A magyar emigrációk jelentősége

Aki elhagyja a hazát, nem biztos, hogy „szívet cserél”, ahogy mondani szokták. Ha erre a nehéz lépésre a politikai körülmények kényszerítenek valakit, pláne, ha az illető korábban aktív szerepet vitt a politikai életben, akkor általában nemcsak reméli, hogy a száműzetés hamarosan véget ér, de igyekszik is azt előmozdítani. A korábbi századokban főként uralkodók, trónkövetelők, összeesküvők, perbe fogott nagybirtokosok kerestek menedéket közeli királyi udvarokban, rivális dinasztiáknál, általában abban a reményben, hogy külső segítséggel, akár egy idegen hadsereggel, diadalmasan térnek vissza szülőhazájukba. 

Noha a latin eredetű emigráció szó szerint kivándorlást jelent, a magyar történetírásban és a mindennapi szóhasználatban elsősorban a politikai okok miatt elmenekültekre értik, így beszélünk „Kossuth-emigráció”-ról, 1919-es, 1945-ös, 1956-os emigránsokról. A 17. század (főként erdélyi) menekültjeit, később Rákóczit és az őt a francia, majd török emigrációba követőket inkább „bujdosók”-nak hívták. A francia emigration jelentése azonos a magyarral, az angolban a politikai okból vállalt külföldön élés exile.

Magyarország viharos, radikális politikai fordulatokban gazdag 20. századi történelme tömegesen termelte az emigrációkat, mindegyikről vaskos köteteket lehet írni. Egy rövid áttekintés azért is indokolt, mert az emigrációk akkor is részét képezik a nemzeti történelemnek, ha szerepük a legtöbb esetben marginális volt. Ez azonban nem az emigráltakon múlott, hanem a nemzetközi élet fejleményein. Ha azok másként alakultak volna – és erre nemegyszer volt esély – akkor a magyar kormányok listája más képet mutatna.