A vallások szabadságától a vallásszabadságig

Ma is megvan még valamennyi a vallásszabadság lelkesítő pátoszából, akár arénába hajszolt ókeresztény mártírokat, gályára hurcolt protestáns prédikátorokat, a „néma forradalom” csendőrszuronnyal fenyegetett szektavezetőit, a sztálinista börtönökben lopott kenyérrel, csempészett borral misét celebráló papokat, akár középkori városfalak és makacs előítéletek gettóiba zárt zsidókat idéz a puszta szó. Bár modern hazai kontextusát csupán a polgári átalakulás korában kapta meg ez a kifejezés, a korábbi harmadfél évszázadban is egyik leglényegesebb kulcsfogalma volt a magyarországi társadalmi és politikai küzdelmeknek.

A jogfogalmaknak az a rendszere, amelyben a középkori ember elgondolta a maga világát, a hatalmi eszközök nyomatékával mindenkinek megszabta a neki járó szabadságokat. Amikor a 16. század első felében az egyház elvilágiasodásával szembeforduló hívők kísérletet tettek a felfogásuk szerinti evangéliumi kereszténység normáinak helyreállítására, reformációjuk számára olyan megnyilvánulási szabadságot követeltek, amely formálisan egyike volt csupán a feudális világban élőket összekötő s elhatároló csoportprivilégiumoknak. Törekvéseik kulcselemei – így többek között az istenismerthez jutás milliónyi egyéni útjának tolerálása s ezek minőségi egyenlőségének elfogadása –