A magyar zsidók kifosztása és hosszútávú következményei

Kutatásom során azt találtam, hogy a visszatérő túlélők leginkább saját maguk próbálták visszaszerezni javaikat; erőfeszítéseiket attól függően koronázta siker, hogy a helyi elöljáróság, a közigazgatási szereplők vagy épp a nemzsidó lakosság, később pedig a kárpótlást kezelő intézmények hogyan viszonyultak hozzájuk. A kormány már 1945-ben létrehozta az Elhagyott Javak Kormánybiztosságát, amelynek feladata az ún. „elhagyott” javak (köztük a deportáltak vagyontárgyai) kezelése volt. 1947–1948 folyamán ezt a funkciót részben átvette az Országos Zsidó Helyreállítási Alap (a továbbiakban: OZSHA). Az alap azonban csupán 1954-ig funkcionált; miután beolvasztották az Állami Egyházügyi Hivatalba, a többi szocialista államhoz hasonlóan a rendszerváltásig Magyarországon sem esett szó a túlélők kárpótlásáról és jóvátételéről. 

Kárpótlás a második világháború utáni években

A második világháború után Magyarországon mintegy 150–200.000 holokauszttúlélő többsége otthon, tulajdon, szociális háló, család nélkül maradt, életüket jószerével a semmiből kellett újraépíteniük. Milyen segítséget kaptak ehhez az államtól? 1945-ben miniszterelnöki rendelet állította fel az Elhagyott Javak Kormánybiztosságát, amelynek feladata az „elhagyott javak” felkutatása és kezelése volt. Ezzel az eufemisztikus kifejezéssel a deportáltak, menekültek, a felelősségre vonás elől nyugatra szökött nyilasok hátramaradt vagyonát illette a korabeli közigazgatás. A kormánybiztosságnak emellett a 727/1945. ME. sz. rendelet szerint feladatai közé tartozott (volna) a „létfenntartási alapjukat vesztett egyének megsegítése – az elhurcoltak felkutatása” és az örökös nélkül maradt javaknak a károsultak kárpótlására fordítása. 

És mit tett az Elhagyott Javak Kormánybiztossága? Erre álljon itt egyetlen igen jellemző eset.

1946 márciusában egy kiskunhalasi zsidó, Ernszt Rezső levelet küldött a kormánybiztosság helyi megbízottjának, amelyben kérte, hogy „szőlő gazdaságomhoz, 20 kat. hold, egy igás kocsit kiutalni szíveskedjék. Tekintettel arra, hogy deportálásom alatt gazdasági felszerelésemet elherdálták, a szükséges munkálatok folytatása kocsi nélkül fennakad.” A megbízott válasza: a „kérelmet teljesíti és a rendelkezésre álló raktári állagból egy kocsi roncs tartozékait: 3 db kereket, 2 db kocsialjat, 1 db egybeépített feneket oldallal, 1 db nyújtót használatra bérbe ad felépítés céljából. Ennek havi bérösszege 4 tojás árával egyenlő.” Talán nem meglepő Ernszt válasza a kormánybiztosnak: „minthogy a szőlőm bérbe kiadtam, így a kiutalt kocsironcsra már nincs szükségem.” (MNL OL XIX-A-5, 284/1946)

Ez az ügymenet jellemző volt az egész országban. Jóllehet sok faluban és városban nyílt titok volt, hogy kikhez kerültek a zsidók holmijai, a kormánybiztosság munkatársai nem sokat tettek azért, hogy ezeket visszaszerezzék, a csak bérbe kapott felszerelés pedig értelemszerűen nem biztosított megoldást a túlélők problémájára. A kaotikus helyzethez nagyban hozzájárult, hogy a zsidó javakat új tulajdonosai időközben eladták vagy feljavították. A túlélők követelései állami támogatás nélkül pedig csak szították a háború utáni antiszemitizmust, vérvádakhoz és pogromokhoz vezettek.

Az állam több okból kifolyólag sem kezdeményezett nagyszabású kárpótlási programot: nem kedvezett ennek a gazdasági helyzet, de a politikusok sem akarták elveszíteni a kifosztás során a zsidó javakból részesült szegényebb néprétegek támogatását. A túlélők többsége így nemzetközi és hazai önsegélyező szervezetek (pl. American Jewish Joint Distribution Committee, Országos Zsidó Segítő Bizottság) segítségére szorult.

Az Országos Zsidó Helyreállítási Alap létrehozása

Természetesen a kárpótlás hiánya, amint az Elhagyott Javak Kormánybiztossága működése is kiváltotta a zsidó közösség nemtetszését. A zsidó szervezetek évekig tartó egyezkedése a kormánnyal végül oda vezetett, hogy a már 1946-ban, a XXV. törvénycikk szerint létrehozandó, zsidó javakat kezelő alapot végül 1947-ben felállították. Ez lett az Országos Zsidó Helyreállítási Alap (OZSHA), amelynek megalapítását a háborút lezáró párizsi békeszerződés is előírta. Az OZSHA elvileg az örökös nélkül maradt zsidó javakhoz jutott hozzá, amelyeket a nincstelen túlélők megsegítésére kellett használnia – ez természetesen nem oldotta meg sok túlélő problémáját, akik tudták, hol vannak vagyontárgyaik, de hozzá már nem juthattak. 

Jóllehet az alapot létrehozó ideál viszonylag haladónak mondható, hiszen az egyébként az államra szálló vagyont használta volna a túlélők rehabilitálására, a kialakuló szocializmus nagyban hátráltatta működését. Stöckler Lajos elnöklete alatt az OZSHA az 1950-es évek elejéig 18.000 hagyatéki ügyet vizsgált felül, 366 ingatlant szerzett meg jogosulatlan örökösöktől, amelyek nagy részét értékesítette, így hárommillió forint gyűlt össze a számláján. Ez azonban közel sem volt a teljes örökös nélkül maradt vagyontömeg: az alap nem kapta meg például az Elhagyott Javak Kormánybiztosságától az őt illető vagyonokat, amint az úgynevezett Aranyvonat tartalmát sem, amelyen a nyilasok zsidóktól elkobzott értékeket szállítottak nyugatra a háború végén.

A kommunista hatalomátvétel után fokozatosan államosították az OZSHA vagyonát, munkatársainak számát folyamatosan csökkentették, továbbá a kormány 1950-ig nem hagyta jóvá az ügyrendjét. 1955-től aztán maga az alap is elvesztette intézményes önállóságát, és beolvadt az Állami Egyházügyi Hivatalba, Rákosi Mátyás azonban nem akarta megszüntetni, mivel a külföldre hurcolt vagyonok visszaszerzésének garanciáját látta benne. 1978-ban megmaradt 25 ingatlanát az OZSHA ajándékozási szerződéssel ellenszolgáltatás nélkül adta át az államnak.

„Megnyugtató módon nem állapítható meg” – machinálás a holttányilvánításokkal

Az OZSHA működése hagyatéki ügyek alapján vizsgálható meg közelebbről, ami fényt vet a túlélőkkel való kapcsolatára is. Az alap ugyanis jogi személyként részt vehetett a zsidóüldözés következtében elhunytak hagyatéki tárgyalásán, felülvizsgálhatta a véghatározatokat, az általa megörökölt ingatlanokat pedig eladhatta. Annak érdekében, hogy egy-egy ingatlant megszerezzen, minden jogi lehetőséget megragadott.

1948-ban, Krausz Sándor és neje, Kiss Mária újpesti lakosok öröksége ügyében például a következő kérelemmel fordultak a járásbírósághoz az alap munkatársai: „Az iratoknál elfekvő helyhatósági bizonyítványból kitűnően a feleséget 1944. július 2-án, a férjet 1944. szeptember havában deportálták. Ezzel szemben a helyhatósági bizonyítvány szerint a kihallgatott Deli Ferenc és Kocsis István újpesti lakosok tanúkkénti kihallgatásával bizonyítani kívánjuk azt, hogy a házastársakat Újpest város zsidó lakosságával együtt 1944. július 2-án deportálták.” (MNL OL XIX-A-5, 4860/1948) A hagyatéktárgyalási jegyzőkönyv szerint az elhunytak ingatlanára igényt tartottak a férj testvérei és az ő leszármazottaik – tehát semmiképp sem „elhagyott”, örökös nélküli hagyatékról volt szó. Amennyiben azonban a házaspár mindkét tagját egyazon nappal nyilvánították volna holttá, úgy természetesen megváltozott volna az öröklési rend is: az örökség kettéoszlott volna, és az asszony után az alap örökölte volna az ingatlan felét.

Az alap által tanúskodni felkért Kocsis Istvánról kiderült, hogy sosem ismerte Krausz Sándort, és 1945 júliusa után költözött csak Újpestre, tehát nem igazolhatta, hogy a házaspárt egyszerre deportálták. Végül, amikor a járásbíróság helyt adott a kérelemnek, és kiigazította a halálozási dátumokat, az alap megtámadta a hagyatéktárgyalás véghatározatát: levelük szerint „az igénylők és örökhagyók közti vérségi kapcsolat megnyugtató módon nem állapítható meg” (MNL OL XIX-A-5, 4860/1948), tehát kevéssé burkoltan az ingatlan másik felére is igényt tartottak.

„Az ajánlatot elfogadhatónak találjuk” – megfélemlítés

Egy másik esetben, a váci Végh testvérek és édesapjuk hagyatékát illetően az OZSHA ismét beavatkozott az ügymenetbe, és itt is a holttányilvánítás időpontjának kiigazítását kérték az öröklési rend megváltoztatása érdekében. Az örökségként fennmaradt ipari eszközökre azonban a fiatalkorú testvérek anyai nagybátyja is igényt tartott, és amikor eljárás indult az elhalálozási időpontok kiigazítására, ügyvédje útján egyezséget ajánlott az alapnak: „ügyfelem megbízásából felajánlok 1200 forintot arra az esetre, hogy Önök a hagyatéki ügyben tett bejelentésüket visszavonják, illetve tárgytalannak tekintik.” (MNL OL XIX-A-5, 4507/1949)

Ezek után az alapnál készült belső jelentésből kiderül, hogy „Tekintettel arra, hogy az Alapnak érdekében ingóságok megöröklése nem áll, az ajánlatot elfogadhatónak találjuk.” (MNL OL XIX-A-5, 4507/1949) A megegyezés értelmében az OZSHA visszavonta a holttányilvánítási végzés kiigazítására tett kérelmét, mivel „jogi érdekeltségük megszűnt.”

Vagyis az alap a hagyatékot eredetileg sem akarta megszerezni, mivel csak ingatlanokkal foglalkozott. Az ügybe csak abban a reményben avatkozott be, hogy az állam támogatását élvező és anyagiakkal, jogi procedúrákhoz értő személyzettel bíró intézmény által megfélemlített leendő örökös majd pénzt ajánl a visszavonulásukért cserébe. Mégpedig nem is kis összeget, mivel az alap által megszerzett ingatlanok értéke általában 8-15.000 forint között mozgott.

„Felajánlás útján szerezte meg” – ingatlanok átadása az államnak

A holokauszt során odaveszett Weisz házaspár mindkét tagja egyazon nappal lett holttá nyilvánítva, így természetesen az OZSHA bejelentkezett a férj örökségére. Az 1949-es hagyatéktárgyalási jegyzőkönyv szerint mindössze 1000 forint értékű budafoki ingatlant így a feleség testvérei és az alap fele-fele arányban örökölte.

Az alap kiküldötte szerint „romos épület. Kert nincs hozzá, csak a beomlott falak láthatók. Ezeket is nagy részben a szomszédok elhordják. […] Az ingatlan értékét csökkenti, hogy az összesen 36 négyszögöl területből 12 négyszögölnyi területet a város lefoglalt városrendészeti szempontból.” (MNL OL XIX-A-5, 198/1950) Lehetséges vevőként a telek értéktelensége miatt csak a szomszéd ház tulajdonosa jöhetett szóba, ő azonban igyekezett lenyomni az árat. A házat végül az 1950-es évek elején lebontották, a telket az alap megpróbálta értékesíteni – sikertelenül.

Az OZSHA először 1967 májusában ajánlotta fel a tanácsnak, hogy sajátítsák ki a telket, ami ellen a „tulajdonostársnak nem volna észrevétele”. A tanács ehelyett egy fél évvel később felszólította a tulajdonosokat, hogy tegyék rendbe és kerítsék be az elhanyagolt, gazos telket, mivel azt „a lakosság szeméttelepnek használja”. Erre azonban nem került sor, már csak azért sem, mert az ingatlant illetően bonyolult jogi helyzet állt elő. Mint a társtulajdonosnak írt levélből kiderül, „a mi telkünkre és a vele szomszédos kis telekre a távlati terv szerint óvoda fog épülni” (MNL OL XIX-A-5, 198/1950), tehát sem el nem adhatták, sem más módon nem profitálhattak belőle – értelemszerűen így motiváció sem volt az ingatlan rendben tartására.

Újabb huzavona, sikertelen eladási és kiadási kísérletek sora után az alap több ízben is írt a tanács építési és közlekedési osztályának, újra és újra felajánlották azt kisajátításra. 1979-ben végre érdemi válasz érkezett a sürgetésre. Az OZSHA „ellenszolgáltatás nélküli felajánlására” a tanács igazgatási osztálya bejelentette, hogy „a Magyar Állam tulajdonába veszem az […] ezidáig az Országos Zsidó Helyreállítási Alap tulajdonát képező belterületi ingatlan ½-ed részét. […] A tulajdonjogot a Magyar Állam felajánlás útján szerezte meg.” (MNL OL XIX-A-5, 198/1950)

Az ingatlan tehát a megszerzése pillanatától kezdve semmilyen hasznot nem hozott az alap számára, viszont az értékesítését megnehezítette mind az, hogy két tulajdonos osztozott rajta, mind pedig, hogy a szocializmus idején bizonytalan helyzetbe került a tervezett államosítás miatt. Így a legegyszerűbb volt ennek elébe menni, és felajánlani az ingatlant az államnak.

Az OZSHA tehát a lefolytatott ügyek alapján látszólag csak megnehezítette a túlélőknek az örökségükhöz való hozzájutását. De mi volt a helyzet a segélyező tevékenységével? Egy 1953-as feljegyzés szerint „az Alap semmiféle bevételéből soha semmiféle összeget nem folyósított. Létesítése óta minden bevétele a zárolt betétszámlán együtt van.” (MNL OL XXXIII-9, sz.n. irat) Ezt egy 1962-es dokumentum is megerősíti: a befolyt összeg akkor is ugyanennyi volt. Tehát a túlélőket az alap nem segítette, mi több, a második jelentés megemlíti az örökösi igénnyel fellépő személyek kártalanítását, akik valószínűleg olyan holokauszttúlélők lehettek, akiket épp az alap fosztott meg örökségüktől.

A rendszerváltás után

Hogyan változott a helyzet a rendszerváltás után? 1991-ben a XXV. tc. szabályozta a tulajdonban okozott károk részleges kárpótlását. A kárpótlás az 1939-től 1989-ig tartó időszakot ölelte fel, és a kár mértékét átalányban határozta meg, amelyért kárpótlási jegyet lehetett kapni.

A magyar kormány 1997-ben állította fel a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt (MAZSÖK), amivel végre teljesítette a párizsi békeszerződésben vállalt kötelességét: ez az alapítvány kapta volna ugyanis a holokauszt áldozatainak örökös nélkül maradt javait – a valóságban azonban a MAZSÖK felállításakor csupán hét ingatlant, néhány muzeális tárgyat és 4 milliárd forintnyi összegben kárpótlási jegyet kapott, hogy abból a mindenkori nyugdíjak összegéhez igazítva életjáradékot biztosítson a holokauszt túlélőknek, és ápolja a zsidó kulturális örökséget.

A rendszerváltás után merült csak fel az üldözöttek morális értelemben vett kárpótlása: 1992-ben egyösszegű, egymillió forintos jóvátételt kaphattak a politikai okból életüket vesztettek özvegyei, gyermekei, illetve szülei; politikai okból történt szabadságelvonásért a sérelmet szenvedett vagy házastársa kaphatott havi életjáradékot vagy kárpótlási jegyet. Ezt öt évvel később terjesztették ki a faji okokból üldözöttekre, tehát a holokauszt során üldözöttek, elhunytak rokonai csak ekkortól kaphattak jóvátételt. Igen sok túlélő sosem jelentett be igényt erre, mivel nem szívesen fogadott volna el még ilyen szimbolikus összeget sem az államtól, úgy érezvén, hogy akkor kötelessége lenne megbocsátani az üldöztetésért. A közhiedelemmel ellentétben nem kaphatnak életjáradékot a túlélők leszármazottai.

A „már mindent visszafizettünk” tehát nem állhatna messzebb a valóságtól: a holokauszt során meggyilkolt félmillió magyar zsidó vagyonának csupán töredékét kapta vissza a túlélő zsidó közösség; a túlélők életét a háború után megnehezítette az, hogy saját lakásuk, vagyonuk helyett zsidó szervezetek segélyeiből kellett megteremteniük a megélhetésüket, és csak több mint 50 évvel később kapták meg az államtól azt a segítséget, amelyre a háború után azonnal szükségük lett volna.