Ingyen olvasható
A „Szovjetunióhoz igazodás” szükségessége Sztálin halála után sem szűnt meg, és a függőség is csak annyiban enyhült, hogy már nem a diktátori akarat, hanem a kollektív vezetés elvét valló szovjet pártelnökség egymással is harcoló tagjainak szándékai alakították a magyarországi eseményeket. A magyar pártvezetés tagjai maguk is előszeretettel hagyatkoztak a szovjet pártelnökség döntőbíráskodására, s a belpolitikai küzdelmekben politikai ellenfeleikkel szemben gyakorta játszották ki a szovjet kártyát. Az 1956-os forradalom előtörténetének máig alig ismert fejezete a budapesti szovjet nagykövet tevékenysége az SZKP XX. kongresszusa és 1956 októbere közötti időszakban.
Az 1940-es évek végétől mind az államközi, mind a pártközi kapcsolatokban bevettnek számított az a gyakorlat, hogy a kelet-európai országokban szolgálatot teljesítő szovjet diplomaták vagy szakértők „tanácsok” és „ajánlások” formájában beavatkoztak az illető ország belső ügyeibe, beleszóltak a káderkérdésekbe. Sztálin 1953. márciusi halála után Nyikita Hruscsov és vezetőtársai szükségét érezték a népi demokráciákkal való „normális” és szabályozottabb viszony kialakításának, törekedtek a kapcsolatok hivatalos alapokra helyezésére, rendszeressé tették a párt- és kormánydelegációk látogatásait. A szocialista országok párt- és állami vezetői e tanácskozásokon több tájékoztatást kaptak a szovjet belpolitikai helyzetről, az aktuális problémákról. Ugyanakkor a szovjet diplomaták mentalitását még az SZKP XX. kongresszusa után is a Szovjetunió állami érdekeinek elsőbbségéről a sztálini korszakban kialakult elképzelések határozták meg.
A szovjet diplomácia aktivitása
A szovjet diplomácia az 1930-as évektől erősen centralizált volt, a nagykövetek csupán meghatározott utasításokat hajtottak végre. Azt azonban nem tudjuk, hogy milyen konkrét utasítások korlátozták az ún. népi demokratikus országokban diplomáciai szolgálatot teljesítő szovjet nagykövetek mozgásszabadságát, és egyáltalán léteztek-e minden időszakban világos és határozott utasítások. 1956 első felétől a Kelet-Európában is szaporodó válságjelenségekre a szovjet nagyköveteknek –az általános szovjet politikai irányvonal és a diplomáciai utasítások keretein belül – operatívabb módon kellett reagálni, s ez felértékelte szerepüket.
Amíg korábban a nagykövet által készített feljegyzésekben csak egészen kivételes esetben találkoztunk értékelő véleménnyel, a szovjet külügyi vezetésnek címzett javaslattal, az SZKP XX. kongresszusa után keletkezett dokumentumokban a budapesti szovjet nagykövet bátrabban foglalt állást és fogalmazott meg ajánlásokat. Habár Andropov politikai mozgásterét most is elsősorban a Moszkvából érkező utasítások szabták meg, az egyelőre kideríthetetlen, hogy e változást az új utasítások idézték-e elő, vagy éppen ellenkezőleg, az utasítások homályos volta, esetleg hiánya. A későbbi történések ismeretében mindenesetre különös jelentősége volt annak, hogy jelentései hogyan adták vissza a valós helyzetet, és milyen ajánlásokkal, javaslatokkal szolgált a szovjet vezetésnek a válsághelyzet megoldására.
A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. február 14. és 25. között ülésező XX. kongresszusa mindenütt impulzust adott a reformerőknek, amelyek a kongresszus határozataiban eszméik igazolását látták. A politikaiklíma-változás azonban nem vált tartóssá; a Sztálin halála után kezdődött „olvadást” 1956 tavaszán újabb „dermedés” követte. Az SZKP vezetői, attól való félelmükben, hogy a XX. kongresszus keltette hullámok hatására elveszítik az ellenőrzést a politikai folyamatok felett, maguk próbálták visszafogni a Sztálin-ellenes kampányt.
Az SZKP kongresszusának határozatait a hazai pártellenzék képviselői váratlan támogatásként értékelték, a magyar pártvezetés viszont láthatólag tanácstalan volt, és még a legszűkebb mag sem tudott egységes álláspontot kialakítani a teendőket illetően. A szovjet nagykövetség 1956 február–márciusában Moszkvába küldött jelentéseiből kiderül, hogy nem kis zavarodottságot váltott ki Kun Béla – a magyar pártvezetés számára teljesen váratlan – rehabilitálása és a tevékenységét méltató cikk megjelentetése a Pravdában. Varga Jenő írása nem csupán Rákosi érzékenységét sértette, aki előszeretettel tetszelgett a KMP megalapítójának és a Tanácsköztársaság vezető alakjának képében, de azokat a pártfunkcionáriusokat is nehéz helyzetbe hozta, akiknek ezt a tényt az alsóbb pártszervezetekben meg kellett magyarázniuk.
A XX. kongresszusnak az egész országban rendkívül pozitív volt a visszhangja, és nagy reményeket ébresztett. Ezzel szemben az MDP Központi Vezetősége ülésének nyilvánosságra hozott referátuma és határozata a párttagság körében óriási csalódást keltett. Rákosi igyekezett elbagatellizálni a XX. kongresszus jelentőségét, és egyáltalán nem tartotta szükségesnek az MDP irányvonalának ennek hatására történő megváltoztatását, sőt kijelentette: „A kongresszus határozatai és egész munkája azt bizonyítják, hogy a Magyar Dolgozók Pártja, annak Központi Vezetősége helyes úton jár, jól látja a feladatokat, és helyesen szabja meg e feladatok megoldására a rendszabályokat. […] A XX. kongresszus munkája folytán megállapíthatjuk, hogy pártunk fő irányvonala minden téren helyes, és azt a politikát, melyet a Központi Vezetőségünk a múlt év márciusi határozatában lefektetett, erőteljesen tovább kell vinni.”
A szovjet diplomatáknak a KV-határozatot ismertető gyűlések hangulatáról készített feljegyzései szerint Rákosi befolyása csökkent, s a pártaktíva egyre nagyobb része követelt tőle önkritikát. A február–márciusi magyarországi helyzet mindazonáltal még nem váltott ki nagy nyugtalanságot a szovjet fővárosban. 1956 tavaszán Andropov a hivatalos szovjet irányvonallal megegyezően még teljes egészében Rákosi Mátyásra és annak politikai vonalára tett, és feltétlen támogatásáról biztosította a magyar párt első emberét. Kádár Jánosnak és Révai Józsefnek a Politikai Bizottságba való tervezett beválasztása miatt azonban a nagykövet már komoly aggodalmainak adott hangot, s mintegy mesterségesen gerjesztett félelmet a szovjet vezetésben.
A nagykövet Kádárt és Révait nem csupán potenciálisan szovjetellenesnek tartotta, de tervezett visszavételüket a „jobboldali és demagóg elemeknek” tett engedményként értékelte, előtérbe kerülésüket pedig az utódlási harc nyitányaként értelmezte. A szovjet nagykövet magyar beszélgetőpartnerei (mindenekelőtt Gerő Ernő és Kovács István) megpróbálták eloszlatni az említett két politikussal szembeni – nem kis részben maguk a magyarok által korábban keltett – bizalmatlanságot, és arra törekedtek, hogy e döntéshez megnyerjék a szovjet jóváhagyást. Kádárnak a Központi Vezetőségbe történő kooptálásáról és a Politikai Bizottságba való beválasztásáról az MDP PB április 26-án hozott döntést Gerő és Kovács István javaslatára, amiről Andropov április 29-én táviratban tájékoztatta a szovjet pártelnökséget. A testület Mihail Szuszlovot bízta meg, hogy a kérdésről tárgyaljon Andropovval, kettőjük megbeszélésének eredményét azonban nem ismerjük.
A Farkas-ügy
Nem kevés nyugtalanságra adtak okot azok a jelentések is, amelyek a Farkas Mihály ügyében a Központi Vezetőség által márciusban kiküldött bizottság tevékenységéről és az ügynek a pártvezetésen belüli kezeléséről futottak be a moszkvai külügyminisztériumba. A bizottság vezetője, Kovács István rendszeresen felkereste és tájékoztatta a szovjet nagykövetet. Elmondása szerint a bizottság olyan adatokhoz jutott, amelyek azt bizonyítják, hogy Farkas „véres kezű gyilkos”, ám nem hallgatta el azt a véleményét sem, hogy a közvetett felelősség Rákosit és az állambiztonsági szervek korábbi szovjet tanácsadóit terheli. Kovács István hajlandó lett volna ezt a felelősséget „elkenni”, Andropov azonban úgy vélte, „már maga a tény, hogy a Farkas-ügyet megvitatják a KV-ülésen, nem kis mértékben kiélezi a párton belüli helyzetet, mivel a jobboldali és ellenséges erők bizonyosan megkísérlik, hogy a tüzet Farkasról Rákosira irányítsák”. A nagykövet ezen véleményét megerősítette Gerő Ernő is, aki szerint a bizottság által összegyűjtött dokumentumok aligha teszik lehetővé, hogy az ügyben „nyugodt” döntés szülessen.
Rákosi felelőssége
A szovjet nagykövetség feljegyzéseiből jól kivehető, hogy a vizsgálat előrehaladtával már Rákosi korábbi hívei (elsősorban Gerő és Kovács István) is igyekeztek elhatárolódni az első titkártól, és a szovjet diplomatákon keresztül taktikus formában Rákosi menesztésére próbálták Moszkvát rávenni. Erre azonban Gerő és Kovács István eltérő taktikát választott. Kovács István azt próbálta kipuhatolni, milyen álláspontot foglalna el Moszkva abban az esetben, ha kiderülne, hogy már a Politikai Bizottság sem támogatja Rákosit, s mi a teendő, ha az SZKP KB-tól a válság megoldására kapott „tanács” nem egyezik a Politikai Bizottság, s főként a Központi Vezetőség véleményével. Gerő ezzel szemben látszólag a Kovács-bizottság tevékenységét bírálta Andropov előtt: szerinte túlságosan messzire mentek a Farkas-ügy vizsgálatában, óriási mennyiségű, nem csupán Farkast, hanem az egész pártot kompromittáló anyagot gyűjtöttek össze, amelyből a következmények végiggondolása nélkül messzemenő következtetéseket akarnak levonni. Gerő azonban saját pozíciójának védelme érdekében nem akart az árral szembefordulni, és egyetlen lépést sem tett annak érdekében, hogy a bizottság általa kifogásolt munkáját „nyugodtabb” mederbe terelje.
Rákosi természetesen érzékelte, hogy már legközelebbi munkatársainak támogatására sem számíthat. Saját megingott pozíciójának védelmét ebben a helyzetben csak Moszkvától várhatta. Vlagyimir Krjucskov, a szovjet nagykövetség akkori munkatársának visszaemlékezése szerint Rákosi „lázasan kereste a kiutat, megkísérelte, hogy Moszkvával tanácskozzék […] nemegyszer fordult segítségért nagykövetünkhöz, J. Andropovhoz, kérte a személyes véleményét”.
Nem kétséges, hogy Andropov jelentései most már a szovjet pártelnökség tagjainak körében is nyugtalanságot keltettek. A magyarországi politikai helyzet megítélésében azonban ebben az időszakban némi eltérés volt tapasztalható a nagykövet és a június 7-én Budapestre érkezett szovjet pártmegbízott, Mihail Szuszlov között. A szovjet diplomácia magyarországi képviselője következetesen azoknak a reformellenes erőknek a pozícióját védelmezte, akikről úgy vélte, hogy garantálni tudják a Szovjetunió magyarországi érdekeinek érvényesülését. Mihail Szuszlov azonban nem osztotta Andropov aggodalmát sem Kádár Jánosnak és Révai Józsefnek a Politikai Bizottságba történő bevonását, sem a „jobboldali veszély” mértékét illetően. Szerinte Kádár visszatérése az aktív politikába nem jelent veszélyt, viszont megnyugtatja a párton belüli elégedetlenkedőket, Kádárt pedig „erkölcsileg megköti”.
A Farkas-ügy vizsgálatát azonban Szuszlov is aggodalommal szemlélte. Azt helyesen ismerte fel, hogy a Farkas-ügyet néhányan a Rákosi elleni támadásra akarják felhasználni, de óvott Rákosi pozíciójának megrendítésétől, mert szerinte az az egész párt tekintélyének aláásását jelentette volna. A Szovjetunió és a szocialista tábor országai között Sztálin halála után megváltozó viszony sem akadályozta tehát a szovjet vezetést abban, hogy továbbra is beavatkozzon a párt belső ügyeibe. Szuszlov – némi nyomásgyakorlással – sikerrel győzte meg a magyar pártvezetés tagjait arról, hogy nem lenne szerencsés Farkas ügyét egy kizárólag ennek szentelt KV-ülésen megtárgyalni, ezért a tervezett ülés fő napirendi pontja az új ötéves terv irányelveinek megvitatása lett, s csak ötödik pontként hallgatták volna meg a bizottság beszámolóját Farkas Mihály „bűneiről”.
A KV-ülés előkészületei kezdetben aszerint folytak, ahogyan a PB-tagok Szuszlovval június 8-án megállapodtak. Az előkészületek közben, július elején azonban olyan új fejlemények történtek, amelyek az eredeti Szuszlov-terv kivitelezését lehetetlenné tették. Péter Gábor, az ÁVH egykori – 1953 januárja óta letartóztatásban lévő és addigra már elítélt – vezetője, akit a Kovács-féle bizottság Farkas Mihály ügyének vizsgálata során már meghallgatott, 1956. július 1-jén tollat ragadott, s levelet írt Kovács Istvánnak, amelyben kérte, hogy a bizottság újból hallgassa meg. Hangsúlyozta, hogy a teljes igazságot nem meri leírni, de a bizottság tagjainak készséggel elmondja, s arra is választ ad, hogy ezt korábban miért nem tette meg. Ám még mielőtt az újabb meghallgatásra sor került volna, Mi az igazság? című – 1956. július 10-ei keltezésű – feljegyzésében egyértelműen Rákosit tette felelőssé Rajk László haláláért és ártatlan emberek meghurcolásáért.
Nem tudjuk, hogy mi vagy ki vezette Péter Gábor tollát, az írás megszületésének körülményeit illetően azonban nem ez az egyetlen tisztázatlan kérdés. A rendelkezésünkre álló dokumentum július 10-ei keltezésű, ám a levél létezéséről – és annak tartalmáról – Andropov nagykövet Iscsenko szovjet belügyi tanácsadón keresztül már július 6-án tudott, s annak a véleményének adott hangot a szovjet vezetésnek küldött jelentésében, hogy a következő KV-ülésen „Rákosi meglehetősen nehéz helyzetbe kerülhet”.
Gerő Ernő július 6-án Andropovon keresztül úgyszintén jelezte Moszkvának, hogy a helyzet „nagyon-nagyon komoly”, és tanácsot kért a teendőket illetően. Andropov a „Szuszlov-formulára” hivatkozott, de Gerő az adott helyzetben azt már nem tartotta elégségesnek. Július 11-én Gerőn kívül Kovács István is megjelent Andropovnál, s magával vitte Péter levelét. Kovács István meglehetősen tanácstalan volt. A levél létezését nem akarta eltitkolni, de ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy a KV-ülésen felolvassa. Kovács dilemmája teljesen érthető, hiszen a levél ismertetése esetén – még ha arra a Központi Vezetőség korlátozott nyilvánossága előtt került volna is sor – Rákosinak mennie kellett volna. Bár ezt Kovács nem nagyon bánta, kezét – s az egész Politikai Bizottságét – megkötötte Szuszlov azon „tanácsa”, hogy a politikai vezetés élén ne hajtsanak végre változtatást. A Rákosi-ügyben ily módon Gerő és Kovács is Moszkvától várta a döntést.
Miután a nagykövet a Kováccsal és Gerővel történt beszélgetéséről készített feljegyzéseket elküldte Moszkvába, minden bizonnyal az SZKP KB Elnöksége számára is nyilvánvalóvá vált, hogy újabb beavatkozásra van szükség. Péter levele közben a szovjet tanácsadón keresztül valószínűleg már szintén eljutott a szovjet fővárosba, s annak ismeretében született meg a testület döntése Mikojan Magyarországra küldéséről. Az elnökség azon határozata,, miszerint „a Rajk-üggyel kapcsolatban könnyíteni kell Rákosi helyzetén”, és rendre kell utasítani Kovácsot, arról árulkodik, hogy a szovjet pártelnökség vagy tagjainak többsége – az egyértelmű jelzések ellenére – július 12-én még mindig kitartott Rákosi mellett.
Mikojan 1956. július 13-án délelőtt érkezett Budapestre, s azonnal beszélgetést kezdeményezett a PB-tagokkal. Első beszélgetőpartnerei Rákosi és Gerő mellett Hegedüs András, valamint a szovjet politikus fogadására kiküldött Vég Béla KV-titkár voltak. A szűk körű megbeszélést egy szélesebb körű tárgyalás követte a PB-tagok, a póttagok és a KV-titkárok részvételével. Mikojan jól látta: „minden a Rákosi-kérdés körül csúcsosodik ki”, de Budapesten arra vártak, hogy Rákosi menesztésének kérdését a szovjetek vessék fel. Mikojan ezt a gondolatot már az első szűk körű tanácskozás alkalmával, sőt már a repülőtérről a város központjába tartva az autóban szóba hozta Hegedüsnek és Rákosinak, ami azt jelzi, hogy Hruscsov talán a szovjet pártelnökségtől kapott felhatalmazásnál nagyobb mozgásteret engedett neki a döntések meghozatalában.
Nem tudjuk, az SZKP KB Elnökségének július 12-ei ülése és a Mikojan elutazása közötti rövid időszakban történt-e olyan esemény, amely a szovjet pártvezetés álláspontját befolyásolta volna. Mikojan azonban Rákosi lemondásának ötletét még azelőtt felvetette, mielőtt a Politikai Bizottság tagjainak véleményét megismerte volna, ami arra mutat, hogy a szovjet pártvezetés Rákosi feladását végül is már a szovjet megbízott elutazása előtt fontolgatta.
Ezt a feltételezést erősíti az Olasz Kommunista Párt főtitkárának, Togliattinak július 13-án, az SZKP KB Elnökségének határozata nyomán küldött távirat szövege is. Togliatti, mielőtt a Szabad Nép interjúkérése alapján nyilatkozott volna, szerette volna megismerni a szovjet pártvezetés véleményét a magyarországi helyzetről. Kérdésére valószínűleg már július 12-én elment a válasz, de azt 13-án módosították, s arra utasították a római szovjet nagykövetet, hogy közölje Togliattival: „A helyzet Magyarországon megváltozott, mivel a pártvezetés elismerte, hogy Rákosit feltehetően nem lehet megtartani a KV főtitkáraként. Mikojan elvtárs, aki Budapesten tartózkodik, úgy véli, hogy jelen pillanatban valószínűleg nincs más megoldás. A kérdés a közeli napokban véglegesen eldől. […] Rákosi egyenes támogatása a körülményeknek az elmúlt két nap alatt bekövetkezett változása következtében nyilvánvalóan nem lenne időszerű.” Miután a július 13-ai elnökségi ülés órára pontos időpontját nem ismerjük, az is lehetséges, hogy Mikojan a megérkezését követően lefolytatott első megbeszélés után nyomban tájékoztatta Hruscsovot, s a római nagykövetnek adott utasítás megváltoztatására már a szovjet megbízott Budapestről továbbított információjának ismeretében került sor.
A válsághelyzet megoldási képletét illetően július első felében is tapasztalható volt bizonyos „fáziseltolódás” a szovjet politikai és a külügyi vezetés között. Miközben a szovjet pártvezetésben, nem kis részben a poznani események hatására, már Rákosi „feláldozására” készültek, a külügyi apparátus – Andropovnak az „ellenséges erők” fokozódó tevékenysége és az egyre mélyülő válság miatti aggodalmait teljes mértékben osztva – keményebb fellépést javasolt.
K. Levicskin, a szovjet Külügyminisztérium Magyarországgal foglalkozó V. Európai Osztályának vezetője 1956. július 3-án még csupán azt javasolta, hogy a szovjet sajtó közölje a magyar pártvezetésnek a Petőfi Kört és az ellenséges elemek tevékenységét elítélő június 30-ai határozatát, és jelenjen meg cikk a jobboldali elhajlásról. 1956. július 12-én, ugyanazon a napon, amikor a pártelnökség döntést hozott Mikojan Magyarországra küldéséről, Levicskin a régi, bevált recept alkalmazását javasolta Sepilov külügyminiszternek. Olyan információkra hivatkozva, melyek szerint az MDP KV – akkor még július 17-ére tervezett – ülésén az ellenzéki elemek Rákosi eltávolítását tervezik, indítványozta: még azt megelőzően hívják meg Moszkvába az MDP teljes Politikai Bizottságát és a KV titkárait, hogy „együttesen megvitassuk a pártvezetésben és az országban kialakult helyzetet, és javasoljuk sokkal határozottabb intézkedések meghozatalát a kialakult helyzet felszámolása érdekében, egészen az ellenséges elemekkel szembeni represszió alkalmazásáig”.
Andropov ebben az időszakban tartózkodott a javaslattételtől, és nem vetette fel Rákosi támogatásának célszerűtlenségét, hiszen a Szuszlov által adott tanácsok őt is kötötték. A reális helyzetfelismerésben azonban nem csupán „felettese” ajánlásai, de saját gondolkodásmódjának szellemi és eszmei korlátai is akadályozták. Beszélgetései során tapasztalnia kellett, hogy Rákositól már közvetlen környezete is igyekszik megszabadulni, politikai elemzéseiben azonban még mindig ezzel ellentétes következtetéseket fogalmazott meg.
A magyar ügyek intézésében széles körű felhatalmazással rendelkező Mikojan megérkezése pillanatától intenzív egyeztetéseket folytatott a magyar vezetőkkel Rákosi utódjának személyéről, és aktívan részt vett a Központi Vezetőség tervezett ülésének előkészítésében. Az ülés megkezdése előtt Gerő kérésére felkereste Farkas Mihályt is, akit sikerült rávennie, hogy a „párt érdekében” és a várható büntetés enyhítése fejében ne élezze a helyzetet, hanem vállalja a bűnbak szerepét. A július 18. és 21. között tartott KV-ülés az eredeti forgatókönyv szerint zajlott. A szovjet vezetés nehezen szánta rá magát, hogy feláldozza Rákosit, s csak miután a Budapestre érkezett szovjet politikus egyértelműen arra a meggyőződésre jutott, hogy Rákosi megtartása lehetetlen, mert már a hozzá legközelebb állók bizalmát sem élvezi, hozta meg a vezéráldozatot, s adta áldását Gerő első titkárrá választására.
A KV-ülés utáni első nagyköveti jelentések a főtitkári poszton történt személycsere – nagyon rövid ideig tartó – pozitív hatásáról számoltak be, azt azonban Andropovnak is be kellett ismernie, hogy Gerő nem volt a legjobb választás: népszerűtlen a párttagság körében, megválasztását az emberekkel való bánásmódja miatt sokan tartózkodóan fogadták. A Központi Vezetőség ülését követő jelentésekben ennek ellenére a szovjet nagykövet beszélgetőpartnerei a belpolitikai feszültség enyhüléséről számoltak be, az országban bizonyos várakozás lett úrrá. S az első intézkedések valóban azt mutatták, hogy Gerő komolyan gondolta az óvatos nyitást a reformok irányába. Az MDP vezetésének egyes tagjai (mindenekelőtt Kovács István) és a budapesti szovjet nagykövet viszont azon a véleményen voltak, hogy a helyzet normalizálásának előfeltétele az erős kéz politikája „az ellenséges és ellenzéki elemekkel” szemben. A Krímben üdülő Rákosi ugyancsak hasonló tanácsokkal szolgált az itthoni és a szovjet pártvezetésnek.
Andropov a KV júliusi ülését követően, az SZKP KB Elnökségének címzett augusztus 29-ei levelében tette az első komolyabb kísérletet a magyarországi helyzet elemzésére. Azt elismerte, hogy a júliusi KV-ülést követően a belpolitikai feszültség enyhült, de a helyzetet még mindig meglehetősen bonyolultnak tartotta. A nagykövet szerint a július óta eltelt időszak legnagyobb hibája az volt, hogy „a magyar elvtársak még alig értek el eredményeket a hatalom megszilárdításáért folytatott küzdelemben”. Kedvezően értékelte az ország demokratizálására tett lépéseket – az országgyűlés szerepének és a helyi tanácsok önállóságának növelését, az interpellációk bevezetését, a jogtalanul elítéltek rehabilitációjának bejelentését –, de kifogásolta, hogy ezeket az intézkedéseket nem kötötték össze a hatalom megszilárdítását biztosító határozott politikával, és igen erélytelenül éltek a hatalommal, „még olyan esetekben is, amikor erre feltétlen szükség lenne”. Andropov felelőtlenségnek tartotta az ígéreteket az életszínvonal emelésére, a parasztoknak nyújtandó kölcsönökre, mert ezek teljesítését véleménye szerint a gazdasági helyzet nem tette lehetővé. Ráadásul úgy vélte, a KV és a Minisztertanács „csak igen félénken” fogalmazott meg a párt és a dolgozók számára olyan feladatokat (a termelékenység növelése, az önköltség csökkentése, a munkafegyelem megszilárdítása), amelyek ezen ígéretek teljesítését reálisabbá tehették volna.
Az MDP politikájának erélytelenségét és engedékenységét különösen ideológiai téren kifogásolta. Az MDP egyes tagjaival folytatott beszélgetéseire alapozva annak a véleményének adott hangot, hogy „az MDP vezetése azért tesz bizonyos engedményeket a reakciós elemeknek, hogy így próbálja megbékíteni és leszerelni őket. Az ilyen politika egy ideig valóban lehetővé teszi barátaink számára, hogy elkerüljék az összeütközéseket az ellenzéki elemekkel, csakhogy ez a vonal alapjaiban hibás és veszélyes, mert oda vezethet, hogy a magyar elvtársak észrevétlenül letérnek a marxista–leninista politika útjáról.”
A nagykövet úgy látta, hogy a hatalom megszilárdításának elengedhetetlen feltétele a pártvezetés tekintélyének növelése. Ennek elősegítése érdekében több javaslatot tett a szovjet vezetésnek. A segítségnyújtásra ő is régi, kipróbált módszereket ajánlott: a pártvezetés támogatottságának demonstrálására hivatalos pártdelegáció meghívása Moszkvába, szovjet pártdelegáció magyarországi utazása, elméleticikk-sorozat a szocializmus építésének problémáiról, külön megbeszélések a Szovjetunióban tartózkodó magyar politikusokkal.
Andropov elmarasztalta a pártvezetést a Jugoszlávia irányában folytatott politika miatt is. Szerinte a magyaroknak nincs kellően szilárd és világos politikai vonaluk a Jugoszláviához való viszonyt illetően, amit az is mutat, hogy miközben még néhány hónappal korábban is teljesen indokolatlan bizalmatlanságot tanúsítottak a jugoszláv vezetőkkel szemben, „most egyes vezető elvtársak beszédeikben vagy cikkeikben szinte hízelegnek a jugoszláv vezetésnek”.
Nagy Imre ügyének rendezésével kapcsolatban a nagykövet egyetértett azzal, hogy Nagy helytelenül járt el, amikor követelte nézeteinek megvitatását a KV-ban, s „ha ilyen felfogással visszakerül a pártba, ez nem erősíteni, hanem gyengíteni fogja az MDP egységét”. Bírálta Gerő magatartását is, aki a nagykövet véleménye szerint hajlik az egész Nagy Imre-kérdés olyan elintézésére, hogy „leveszik napirendről”. A megoldás Andropov szerint az lenne, ha nem másodvonalbeli politikusok, hanem maga Gerő tárgyalna vele a PB-tagok jelenlétében, és megpróbálná rávenni, hogy gyakoroljon önkritikát. Már az is elegendő lenne ahhoz, hogy Nagyot visszavegyék a pártba, ha legalább a főbb kérdésekben (iparosítás, szövetkezetesítés, a párt vezető szerepe) elkövetett hibák miatt önkritikát gyakorolna. Andropov mindössze egyetlen kérdésben, Rákosi szovjetunióbeli tartózkodásának meghosszabbításában értett egyet Gerővel; Rákosi visszatérése szerinte is újra kiélezte volna a helyzetet.
A nagykövet javaslatai közül a Nagy Imrével való „legfelsőbb szintű” találkozóra tett indítvány azonnal meghallgatásra talált. Szeptember 1-jén Gerő – Kádár János társaságában – felkereste Nagy Imrét, és erről néhány nappal később mindketten tájékoztatták a szovjet nagykövetet is. Gerő szerint a találkozó lényegében „nyugodt légkörben” folyt le, de Nagy Imre nem értékelte a Politikai Bizottság gesztusát, és nem akarta elősegíteni a pártba való visszavétele problémájának megoldását. Gerő továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy Nagy „legalább általánosságokban” gyakoroljon önkritikát, mert szerinte ha e nélkül visszavennék a pártba, az „súlyos csapás lenne az MDP egységére, és jelentősen megerősítené a párton belüli jobboldali nézeteket”. Kádár a Nagy Imrével folytatott megbeszélésről Gerőhöz hasonlóan nyilatkozott, de a hangsúlyt Rákosinak a Nagy Imre-ügy kezelésében elkövetett hibáira helyezte.
Annak mind Gerő, mind a pártvezetés többi tagja tudatában volt, hogy Rákosi menesztésével még nem oldódtak meg a problémák, az „új vezetésnek” járó türelmi időt azonban nem tudták jól kihasználni. 1956 őszére a magyar pártvezetés eljátszotta azt a kevéske hitelt is, amelyet a júliusi KV-ülés után kapott. A tömegek elégedetlensége az MDP vezetésével szemben nem szűnt meg, a Központi Vezetőség ülése csak látszólagos egységet hozott, a pártvezetésnek alig volt tekintélye, s a válság elérte a legszűkebb vezetést is, amely ennek következtében megosztottabb volt, mint valaha. Kádár János szeptember első napjaiban arról beszélt a szovjet nagykövetnek, hogy a vezető testületekben egészséges légkör jött létre, azt azonban nem titkolta, hogy még a legszűkebb vezetésben is komoly nézeteltérések vannak számos fontos elvi kérdésben. Azt Gerő Ernő is érzékelte, hogy nem mennek rendben a dolgok, s efölötti aggodalmát szabadságra utazása előtt a szovjet nagykövettel is megosztotta.
Az első titkár a Szovjetunióban töltötte szabadságát, s ezt az alkalmat arra is felhasználta, hogy első kézből informálja a szovjet vezetést a magyarországi helyzetről. Hálás volt a szovjet vezetésnek első titkárrá választásáért, de kiszolgáltatottnak is érezte magát. Vélhetőleg – nem minden alap nélkül – tartott a gyógykezelésre száműzött Rákosi politikai machinációitól is. Rákosi leírta visszaemlékezéseiben, hogy rendszeresen beszélgetett a Krímben üdülő pártvezetőkkel a magyarországi helyzetről, s fejtegetései és a problémák megoldására vonatkozó javaslatai nem mindenben egyeztek utódja elképzeléseivel. Gerő nyilván tisztában volt azzal, hogy a szovjet vezetésen belül is vannak hívei az erős kéz politikájának és Rákosi elgondolásainak, ezért igyekezett Rákosit „semlegesíteni” és az országtól távol tartani.
A magyar pártvezetés cselekvési szabadsága nem kis mértékben attól is függött, hogy milyen az aktuális szovjet politikai irányvonal. Ebben a tekintetben, úgy tűnik, 1956 őszén a helyzet nem volt túl kedvező. A szovjet külügyi apparátusnak a budapesti nagykövet jelentései alapján a pártvezetés számára összeállított elemzései, amelyek a „kemény kéz” alkalmazásának irányába kívánták eltolni a politikai döntéshozókat, továbbra is elfogadták Andropov intoleráns viszonyulását a magyarországi reformfolyamathoz. Ekkor már a szovjet pártelnökségben is egyre nyilvánvalóbban formálódott Hruscsov ellenzéke, amely az országban és a nemzetközi színtéren kialakult nehézségeket a XX. kongresszus hatásának és Hruscsov végig nem gondolt politikájának tudta be.
Az őszi nagykövetségi jelentések a nyár végieknél is borúlátóbban ítélték meg a belpolitikai helyzetet: a parasztság körében egyre erősödött a szövetkezetellenes hangulat, a nyugati megyékben tömegessé vált a szövetkezetek elhagyása, továbbra is megoldatlan maradt Nagy Imre ügye, amelyben a magyar vezetés semmilyen elvi engedményre nem volt hajlandó. Nem kerülte el a nagykövetség figyelmét Rajk László és társainak október 6-ai újratemetése sem, amely után Krjucskov visszaemlékezése szerint „nyilvánvalóvá vált, hogy a döntő összecsapás nincs messze”.
Miután Gerő hazatért szabadságáról, maga is meglehetősen ideges és gondterhelt volt; október 12-én őszintén bevallotta a nagykövetnek: a helyzet az országban sokkal rosszabb, mint amire számított. A változatlanul a kemény vonal hívének mutatkozó nagykövet értékelése szerint a helyzet kialakulásáért az MDP KV Politikai Bizottságának határozatlansága és „elvtelen engedményei” a felelősek, amelyek megingatták a magyar vezetés pozícióit.
Andropov jelentéseiből és ajánlásaiból úgy tűnik, mintha maga is inkább Hruscsov politikai ellenfeleinek nézeteivel szimpatizált volna. A szovjet nagykövet azonban minden ideológiai korlátja ellenére jól érzékelte a válság mélységét, és visszatekintve október 12-ei prognózisa is helytállónak bizonyult: „Ha barátaink továbbra is folytatják az ellenállás elkerülésének politikáját, egyértelműen lehetségesnek tartjuk, hogy Nagy Imre a párt és az ország vezetője lesz.”
Ahhoz még most sem rendelkezünk elegendő forrással, hogy a budapesti szovjet nagykövetség tevékenységének és jelentéseinek a szovjet politikai döntéshozókra gyakorolt befolyását minden részletében tisztázzuk. A magyarországi szovjet politika alakításában azonban Andropov 1956-os jelentései kétségkívül fontos szerepet játszottak. Ezt nem csupán a szovjet külügyminisztériumnak a budapesti szovjet nagykövetség jelentései alapján az SZKP KB részére összeállított elemzései támasztják alá, hanem egy korabeli szemtanú, J. I. Malasenko altábornagy, a magyarországi szovjet különleges hadtest parancsnokának visszaemlékezése is, aki majdnem negyven évvel a történtek után így idézte fel Andropov akkori tevékenységét: „A magyar belpolitikai helyzetről időnként a nagykövetünktől, Jurij Vlagyimirovics Andropovtól kaptunk tájékoztatót […] elmondta, milyen bonyolult a helyzet a pártban és az országban, jellemezte az ellenzéket és az ellenséges hangulatot. Orientált bennünket az események fejlődésére nézve, így kijelentette: előfordulhat, hogy a magyar vezetés hozzánk fordul majd segítségért. Most, sok-sok év után, úgy tűnik, hogy a magyar kormánynak nyújtott segítségre vonatkozó egyes kezdeményezések éppen J. V. Andropovtól indultak ki.”
Ez az állítás így nyilvánvalóan túlzás, az azonban tény, hogy amikor 1956. október 23-án késő este Moszkvában megszületett a döntés a szovjet katonai beavatkozásról, a pártelnökség tagjai már valamennyien olvasták Andropov táviratát, amelyet a nagykövet még a forradalom kirobbanása előtt, a déli órákban küldött el. Ebben nem csupán a helyzet súlyosságát és a magyarok tanácstalanságát érzékeltette, hanem ismételten hangsúlyozta azt a véleményét is, hogy segítség nélkül a magyar vezetés nem képes úrrá lenni a helyzeten.
Andropov 1956-os magyarországi tevékenységét illetően a történeti irodalomban általánosan elfogadott az a vélemény, hogy magatartása megfelelt azoknak a szovjet elvárásoknak, amelyeket Hruscsov a XX. kongresszust követő új helyzetben egy nagykövettel szemben támasztott. A szovjet első titkár a hatvanas években – utólagosan, a dolgok végkimenetele felől visszatekintve – pozitívnak minősítette a nagykövet tevékenységét, és úgy emlékezett vissza Andropovra, mint aki egy kritikus időszakban hűségesen szolgált: „A szovjet nagykövet akkoriban Magyarországon Andropov volt. A követségi ügyekkel jól elboldogult, és kiválóan kiigazodott más eseményekben is. A helyi körülmények ismeretében mindenről jelentett és hasznos tanácsokat adott nekünk, amelyek a kialakult helyzetből adódtak.” Nem kétséges, hogy Andropov későbbi, magasra ívelő politikai karrierjében a „magyar szakasz” nem lebecsülendő szerepet játszott.
