A második indokínai háború vagy közismertebb nevén a vietnámi háború a hidegháború egy sajátos metszéspontja volt. Egyfelől a dekolonizáció és annak öröksége találkozott az amerikai feltartóztatási politikával, másfelől a kommunista blokkon belül kialakult fokozódó ellentétek is fűtötték a háborút. Ennek kimenetele évtizedekre meghatározta az amerikai külpolitika katonai erő alkalmazásával kapcsolatos álláspontját, így a jelentőségét nem szabad alábecsülni.
Az Egyesült Államok már 1949-től fokozott érdeklődést mutatott a térség iránt, mivel a kínai polgárháborút a kommunista oldal nyerte meg, és a Truman-adminisztráció az új helyzetben megoldást keresett az ázsiai kommunista előretörés megállítására. Így a Washington számára addig érdektelen indokínai háború, amely a Vietnámi Függetlenségi Liga (Viet Minh) ellen irányult, hirtelen az érdeklődés középpontjába került, és az amerikai fél a franciák támogatásának lehetőségét kereste. Végül az amerikaiak a francia expedíciós erők anyagi támogatása mellett döntöttek, és 1950-től kezdődően jelentős mértékben növelték a fegyver- és egyéb utánpótlás szállítását a franciáknak. Mindez kínai ellenlépéseket váltott ki: a kommunista Kína jelentős anyagi támogatást és kiképzőket bocsátott a Viet Minh rendelkezésére, amely így rövid idő alatt ütőképes konvencionális hadsereggé tudott fejlődni.
Az 1965-ösRegisztráljon és olvassa a teljes cikket!
Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashata Rubicon Online-on.
