A Weimar-jelenség

Amikor Adolf Hitler 1919 novemberében első jelentős beszédét megtartotta a müncheni Eberl sörpincében mintegy 130 hallgató előtt, jó érzékkel választotta a „Breszt–Litovszk és Versailles” címet. Breszt–Litovszk, a német–szovjet békekötés helyszíne a dicsőségnek, a Német Birodalom előretörésének, hatalmas keleti területek bekebelezésének szimbóluma volt. Versailles pedig a háborús vereségé, a megaláztatásé, amelyért Hitler – akárcsak a többi jobboldali csoport – a baloldal megnövekedett németországi befolyását tette felelőssé. A hátországból a hadsereg hátába mért orv „tőrdöfés”-ről beszélt. Első botrányára sem kellett sokáig várni: 1920. február 24-én, a Hof sörházban akcióba léptek Hitler verőlegényei az ellenvéleményüknek hangot adó „marxistákkal” szemben. Ez volt az új módszer: ütlegekkel felfegyverezve kelt a „kicsi, tetterős és rámenős rendezőgárda a nemzetiszocialista gyűlések védelmére” – ahogyan a hatalom csúcsán, 1940-ben megjelentetett náci párttörténeti kiadvány jellemzi ezeket az osztagokat.

A szélsőjobbon ekkor még több szervezet helyezkedett el: vezetésük és tagságuk elbocsátott tisztekből, valamint leszerelt, állástalanná vált katonákból verbuválódott. Felszerelésüket és ellátásukat a hadsereg biztosította – illegális vagy legális úton, de mindenképpen a hatalom szemhunyásával. E támogatás nem sokáig tartott,