Alfabetizáció és népi írásbeliség a 18–19. században

A főrendi nemesség, majd a jómódú köznemesség után a népi tömegek Magyarországon - hasonlóan Nyugat-Európához - csak a 18-19. században léptek ki az analfabétizmus zárt világából. A hosszúlejáratú történelmi folyamat elméletileg több szakaszból áll. A 18. század derekáig a magyarországi parasztok többsége jóformán csak az olvasás tudományával ismerkedhetett meg a tanítói lakásul is szolgáló, szegényes berendezésű falusi kisiskolákban. Később ugyan már olvasni, írni, számolni is megtanultak, a megszerzett tudásra azonban nem mindig volt szükség a mindennapi életben. E félanalfabétizmusnak nevezhető állapotból csak több generáció elteltével tudott kitörni a föld népe. Helyenként az analfabétizmus felszámolásáért folytatott küzdelem jócskán áthúzódott a 20. századra.

Az írásbeliség nem feltételezi az egyes egyének írni, olvasni tudását. A népi írásbeliség - a parasztok, parasztnemesek, kézművesek stb. jogügyleteinek írásba foglalása - jóval megelőzi az alfabetizáció kezdetét, azzal a későbbiekben sincs közvetlenül összefüggésben. Hosszú időn keresztül a pap, a tanító - egyben falusi jegyző - az írásbeliség képviselője a faluban.

A mezővárosi lakosok ügyeinek írásba foglalásával általában már a 16., a falusi (uradalmi) jobbágyok birtokjogi, gazdasági irataival pedig a 17. században találkozunk, de az írásbeliség súlya mindkét esetben csak a 18. században válik meghatározóvá a szóbeliséggel szemben. Rendszeres községi ügyintézésről jobbára a 18. század második felétől kezdve beszélhetünk - ezt bizonyítják a gyér számban fennmaradt községi levéltárak is.

A falusi, mezővárosi népesség írásbeliségének fejlődésével az elmúlt két évtizedben kezdett behatóbban foglalkozni történetírásunk. A mezővárosi és uradalmi adminisztráció vizsgálata azonban nem képes választ adni az írni-olvasni tudás alakulására. Inkább az írásbeliséget meghatározó intézményi háttér bemutatására alkalmas.

Az olvasni tudást - az olvasás természeténél fogva - csak közvetett adatok segítségével lehet nyomon követni. Megközelítési módként szóba jöhet egyes népi műfajok, így a kalendáriumok példányszámának az elemzése, vagy az olvasásra vonatkozó írásos dokumentumok feltárása. Az írni tudás elterjedésének vizsgálatára csak akkor kerülhet sor, ha találunk olyan forrástípust, amely mindig névaláírással van ellátva, ha az adott forrás tömegesen fordul elő, valamint egységes szempontok szerint készült vagy értelmezhető.

Benda Kálmán az 1970-es években a Mária Terézia-féle úrbéli rendelet végrehajtása során felvett "kérdőív", az ún. 9. kérdőpont névaláírásokkal ellátott hitelesítő záradékát felhasználva a dunántúli úrbéres