár­tok kiéle­ző­dő ver­se­nye (párt­kong­resszu­sok, név­vál­toz­ta­tá­sok, ve­ze­tő­ségvá­lasz­tá­sok) jel­le­mez­ték.

1989 nya­rá­nak leg­főbb po­li­ti­kai ese­mé­nye a Nem­ze­ti Kerekasztal tár­gya­lás­so­ro­za­ta volt. A nagy­kö­zön­ség azon­ban csak ke­ve­set tu­dott a tár­gya­lá­sok­ról, arról, hogy mi zaj­lik a par­la­men­ti ta­nács­ko­zó­ter­mek­ben. A tár­gya­ló fe­lek a kiin­du­ló megál­la­po­dás­ban rög­zí­tet­ték, hogy a tár­gya­lá­sok ple­ná­ris ülé­sei nyil­vá­no­sak, mun­ka­bi­zott­sá­gi meg­be­szé­lé­sei vi­szont zár­tak. Az ér­de­mi tár­gya­lá­sok a mun­ka­bi­zott­sá­gok­ban és a tár­gya­lá­sok kö­zép­szint­jén zaj­lot­tak, s a kö­zép­szint­re a saj­tó kép­vi­se­lőit – az MSZMP és az El­len­zé­ki Kerekasztal el­té­rő nyil­vá­nos­ság­fel­fo­gá­sá­ból adó­dó vi­ták miatt – egé­szen 1989. au­gusz­tus vé­géig nem en­ged­ték be.

Ez­zel egy idő­ben azon­ban más ese­mé­nyek ke­rül­tek a ha­zai po­li­ti­ka hom­lok­te­ré­be. Ezek kö­zül a leg­fon­to­sabb Geor­ge Bush ame­ri­kai el­nök jú­liu­si lá­to­ga­tá­sa volt, hi­szen Bush a szov­jet blokk or­szá­gai kö­zül csu­pán Len­gyelor­szá­got és Ma­gyaror­szá­got ke­res­te fel. Jú­lius vé­gén és au­gusz­tus ele­jén ke­rül sor az el­len­zék kép­vi­se­lő-vissza­hí­vá­si ak­ciói­nak ered­mé­nye­ként megüre­se­dett vá­lasz­tó­ke­rü­le­tek­ben az idő­kö­zi vá­lasz­tá­sok­ra, ahol az el­len­zék párt­jai ál­tal tá­mo­ga­tott MDF-je­löl­tek több mint negy­ven év után, el­ső sza­ba­don vá­lasz­tott kép­vi­se­lők­ként, biz­tos győ­zel­met arat­tak. Ezek az ese­mé­nyek ko­mo­lyan el­gon­dol­koz­tat­ták az MSZMP ve­ze­té­sét és tár­gya­ló kül­dött­sé­gét, s megin­gat­ták őket ab­ban a hi­tük­ben, hogy a par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok­ból győz­tes­ként ke­rül­het­nek ki.

Au­gusz­tus ele­jén már 200 ke­let­né­met ál­lam­pol­gár tar­tóz­ko­dott az NSZK bu­da­pes­ti nagy­kö­vet­sé­gén be­uta­zá­si en­ge­dély­re vár­va. Min­den hé­ten több ezer, majd több tíz­ezer ke­let­né­met „tu­ris­ta” ér­ke­zett Ma­gyaror­szág­ra ab­ban a re­mény­ben, hogy in­nen mie­lőbb Nyu­gat­ra tá­voz­hat. Egy­re in­kább tart­ha­tat­lan­ná vált a hely­zet az NSZK var­sói és prá­gai nagy­kö­vet­sé­gén is. A hó­nap kö­ze­péig több mint ezer ke­let­né­met ál­lam­pol­gár szö­kött át a zöld ha­tá­ron Auszt­riá­ba, au­gusz­tus 19-én, a Sop­ron kö­ze­lé­ben ren­de­zett „pán­eu­ró­pai pik­nik” ke­re­té­ben ideig­le­ne­sen meg­nyi­tott ha­tá­ron pe­dig to­váb­bi há­rom­száz sze­mély. A Reu­ters brit hír­ügy­nök­ség je­len­té­se sze­rint a ha­tá­ron át­szö­köt­tek szá­ma au­gusz­tus vé­géig össze­sen hat­ezer­re emel­ke­dett. Az NDK-ba vissza­tér­ni nem kí­vá­nó ke­let­né­met me­ne­kül­tek szá­ma ek­kor­ra már annyi­ra fel­duz­zadt, hogy út­tö­rő­tá­bo­rok­ban, me­ne­kült­tá­bo­rok­ban he­lyez­ték el őket. Ugyan­csak au­gusz­tus­ban a Szov­jetunió Gor­ba­csov ve­zet­te kom­mu­nis­ta párt­ja és kor­má­nya hi­va­ta­lo­san el­né­zést kért a Var­sói Szer­ző­dés csa­pa­tai­nak 1968. au­gusz­tu­si cseh­szlo­vá­kiai be­vo­nu­lá­sáért, egyér­tel­mű­vé té­ve ez­zel, hogy a kör­nye­ző or­szá­gok kor­má­nyait, re­for­me­reit és el­len­zé­ki moz­gal­mait fé­le­lem­ben tar­tó Brezs­nyev-­dokt­rí­na ha­lott. A gor­ba­cso­vi ve­ze­tés vi­lá­gos­sá tet­te, hogy szov­jet ka­to­nai beavat­ko­zás­tól nem kell tar­ta­ni, mos­tan­tól min­den or­szág „a ma­ga út­ját jár­ja”.

Ezen fel­bá­to­rod­va, a ke­let­né­met me­ne­kül­tek ügyé­ben in­ten­zív dip­lo­má­ciai ma­nő­ve­rek­be bo­nyo­ló­dó Né­meth-kor­mány – a nyu­gat­né­me­tek­kel va­ló egyez­te­tés után – el­szán­ta ma­gát a cse­lek­vés­re, és szep­tem­ber 10-én Horn Gyu­la kül­ügy­mi­nisz­ter be­je­len­tet­te, hogy a ke­let­né­me­tek Auszt­ria fe­lé sza­ba­don el­tá­voz­hat­nak az or­szág­ból. A kö­vet­ke­ző há­rom nap­ban 12 ez­ren él­tek ez­zel a le­he­tő­ség­gel. A ke­let­né­met Ho­ne­cker-­ve­ze­tés a nem­zet­kö­zi jog meg­sér­té­sé­vel vá­dol­ta Ma­gyaror­szá­got, amit a Né­meth-kor­mány nyi­lat­ko­zat­ban uta­sí­tott vissza. A me­ne­kült­kér­dés egyút­tal a Szov­jetunió tü­rel­mé­nek teszt­je volt, amely­ben ki­de­rült: a ma­gyar rend­szer­vál­tás ügye ki­zá­ró­lag – vagy legalábbis el­sőd­le­ge­sen – a ha­zai po­li­ti­kai cso­por­tok ke­zé­ben van.

A Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok megál­la­po­dá­sai­nak szep­tem­ber 18-ai aláírá­sát kö­ve­tően az MSZMP kö­zel­gő kong­resszu­sa fe­lé for­dult a köz­fi­gye­lem. A rend­kí­vü­li kong­resszus 1989. ok­tó­ber 6-án kez­dett ülé­sez­ni, és a kül­döt­tek a má­so­dik na­pon, ok­tó­ber 7-én ju­tot­tak ar­ra a dön­tés­re, hogy az ál­lam­párt felosz­lat­ja ön­ma­gát, és átala­kul egy új párt­tá, a Ma­gyar Szo­cia­lis­ta Párt­tá. Az MSZMP volt az el­ső a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai kom­mu­nis­ta pár­tok so­rá­ban, amely ezt a nagy je­len­tő­sé­gű dön­tést meg­hoz­ta. Pél­dá­ját ké­sőbb kö­vet­te a lengyel, a cseh, a bol­gár, a ro­mán és a ke­let­né­met párt is. Az új párt egyide­jű­leg meg­kezd­te el­ső kong­resszu­sát, ame­lyen ha­tá­roz­tak ar­ról, hogy a volt MSZMP-tag­ság nem je­lent au­to­ma­ti­kus tag­sá­got az új szer­ve­zet­ben – ab­ba te­hát újon­nan be kell lép­ni –, vi­szont az ál­lam­párt va­gyo­na te­kin­te­té­ben az MSZP jog­utód­nak te­kin­ti ön­ma­gát. Ke­se­rű hu­mor­ral je­gyez­ték meg a kong­resszus után az MSZMP élet­ben tar­tá­sán mun­kál­ko­dó po­li­ti­ku­sok, hogy az osz­toz­ko­dás­nál ne­kik ju­tott Marx, az MSZP-nek pe­dig a tő­ke.

A kong­resszus az új párt el­nö­ké­vé Nyers Re­zsőt vá­lasz­tot­ta, aki el­ső be­szé­dé­ben hi­tet tett a pár­tok mun­ka­he­lyi szer­vez­ke­dé­sé­nek szük­sé­ges­sé­ge mel­lett. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy ek­kor már megin­dult az ezt el­len­ző nép­sza­va­zá­si kam­pány, Nyers Re­zső nagy tá­mo­ga­tott­sá­got él­ve­ző ál­lás­fog­la­lá­sa to­vább­ra is meg­kér­dő­je­lez­he­tő­vé tet­te a párt átala­ku­lá­sá­nak hi­te­les­sé­gét nem­csak az el­len­zé­ki párt­ve­ze­tők, de a köz­vé­le­mény sze­mé­ben is. A kong­resszus ja­va­sol­ta ok­tó­ber 23-a „nem­ze­ti em­lék­nap­pá” nyil­vá­ní­tá­sát a par­la­ment­nek, megerő­sí­tet­te Pozs­gay Im­rét a párt köz­tár­sa­sá­gi­el­nök-je­lölt­je­ként, és ígé­re­tet tett ar­ra, hogy az új párt el­szá­mol majd a va­gyo­ná­val is. Az új alap­sza­bály meg­szün­tet­te a bol­se­vik tí­pu­sú pár­tok­ra jel­lem­ző me­rev párt­hie­rar­chiát, az ún. de­mok­ra­ti­kus cent­ra­liz­must. Mint hó­na­pok­kal ké­sőbb ki­de­rült: az új párt­ba – no­ha előd­jé­nek 700 ezer tag­ja volt – mindössze har­minc­ez­ren lép­tek be. 1989 ok­tó­be­ré­ben már va­ló­szí­nű­sít­he­tő volt, hogy az utód­párt el­ve­szí­ti majd a vá­lasz­tá­so­kat.

A Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok ered­mé­nye­ként lét­re­jött megál­la­po­dást a kor­mány ígé­re­té­hez hí­ven be­ter­jesz­tet­te, a rend­szer­vál­tást megelő­ző utol­só par­la­ment ok­tó­ber fo­lya­mán meg­vi­tat­ta és ki­sebb mó­do­sí­tá­sok­kal jó­vá­hagy­ta. 1989 ok­tó­be­ré­ben a sar­ka­la­tos tör­vé­nyek be­cik­ke­lye­zé­sé­vel át­fo­gó al­kot­mány­mó­do­sí­tás­ra ke­rült sor Ma­gyaror­szá­gon. En­nek ré­vén a ko­ráb­bi „nép­köz­tár­sa­ság” he­lyé­be az Or­szág­gyű­lés egy par­la­men­tá­ris kor­mány­for­má­val ren­del­ke­ző pol­gá­ri de­mok­rá­cia ke­re­teit sza­vaz­ta meg. Ok­tó­ber 17–20. kö­zött tar­tott ülés­sza­kán az Or­szág­gyű­lés a kö­vet­ke­ző sar­ka­la­tos tör­vé­nye­ket fo­gad­ta el: a pár­tok mű­kö­dé­sé­ről, gaz­dál­ko­dá­sá­ról, a kép­vi­se­lő-vá­lasz­tás­ról, az El­nö­ki Ta­nács meg­szün­te­té­sé­ről, a köz­tár­sa­sá­gi el­nök vá­lasz­tá­sá­ról és „az 1956-os nép­fel­ke­lés­sel össze­füg­gő íté­le­tek” or­vos­lá­sá­ról szó­ló tör­vényt. (A bün­te­tő tör­vény­könyv és a bün­te­tőel­já­rá­si tör­vény mó­do­sí­tá­sát az Or­szág­gyű­lés már szep­tem­ber 27-ei ülé­sén el­fo­gad­ta.) Ki­mond­ták, hogy Ma­gyaror­szág par­la­men­tá­ris köz­tár­sa­ság, füg­get­len de­mok­ra­ti­kus jog­ál­lam, amely­ben – úgy­mond – „a pol­gá­ri de­mok­rá­cia és a demok­ra­ti­kus szo­cia­liz­mus el­vei egyaránt ér­vé­nye­sül­nek”. A kor­mány ja­vas­la­tá­ra az Or­szág­gyű­lés úgy dön­tött, hogy a jö­vő­ben a mun­ka­he­lye­ken – szem­ben az MSZP kong­resszu­si ha­tá­ro­za­tá­val – nem szer­ve­ződ­het­nek pár­tok. Ideig­le­nes köz­tár­sa­sá­gi el­nök­ké vá­lasz­tot­ták az Or­szág­gyű­lés el­nö­két, Szű­rös Má­tyást, és jog­utód nél­kül fölosz­lat­ták a mun­kás­őr­sé­get.

1989-ben el­ső íz­ben ün­ne­pel­het­te sza­ba­don az or­szág ok­tó­ber 23-át, az 1956-os for­ra­da­lom ki­tö­ré­sé­nek nap­ját. Igaz, a par­la­ment e na­pot még nem nyil­vá­ní­tot­ta nem­ze­ti ün­nep­pé, de a Né­meth-kor­mány úgy dön­tött: er­re a nap­ra idő­zí­ti a Har­ma­dik Köz­tár­sa­ság meg­szü­le­té­sé­nek be­je­len­té­sét. A mó­do­sí­tott al­kot­mányt a par­la­ment el­fo­gad­ta, a párt­ál­lam jo­gi­lag meg­szűnt, s a par­la­men­ti kép­vi­se­lők több­sé­ge nem lé­pett át az MSZP-be. Eb­ben a sa­já­tos po­li­ti­kai vá­kuum­hely­zet­ben, fél­úton dik­ta­tú­ra és de­mok­rá­cia kö­zött – az előb­bi­től már al­kot­má­nyos mó­don meg­sza­ba­dul­va, de még a de­mok­rá­ciát meg­te­rem­tő sza­bad par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok előtt – az ün­nep­lés fél­ol­da­las­ra si­ke­rült. Dé­li 12-kor Szű­rös Má­tyás, a par­la­ment el­nö­ke – et­től a nap­tól ideig­le­nes köz­tár­sa­sá­gi el­nök – az Or­szág­ház er­ké­lyé­ről ki­kiál­tot­ta a köz­tár­sa­sá­got a Kos­suth té­ren él­jen­ző tö­meg előtt. Ami­kor be­szé­dé­ben a Szov­jetunió­val va­ló ba­rá­ti kap­cso­la­to­kat hang­sú­lyoz­ta, a tö­meg fütty­szó­val, zú­gás­sal adott han­got nem­tet­szé­sé­nek. A tár­sa­da­lom­ban élő fé­lel­mek el­mú­ló­ban vol­tak, meg­kez­dő­dött a de­mok­ra­ti­kus át­me­net utol­só – in­kább a pár­tok kö­zöt­ti ver­sen­gést és kam­pányt hang­sú­lyo­zó – an­ti­kom­mu­nis­ta kor­sza­ka. Bő két hét­tel azután, hogy Ma­gyaror­szá­gon ki­kiál­tot­ták a köz­tár­sa­sá­got, ha­zánk ki­ke­rült a nem­zet­kö­zi ér­dek­lő­dés fó­ku­szá­ból. No­vem­ber­ben leom­lott a ber­li­ni fal, Bul­gá­riá­ban el­moz­dí­tot­ták To­dor Zsiv­ko­vot, és Cseh­szlo­vá­kiá­ban meg­kez­dő­dött a „bársonyos for­ra­da­lom”.

Ma­gyaror­szá­gon 1989. ok­tó­ber 23-án es­te száz­ezer em­ber gyűlt össze is­mét a Kos­suth té­ren, a te­le­ví­zión ke­resz­tül pe­dig mil­liók fi­gyel­ték, hogy egy­ko­ri 56-osok, Fó­nay Je­nő, Rácz Sán­dor, Ober­sovsz­ky Gyu­la, Witt­ner Má­ria és Kras­só György megin­dí­tó be­szé­dek­ben em­lé­kez­tek meg a for­ra­da­lom­ról és a meg­tor­lá­sok ál­do­za­tai­ról. Az 1989-es nyá­ri–őszi al­kot­má­nyos for­ra­da­lom­mal a már­cius 15-ei tün­te­tés leg­több kö­ve­te­lé­se meg­va­ló­sult. „So­ha töb­bé kom­mu­niz­must!” – kiál­tot­ta bú­csú­zóul az össze­gyűlt tö­meg.

Azok a po­li­ti­kai cso­por­tok, ame­lyek 1989 szep­tem­be­re után a tár­gya­lá­sok foly­ta­tá­sá­ban re­mény­ked­tek, úgy gon­dol­kod­tak, hogy a né­hány megol­dat­la­nul ma­radt kér­dés miatt nincs ok meg­ta­gad­ni az ed­dig kiala­kí­tott kon­szen­zus aláírá­sát. Eb­be a cso­port­ba tar­to­zott a Baj­csy-Zsi­linsz­ky End­re Ba­rá­ti Tár­sa­ság, a Füg­get­len Kis­gaz­da­párt, a Ke­resz­tény­de­mok­ra­ta Nép­párt, a Ma­gyar De­mok­ra­ta Fó­rum és a Ma­gyar Nép­párt. Azok vi­szont, akik va­ló­szí­nűt­len­nek tar­tot­ták a tár­gya­lá­sok foly­ta­tá­sát, úgy vél­ték, hogy a de­mok­ra­ti­kus át­me­net nem ga­ran­tált mindad­dig, amíg va­la­mennyi sar­ka­la­tos kér­dés nincs megold­va, ezért nép­sza­va­zást ja­va­sol­tak a nyit­va ma­radt kér­dé­sek el­dön­té­sé­re. Ide tar­to­zott a Fia­tal De­mok­ra­ták Szö­vet­sé­ge, a Füg­get­len Szak­szer­ve­ze­tek De­mok­ra­ti­kus Li­gá­ja és a Sza­bad De­mok­ra­ták Szö­vet­sé­ge. Kü­lö­nu­tas po­li­ti­kát kö­ve­tett a Ma­gyaror­szá­gi Szo­ciál­de­mok­ra­ta Párt, amely a megál­la­po­dást csak a köz­tár­sa­sá­gi el­nök meg­vá­lasz­tá­sá­val kap­cso­la­tos ki­té­tel ki­vé­te­lé­vel ír­ta alá.

Ami­kor azon­ban a megál­la­po­dás aláírá­sa­kor, il­let­ve alá nem írá­sa­kor Töl­gyes­sy Pé­ter, az SZDSZ kép­vi­se­lő­je nép­sza­va­zást kö­ve­telt, még egyál­ta­lán nem volt biz­tos, hogy a nép­sza­va­zás­ra vagy an­nak kez­de­mé­nye­zé­sé­re va­ló­ban sor ke­rül. Az SZDSZ ak­kor még vi­szony­lag ki­csi, ke­ve­sek ál­tal is­mert szer­ve­zet­nek tűnt egy ilyen kam­pány si­ke­res le­bo­nyo­lí­tá­sá­hoz, azok­nak vi­szont, akik hi­va­tal­ból kez­de­mé­nyez­het­ték vol­na a nép­sza­va­zást, nem állt szán­dé­kuk­ban ezt meg­ten­ni. A kér­dés szep­tem­ber 24-én, az SZDSZ sop­ro­ni ta­nács­ülé­sén dőlt el, ami­kor a kül­döt­tek lel­kes han­gu­lat­ban egyér­tel­mű­vé tet­ték: a be­je­len­tés­nek ér­vényt kell sze­rez­ni, és el kell in­dí­ta­ni az aláírás-gyűj­té­si kam­pányt.

A nép­sza­va­zás­ra bo­csá­tott négy kér­dés így hang­zott: 1. Ki­vo­nul­jon-e az MSZMP a mun­ka­he­lyek­ről? 2. El­szá­mol­jon-e az MSZMP a va­gyo­ná­ról? 3. Felosz­las­sák-e a mun­kás­őr­sé­get? 4. Csak a sza­bad vá­lasz­tá­sok után ke­rül­jön-e sor a köz­tár­sa­sá­gi el­nök meg­vá­lasz­tá­sá­ra? A kér­dé­sek ki­gon­do­lói ere­de­ti­leg sze­ret­tek vol­na egy ötö­dik kér­dést is fel­ten­ni: a köz­szol­gá­la­ti rá­dió és te­le­ví­zió pár­tat­lan­sá­gá­nak ga­ran­ciái­ról. Ez azon­ban olyan bo­nyo­lult prob­lé­má­nak bi­zo­nyult, ame­lyet nem le­he­tett egyet­len el­dön­ten­dő kér­dés­ként meg­fo­gal­maz­ni – így le­tet­tek ró­la.

A nép­sza­va­zá­si kez­de­mé­nye­zés­hez – mi­ként ar­ra már Kö­vér Lász­ló szep­tem­ber 18-ai nyi­lat­ko­za­tá­ból szá­mí­ta­ni le­he­tett – csat­la­ko­zott a má­sik alá nem író párt, a Fi­desz is. No­ha a fia­ta­lok­ból ál­ló párt az SZDSZ-nél ki­sebb mér­ték­ben vett részt az aláíró­ívek gyűj­té­sé­ben, ak­ciói­val olyan han­gu­la­tot te­rem­tett, amely­ben egy­re töb­ben és töb­ben áll­tak a kez­de­mé­nye­zők mö­gé. Szep­tem­ber 29-e és ok­tó­ber 2-a kö­zött pél­dául – „a fegy­ve­res erők nap­ja” al­kal­má­ból – a Fi­desz or­szág­szer­te tün­te­té­se­ket ren­de­zett a mun­kás­őr­ség el­len. Az aláírás­gyűj­tés meg­le­pően jól ha­ladt. Mint­ha az em­be­rek most elő­ször va­ló­ban el­hit­ték vol­na, hogy ma­guk is te­het­nek va­la­mit a rend­szer­vál­tá­sért; hosszú so­rok­ban áll­tak azért, hogy fölír­has­sák a ne­vü­ket az ív­re. Szep­tem­ber 25-e és ok­tó­ber 13-a kö­zött fő­ként sza­bad ­de­mok­ra­ta ak­ti­vis­ták 67 ezer aláírást gyűj­töt­tek össze, ami az ak­ko­ri sza­bá­lyok sze­rint már elég volt ah­hoz, hogy az Or­szág­gyű­lés fon­to­ló­ra ve­gye a nép­sza­va­zás kiírá­sát. Az aláírá­sok azon­ban ezután is nap­ról nap­ra sza­po­rod­tak az íve­ken. Az aláírás­gyűj­tés nem várt si­ke­re ki­ha­tott a po­li­ti­kai élet töb­bi sze­rep­lő­jé­re is. Az a Ma­gyaror­szá­gi Szo­ciál­de­mok­ra­ta Párt, amely­nek kép­vi­se­lő­je a szep­tem­ber 18-ai megál­la­po­dást ép­pen a köz­tár­sa­sá­gi el­nök­re vo­nat­ko­zó passzus ki­vé­te­lé­vel ír­ta csak alá, ma­ga is csat­la­ko­zott a nép­sza­va­zást kö­ve­te­lő pe­tí­ciós kam­pány­hoz. Még ér­de­ke­sebb volt a Füg­get­len Kis­gaz­da­párt ese­te, ők ugyanis tel­jes egé­szé­ben aláír­ták a megál­la­po­dást, amit azon­ban vi­dé­ki, ra­di­ká­lis tag­sá­guk nem né­zett jó szem­mel, és a kom­mu­nis­ták­kal va­ló le­pak­tá­lás­ként ér­tel­me­zett. A párt­ve­ze­tés­nek volt ere­je szem­be­néz­ni ez­zel, és – sa­ját ko­ráb­bi po­li­ti­ká­já­val is rész­ben szem­be­for­dul­va – csat­la­ko­zott az aláírás­gyűj­tő kam­pány­hoz.

A kez­de­mé­nye­zés si­ke­re ha­tott a kor­mány­zat­ra is, amely – az ál­lam­párt átala­ku­lá­si kong­resszu­sá­nak ha­tá­ro­za­tá­val szem­ben – hir­te­len a pár­tok mun­ka­he­lyek­ről tör­té­nő ki­vo­nu­lá­sa és a mun­kás­őr­ség felosz­la­tá­sa mel­lett dön­tött, holott né­hány nap­pal aze­lőtt még a mun­kás­őr­ség had­se­reg­be in­teg­rá­lá­sát ter­vez­te. Egyút­tal in­téz­ke­dett ar­ról, hogy a mun­kás­őr­ség tag­jai­tól be­von­ják a fegy­ve­re­ket. Az aláírás­gyűj­tés si­ke­re te­hát jó al­kal­mat te­rem­tett a Né­meth Mik­lós ve­zet­te kor­mány­nak ar­ra, hogy hang­sú­lyo­san de­monst­rál­ja az MSZP-től va­ló füg­get­len­sé­gét, el­sza­kad­jon az ál­lam­párt jog­utód­já­tól, és egyút­tal – mintegy elé­be vág­va a nép­sza­va­zás dön­té­sé­nek – elő­re igye­kez­zen el­ven­ni an­nak élét. Ek­ko­ri­ban mon­do­gat­ták kor­mány­kö­rök­ben, hogy a nép­sza­va­zás­ra iga­zá­ból nincs is szük­ség, hi­szen kér­dé­seit a kor­mány nagy­részt már el­dön­töt­te. A fo­lya­ma­tot azon­ban ek­kor már kez­de­mé­nye­zői sem ál­lít­hat­ták le – még ha akar­ták vol­na sem –, hi­szen az össze­gyűlt aláírá­sok őket is kö­te­lez­ték. Mi­re a sar­ka­la­tos tör­vé­nye­ket el­fo­ga­dó Or­szág­gyű­lés – amely a köz­tár­sa­ság ki­kiál­tá­sa előt­ti utol­só or­szág­gyű­lés volt – ok­tó­ber 17-én összeült, Szű­rös Má­tyás ház­el­nök asz­ta­lán már ott volt a ra­di­ká­lis el­len­zé­ki pár­tok ál­tal össze­gyűj­tött aláírás­tö­meg, amely kö­te­le­ző­vé tet­te a nép­sza­va­zás kiírá­sát.

A po­li­ti­zá­ló köz­vé­le­ményt legin­kább megosz­tó, a köz­tár­sa­sá­gi el­nök meg­vá­lasz­tá­sá­val kap­cso­la­tos kér­dés­ben a négy ige­nes nép­sza­va­zást kez­de­mé­nye­ző párt igye­ke­zett min­dent meg­ten­ni azért, hogy 42 év után ne párt­ál­la­mi múl­tú el­nök ke­rül­jön – ráadá­sul a sza­bad vá­lasz­tá­sok előtt meg­vá­laszt­va – a köz­tár­sa­sá­gi el­nö­ki szék­be. Úgy vél­ték, még ha az ál­lam­fő jog­kö­rét a Nem­ze­ti Ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­so­kon vi­szony­lag szűk­re szab­ták is, nem sze­ren­csés, ha a ma­gyar de­mok­rá­cia­mo­dell el­tér a par­la­men­ta­riz­mus mo­dell­jé­től. Nem akar­ták, hogy a köz­vet­le­nül vá­lasz­tott el­nök még az el­ső sza­bad par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok előtt eset­leg ar­ra hi­vat­koz­zék: erő­sebb le­gi­ti­mi­tás­sal bír, mint a vá­lasz­tá­sok ered­mé­nye­ként felál­lí­tan­dó fe­le­lős kor­mány.

A kez­de­mé­nye­zés ne­héz hely­zet­be hoz­ta az el­len­zék ak­ko­ri leg­na­gyobb párt­ját, a Ma­gyar De­mok­ra­ta Fó­ru­mot, mert az úgy vél­te, lo­já­lis­nak kell ma­rad­nia a szep­tem­ber 18-ai megál­la­po­dás­ban fog­lal­tak­hoz, hi­szen el­len­ke­ző eset­ben az MSZP is fel­mond­hat­ja a megál­la­po­dást, és ad ab­szur­dum nem ter­jesz­ti be az Or­szág­gyű­lés­nek a sar­ka­la­tos tör­vé­nye­ket. Ráadá­sul az MDF el­ső el­nö­ke, Bí­ró Zol­tán az 1987-es la­ki­te­le­ki ta­lál­ko­zó óta a Pozs­gay Im­ré­vel va­ló szo­ros együtt­mű­kö­dés si­ke­ré­ben bí­zott, és úgy vél­te, ez a „nem­ze­ti balol­da­li” út lesz az alapja az MDF és az MSZP ké­sőb­bi eset­le­ges együtt­mű­kö­dé­sé­nek. Vé­gül az MDF ok­tó­ber 20–22. kö­zött ülé­se­ző má­so­dik or­szá­gos gyű­lé­se fe­le­más ha­tá­ro­za­tot ho­zott: egy­fe­lől a kül­döt­tek nem­tet­szés­sel fo­gad­ták az SZDSZ és szö­vet­sé­ge­sei ál­tal elin­dí­tott nép­sza­va­zá­si kez­de­mé­nye­zést, más­fe­lől azon­ban igye­kez­tek min­dent meg­ten­ni azért, hogy el­há­rít­sák ma­guk­tól a kom­mu­ni­sta­ba­rát­ság vád­ját. En­nek ér­de­ké­ben Für La­jost in­dí­tot­ták el köz­tár­sa­sá­gi­el­nök-je­lölt­nek Pozs­gay Im­ré­vel szem­ben. En­nél azon­ban fon­to­sabb dön­tés­nek bi­zo­nyult, hogy új em­ber­rel – a ke­rek­asz­tal-tár­gya­lá­sok ide­jén is­mert­té vált kon­zer­va­tív-li­be­rá­lis An­tall Jó­zsef­fel – vál­tot­ták fel a ko­ráb­ban MSZMP-tag Bí­ró Zol­tánt a párt­el­nö­ki szék­ben.

A no­vem­ber 26-ára kiírt nép­sza­va­zás­sal kap­cso­lat­ban hosszas vi­ta után az MDF el­nök­sé­ge úgy dön­tött, hogy sem a „négy­ige­nes” SZDSZ–Fi­desz– FKGP–MSZDP-kis­ko­a­lí­ci­ó­hoz, sem a „há­rom igent és egy ne­met” ja­vas­ló MSZP-hez, sem a „négy ne­met” ja­vas­ló MSZMP-hez nem csat­la­ko­zik, ha­nem a vá­lasz­tó­kat a nép­sza­va­zás boj­kott­já­ra szó­lít­ja fel. A boj­kott azon­ban – ame­lyet a te­le­ví­zió­ban Csen­gey Dé­nes (MDF) igye­ke­zett nép­sze­rű­sí­te­ni – az MDF szem­pont­já­ból nem bi­zo­nyult jó hú­zás­nak, mert a rend­szer­vál­tás leg­di­na­mi­ku­sabb sza­ka­szá­ban úgy tün­tet­te fel a pár­tot, mint a fo­lya­ma­tok las­sí­tó­ját, és mint aki nem hí­ve an­nak a jel­szó­nak, hogy „dönt­sön a nép!”.

No­vem­ber­re már egé­szen más volt a nem­zet­kö­zi po­li­ti­kai at­mosz­fé­ra, mint a nép­sza­va­zás­ra va­ló aláírás­gyűj­tés szep­tem­ber vé­gi kez­de­mé­nye­zé­sé­nek ide­jén. A lip­csei, majd ber­li­ni több száz­ez­res til­ta­ko­zá­sok no­vem­ber 9-én es­te a ber­li­ni fal leom­lá­sá­hoz ve­zet­tek. A fal te­te­jén pezs­gő­vel ün­nep­lő ke­let-­ber­li­niek lát­vá­nya be­jár­ta a vi­lág­saj­tót, és vi­zuá­li­san is meg­fog­ha­tó­vá, szim­bo­li­ku­san vissza­von­ha­tat­lan­ná tet­te a kom­mu­niz­mus eu­ró­pai bu­ká­sát. Azok­ban a na­pok­ban meg­buk­tat­ták To­dor Zsiv­kov rend­sze­rét Bul­gá­riá­ban, ahol szin­tén gyors üte­mű de­mok­ra­ti­zá­lá­si fo­lya­mat bon­ta­ko­zott ki. Minder­re a cseh­szlo­vá­kiai „bársonyos for­ra­da­lom” tet­te föl a ko­ro­nát, amely­nek leg­lát­vá­nyo­sabb ese­mé­nyei – a prá­gai Ven­cel té­ri tün­te­té­sek, Ale­xan­der Dub­cek és Vác­lav Ha­vel meg­je­le­né­se az ün­nep­lő tö­meg­ben, va­la­mint a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta kor­mány­zat összeom­lá­sa – ép­pen a ma­gyar nép­sza­va­zás nap­ját megelő­ző hét­re es­tek.

A ma­gyar nép­sza­va­zá­si kam­pány utol­só két he­tét Ma­gyaror­szá­gon négy év­ti­ze­de nem ta­pasz­talt, sőt, so­ha ko­ráb­ban nem lá­tott sod­rá­sú po­li­ti­kai ak­ti­vi­tás, hir­de­tés­ára­dat jel­le­mez­te. Ek­kor je­lent meg elő­ször az or­szág tör­té­ne­té­ben a pro­fi te­le­ví­ziós kam­pány, s a „kis­koa­lí­ciós” pár­tok té­vé­klip­jei – ame­lyek­ben mű­vé­szek, ne­ves közéle­ti sze­mé­lyi­sé­gek pro­pa­gál­ták a „négy igen” ál­lás­pont­ját – nagy ha­tást gya­ko­rol­tak a vá­lasz­tók­ra. Az an­ti­kom­mu­niz­mus mel­lett egy­re éle­seb­bé vált a két ve­ze­tő el­len­zé­ki párt, az MDF és az SZDSZ kö­zöt­ti ri­va­li­zá­lás. Az MDF-nek ar­ra a fel­szó­lí­tá­sá­ra, hogy „Nem me­gyünk el, nem sza­va­zunk!”, a kö­vet­ke­ző SZDSZ-es szlo­gen jött: „Aki ott­hon ma­rad, a múlt­ra sza­vaz!”

A nép­sza­va­zá­son a leg­na­gyobb el­len­zé­ki párt boj­kott­fel­hí­vá­sa el­le­né­re a vá­lasz­tás­ra jo­go­sult ál­lam­pol­gá­rok 58 szá­za­lé­ka je­lent meg, így az ér­vé­nyes­nek bi­zo­nyult. A négy kér­dés kö­zül há­rom­ban – a va­gyon­el­szá­mo­lás, a mun­ka­he­lyek­ről va­ló ki­vo­nu­lás és a mun­kás­őr­ség meg­szün­te­té­se ügyé­ben – 95 szá­za­lé­kos több­sé­get ka­pott az „igen”, s ez­zel lát­ha­tó­vá vált, hogy az or­szág­ban a ré­gi vá­gá­sú kom­mu­nis­ta po­li­ti­ka tá­mo­ga­tott­sá­ga nem ha­lad­ja meg az 5 szá­za­lé­kot. A ne­gye­dik kér­dés­ben azon­ban – hogy csak a par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok után ke­rül­hes­sen sor a köz­tár­sa­sá­gi el­nök meg­vá­lasz­tá­sá­ra – a 4,2 mil­lió összes sza­va­zat­ból az „igen” sza­va­za­tok ará­nya 50,07 szá­za­lék volt, így mindössze hat­ezer­rel (!) sza­vaz­tak töb­ben az „igen” mel­lett. Ez­zel az át­me­net utol­só MSZMP-s for­ga­tó­köny­ve is vég­leg meg­hiú­sult, s a nép­sza­va­zás más­nap­ján adott saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­ján Pozs­gay Im­re elis­mer­te ve­re­sé­gét.

A de­mok­ra­ti­kus po­li­ti­kai át­me­net si­ke­re szem­pont­já­ból az el­len­zék megosz­tott­sá­ga nem te­kint­he­tő sze­ren­csét­len­nek. A szep­tem­ber 18-ai aláírás ga­ran­ciát je­len­tett ar­ra, hogy az elért megál­la­po­dá­sok nem vál­nak sem­mi­vé, s még ok­tó­ber­ben meg­szü­let­het­tek a sar­ka­la­tos tör­vé­nyek és az új al­kot­mány nyo­mán a Har­ma­dik Köz­tár­sa­ság. Az alá nem írás, a nép­sza­va­zá­si kez­de­mé­nye­zés, majd a no­vem­ber 26-ai nép­sza­va­zás si­ke­re vi­szont le­he­tő­vé tet­te, hogy a ma­gyar el­len­zék ne kény­sze­rül­jön be­le egy, a len­gyelor­szá­gi­hoz ha­son­ló ideig­le­nes pak­tum­ba a ré­gi rend­szer ve­ze­tői­vel, ami le­las­sí­tot­ta vol­na az átala­ku­lá­si fo­lya­ma­tot. A ma­gyar po­li­ti­kai át­me­net sa­já­tos­sá­ga az volt, hogy a le­he­tő­sé­gek ha­tá­ráig tár­gya­lá­sos úton zaj­lott, de nem re­kedt meg ezen a pon­ton, ha­nem a nép­sza­va­zás ré­vén a tár­sa­da­lom zár­hat­ta le a múl­tat.

1989 de­cem­be­ré­ben el­dőlt a ré­gió utol­só „do­mi­nó­ja” is: a ro­má­niai for­ra­da­lom meg­buk­tat­ta a Ce­au­ses­cu-­rend­szert. 1989. de­cem­ber 24-én sok tíz­ezer em­ber vett részt a bu­da­pes­ti Hő­sök te­rén ren­de­zett éj­fé­li mi­sén, ahol a részt­ve­vők ki­fe­jez­het­ték szo­li­da­ri­tá­su­kat a ro­má­niai for­ra­da­lom­mal. Mind a bel­ső, mind a kül­ső aka­dá­lyok el­há­rul­tak te­hát, és az or­szág né­pe – csak­nem negy­ven­öt év­vel az utol­só va­ló­ban sza­bad vá­lasz­tá­sok után – 1990. már­cius 25-én is­mét sza­ba­don és de­mok­ra­ti­ku­san vá­laszt­ha­tott. Ha a részt­ve­vők nem is „csi­nál­tak for­ra­dal­mat”, mégis el­ju­tot­tak oda, hogy a dik­ta­tó­ri­kus rend­szert de­mok­ra­ti­kus vál­tot­ta fel. A „jog­ál­la­mi for­ra­da­lom” ugyan elő­tér­be he­lyez­te a jog­biz­ton­sá­got az igaz­ság­té­tel­lel szem­ben, s ezál­tal ke­vés­sé tet­te átél­he­tő­vé a tö­me­gek szá­má­ra a sza­kí­tást, ám a ré­gi és az új rend kö­zöt­ti tör­té­nel­mi ce­zú­rát így is fél­reért­he­tet­len pon­tos­ság­gal ki­je­löl­te.