A nagy háború

J. P. Taylor angol történész szerint az első világháború története és utóélete tele van furcsa paradoxonokkal. Ilyen paradoxon, hogy ebben a hatalmi rivalizálás, a Machtpolitik, a küzdelem a hegemóniáért meghatározó szerepet játszott, ugyanakkor a há­ború végére az erőpolitika mellett egyre erőteljesebben megjelent a törvényi szabályozáson alapuló nemzetközi rendezés igénye, valamint az ezek megalapozására irányuló erkölcsi alapelvek, mindenekelőtt a nemzeti önrendelkezés elvének figyelembevétele. Ez még akkor is igaz, ha ezeket az elveket – különösen a béketárgyalások alatt – folyamatosan megsértették, elferdítették, illetve propagandisztikus célokra használták. 

Másik ilyen látszólagos ellentmondás, hogy a politikusok, a hadvezérek, a sajtó, de kezdetben még a közvélemény is éppenséggel a fennálló konfliktusok gyors megoldását várta a háborútól, miközben maga a háború kirobbanása és különösen annak elhúzódása teremtett csak igazi káoszt, így ezen új sütetű konfliktusok mellett a „boldog békeidők” nézeteltérései és feszültségei csupán ártatlan gyerekjátéknak tűntek. A háború a megbillent hatalmi erő­egyensúlyt akarta helyreállítani Európában és a világban, miközben ez a súly­egyen éppen a háború következményeképpen borult fel csak igazán, amit a Párizs környéki békék sem tudtak orvosolni, s alig két évtized múltán ez az egyensúlyát vesztett rendszer ismét katasztrófába sodorta Európát, és újabb világégést okozott. 

A hadakozó felek háborús céljai (El­zász–Lotaringia visszaszerzése, Belgium integritásának helyreállítása, Szerbia megbüntetése, további orosz terjeszkedés, illetve annak megakadályozása stb.) meglehetősen visszafogottak, korlátozottak és aránytalanok voltak ahhoz a pusztításhoz képest, amelyet valamennyi hadviselő fél megtapasztalt a háború során. A németek megnövekedett gazdasági erejükre alapozva a háborútól várták nemzetközi hatalmi súlyuk megerősödését, miközben a béke ezt sokkal jobban szolgálta volna, elszigeteltségükre, bekerítettségükre panaszkodtak, miközben éppen a háborúval izolálták magukat végletesen. Oroszországról is hasonló mondható el: a békés gazdasági fejlődés lehetőségeit áldozta fel a háború oltárán. A Monarchia Szerbia megleckéztetésével nemzetiségi konfliktusai méregfogát akarta kihúzni, de ezzel éppen ellentétes eredményt el, a háború végére a nemzetiségi probléma valósággal szétrobbantotta a birodalmat, s ez még akkor is így van, ha a nemzetiségi ellentétek felszításában az antant propagandája és a háború során tett területi