A középkor a nagybirtokot a késő római társadalomtól örökölte. A 3–5. században szerte a birodalomban, de főleg Galliában az előkelő szenátori családok nagybirtokain (villa, fundus) a gazdálkodás egyre inkább kisüzemi jelleget öltött. E birtokok nagyobb részét ugyanis olyan telkekre osztották, amelyeken függő parasztcsaládok önállóan gazdálkodtak. Emellett a birtok egy kis részét az úr a saját kezelésében tartotta és rabszolgákkal műveltette.
A késő ókori nagybirtok átalakulása olyan viszonyok között ment végbe, amikor a nyugati birodalomfél elnéptelenedése következtében föld volt bőven, de hiány mutatkozott munkaerőben. A nagybirtokos tehát földjeire munkáskezeket kívánt telepíteni. Hogyan juthatott munkaerőhöz? Egyfelől ott voltak saját rabszolgái. Ezeket földre ültette, s a klasszikus ókori rabszolga átalakult „házas” vagy „kiházasított” rabszolgává (servus casatus), akinek családja, háza és telke volt, s önállóan gazdálkodott, bár jogilag megmaradt rabszolgának. A munkaerő másik részét olyan szabad parasztok adták, akik bekerültek a nagybirtok keretébe, függő, szolgáltató parasztokká váltak, de továbbra is önállóan gazdálkodtak saját telkükön. Ezeket nevezték az ókori és a kora középkori források colonusoknak. Személyükben jogilag szabadok voltak, bár Nagy Konstantin 332-ben hozzákötötte őket a
Próbálja ki a Rubicon Online-t mindössze 200 Ft-ért, és olvassa a teljes cikket, hirdetések nélkül!
Előfizetőként korlátlan hozzáférést kap minden történelmi tartalmunkhoz:
- A legújabb Rubicon-lapszámok
- Több mint 370 korábbi lapszámunk tartalma
- Rubicon Online rovatok cikkei
- Hirdetésmentes olvasó felület
- Kedvenc cikkek elmentése, könyvjelzők
Az első hónap csak 200 Ft-ba kerül. Próbálja ki!
Már előfizetőnk? Ha már regisztrált a Rubicon Online-on, kattintson ide: BELÉPÉS. Ha még nem rendelkezik felhasználói fiókkal, kattintson ide: REGISZTRÁCIÓ.
