A századelő politikai irányzatai és Tisza István

„Nem kel­le­ne-e csakugyan fél­­reten­ni, le­he­tő­leg ki­kü­szö­böl­ni mind­azt, ami el­vá­laszt ben­nün­ket, és le­he­tő­leg egye­sí­te­ni en­nek az or­szág­nak min­den ere­jét – nem be­szé­lek ar­ról, hogy egy akol le­gyen és egy pász­tor –, de eset­leg az esz­mék har­cá­ban, eset­leg egy egy­más sze­mé­lyét be­csü­lő al­kot­má­nyos küz­de­lem tisz­tí­tó­tü­zé­ben egye­sí­te­ni min­den erőt az or­szág ér­de­keit va­ló­ban elő­moz­dí­tó po­zi­tív mun­ká­ra? Mert csak így le­het re­mé­nyünk ar­ra, hogy a ben­nün­ket kö­rül­ve­vő zá­to­nyok kö­zött ka­taszt­ró­fa nél­kül ve­zet­hes­sük ke­resz­tül a ma­gyar nem­ze­ti ál­lam­nak irány­tűt vesz­tett ha­jó­ját, ame­lyet a megol­dat­lan és megol­dás­ra vá­ró kér­dé­sek túl­sú­lya úgy is ele­mi erő­vel nyom a víz fe­ne­ké­re.” (Ti­sza Ist­ván, 1910)