A sztálini forgatókönyv

Az 1990-es évektől oroszországi levéltárakból napvilágra került dokumentumok egyértelműen cáfolják a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg felkészületlenségéről és a Wehrmachttal szembeni gyengeségéről, a tábornoki kar és Sztálin hibáiról, a politikai vezetésnek a megnemtámadási szerződésbe vetett túlzott bizalmáról szóló – sok­szor egymásnak is ellentmondó – hagyományos magyarázatokat. Bizonyosnak látszik, hogy Moszkva 1939 és 1941 között aktív kül- és katonapolitikát folytatott, s a hadseregfejlesztés és katonai tervezés terén nem kevésbé intenzíven készült a várható összecsapásra, mint a Harmadik Birodalom. A Vörös Hadsereg 1941-ben létszámát és fegyverzetét tekintve a világ egyik legerősebb hadserege volt, Sztálinnak pedig nagyon is határozott szándékai voltak ezzel a fegyveres erővel, melyek messze túlmutattak a Szovjetunió határainak védelmén és egy esetleges fasiszta agresszió elhárításán. 

Az alábbiakban megkíséreljük a szovjet katonai felkészülés néhány aspektusát összefoglalni az olvasók számára. A szovjet lépése­ket nem lehet kizárólag a kétségtelenül létező német fenyegetésre adott válaszként értelmezni. Sztálin, a világ egyik legerősebb hatalmának vezetője saját forgatókönyvvel rendelkezett a háborúról és az abban való szovjet szerepvállalásról. Moszkva lépései nem magyarázhatók pusztán a Szovjetunió „jogos biztonsági igényeivel”, az orosz külpolitika hagyományos hatalmi törekvéseinek felújításával, hiszen nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hitleri Németország mellett a Szovjetunió volt az egyetlen ország, amelynek terjeszkedése nemcsak háborús körülmények között, de békeidőben is együtt járt a megszállt területek korábbi gazdasági-társadalmi struktúráinak teljes szétrombolásával, a társadalom meghatározott csoportjainak elűzésével, kitelepítésével vagy megsemmisítésével, tömeges represszióval. 1939–1941 folyamán a szovjet vezetés lelki szemei előtt a kapitalista rendszer világméretű (de legalábbis a kontinentális Európára kiterjedő) megrendítése lebegett.