A kereszténység védőbástyája

Bár a keresztény szolidaritás eszméje a 15. századra humanista gondolattá szelídült s elvesztette tettre mozgósító erejét, képviselői ébren tartották az oszmán veszély tudatát, így egész Európa a kereszténység ellenségét látta a keleti hódítóban. A reformáció gyökeres változást hozott a következő évszázadban. A lu­theri tanítások elterjedésével Európa elvesztette vallási egységességét. A régi és az új felekezet hívei nemcsak a hit kérdésében, hanem az oszmánok megítélésben is szembekerültek egymással: a protestánsok a bűnös római egyházat vádolták a török veszély miatt, míg a katolikusok a reformáció terjesztőire hárították a felelősséget az Isten büntetéseként értelmezett csapás miatt. A kontinentális méretű, dinasztikus küzdelmekkel súlyosbított meghasonlás háttérbe szorította a keresztény egyetemesség eszméjét, és helyet adott az ébredező nemzeti érzésnek, amely – minden előremutató vonása ellenére – megnehezítette a közös fellépést a nagy hódítóval szemben.

A török veszedelem

Az Oszmán Birodalom, miután 1526-ban megtörte a Magyar Királyság erejét, a Német-római Birodalom ellen fordult. Bécs első ostromának évében (1529) adta ki Luther a Vom Kriege wider die Türken (A törökök elleni háborúról) című röpiratát, amelyben az oszmánok elleni harcot az imádsággal és vezekléssel hadakozó istenfélő emberre, a „Christianus”-ra bízta. A kései német humanisták írásaiban és a népénekekben is a török veszedelem lett a legfontosabb kérdés a vallási viták mellett. Egyetlen érzés hatotta át ezt az irodalmat: a törökfélelem (Türkenfurcht), amely a közvetlen veszély tudata révén érzelmileg színezetten, szubjektív módon jelentkezett. Az egyik szerző úgy látta, hogy nem má­sok bajáról, hanem a németségéről van szó, nem az idegenek, hanem a németek kiáltanak segítségért: „Rólunk van szó, a mi alattvalóinkról, a mi polgárainkról, a mi népünkről.” Antonius Torquatus 1480-ban megjelent írásában ugyancsak a németek ügyeként fogta fel az oszmánkérdést: „Bizony, a te dolgod lesz cselekedni, Németország”– hangzik a korai felismerés. 

Buda török kézre kerülése (1541) után Luther is újragondolta korábbi álláspontját. A Tábori prédikáció a törökök ellen (Eine Heerpredigt wider die Türken, 1530) című munkájában az oszmánokat Antikrisztusként, Dániel próféta által megjövendölt szörnyetegként írta le, és kijelentette, hogy minden kereszténynek kötelessége harcolni ellenük. Azután hozzátette: senkinek se legyen lelkiismeret-furdalása azért, mert az ellenük folytatott háborúban emberéletet kell kioltania, a harcban elesni pedig vértanúságot jelent Istenért. Ettől kezdve Luther képviselte a legtisztábban a 16. századi német álláspontot a török kérdésben. Igaz, kevésbé érdekelte az egész kereszténységet fenyegető veszedelem, de amint a Német-római Birodalmat közvetlenül érte a vihar előszele, minden erejével annak elhárításán fáradozott. 

Az oszmánokat Frankhontól elválasztó nagy távolság és a hivatalos császárellenes politika miatt a veszély másképpen visszhangzott a francia irodalomban. A 16. századi nyomtatványokat elárasztották az oszmánok pusztító erejét leíró, az európai államok kereteinek felbomlását előrevetítő jóslatok. Szerzőiket ennek lehetősége riasztotta elsősorban, ők Európát féltették, ellentétben a németeknek az éledő nemzeti érzésből fakadó, birodalmi központú aggodalmával. A kétféle szemléletből következett az oszmánokat minősítő jelzők különbözősége: a franciáknak a szultán „Grand Turc”, (nagy török), a németeknek „Erbfeind” (ősellenség) volt, vagy ahogyan a Magyarországról érkező hírek nyomán nevezték az emberi formájából kivetkőzött hódítót: „tyrannischer, blutdürstiger Bluthund” (zsarnok, vérszomjas fenevad). 

A hívők fala és pajzsa

Amíg Nyugat-Európa elsősorban hátborzongató híradásokból ismerkedett a törökökkel, Magyarország közvetlenül érzékelte a két világ között tátongó szakadékot, amely elnyeléssel fenyegette az európai típusú társadalmi-gazdasági berendezkedést, a keresztény kultúrát. Amikor az oszmán csapatok a 14. század végén megjelentek a Magyar Királyság déli határainak közelében, uralkodóink a kereszténység tudatos védelmezőiként folytatták az Árpád-házi királyok (1000–1301) harcát az ország és a keresztény eszmeiség érdekében a pogány népek támadásai ellen. Felfogásuk szerint a hitvédelem kötelessége nem a magyarság egészét illette, hanem személy szerint őket. Az országlakosok viselték ugyan a háború terheit, mert arra indította őket veszélyeztetett helyzetük és keresztény hitük, ám ekkor még nem látták önvédelmük egyetemes jelentőségét. Azt csak fokozatosan, a 15. század folyamán ismerték fel jeles képviselőik közvetítésével. 

Thuróczy János krónikaíró következetesen hangsúlyozta, hogy a magyarság nagy hálára kötelezi Krisztus valamennyi követőjét, mert „ha saját hazájáért harcol is, az egész kereszténységet védi”. Amikor hosszú fejlődés eredményeképpen a király helyett az ország lett a funkció szimbolikus képviselője, a kereszténységvédő cím átszállt a királyról Magyarországra. A metamorfózist XXIII. János pápa (1410–1415) fogalmazta meg elsőként 1410-ben. Majd egy leendő magyar uralkodó, III. (Jagelló) Ulászló lengyel király (1434–1444) a magyar trónra történt meghívása után, de még magyar királlyá koronázása előtt, 1440. március 8-án kibocsátott hitlevelében kijelentette, hogy elsősorban azért fogadja el a magyar koronát, mert egyesíteni kívánja a két ország erejét az oszmánok ellen. Az oklevél szerint Magyarország a „hí­vők fala és pajzsa”, amely „Isten nevének dicsőségére, a keresztény hit védelmére” a keletről sújtó csapást hárítja el Európától. 

A hosszú ideig formálódó megtisztelő cím azután elindult vándorútjára. Különböző szinteken hangoztatták – és már a magyarság egésze is vallot­ta –, hogy „isteni rendelésből” kell vállalni Európa védelmét. Az 1505. évi rákosi országgyűlés végzése hangsúlyozta, hogy „ezen ország a kereszténység pajzsa és bástyája, amelyik saját vérének nagy hullásával oltalmazza […] a kereszténységet”. Werbőczy István 1517-ben megjelent magyar törvénykönyve, a Tripartitum ajánlása szerint „nem volt oly nép vagy nemzet, amely a keresztény köztársaság megvédése és továbbterjesztése mellett erősebben és állhatatosabban állott volna őrt, mint a magyar”. Erre hivatkozott és sürgette 1541-ben Frangepán Ferenc zágrábi püspök a német birodalmi rendeket segítségnyújtásra a regensburgi gyűlésen. Az elvilágiasodó késő reneszánsz értelmiség pedig közvetítette a védőbástyaeszme elemeit a végvárakban szolgáló katonasághoz. Görcsöni Ambrus deák I. (Corvin) Mátyás királyról (1458–1490) 1574-ben írt történeti énekében így népszerűsítette a gondolatot: 

A rímes forma hasonlóan csengett vissza tizenöt esztendővel később Balassi Bálint költő és végvári katona Búcsúja hazájától című versében: 

Keresztény hivatástudat

A 16. században Magyarországon általánossá vált „keresztény hivatástudat” eszmei-ideológiai alapját elsősorban a keresztény univerzalizmus jelentette. A védelmi feladatokat ellátó katonaság gondolatvilágát alapvetően nem „nemzeti” jellegű érvek – azok majd a következő évszázadban hatnak erőteljesebben –, hanem a keresztény törökellenesség gondolata alakította ki; nemcsak hazájukat védték, hanem a kereszténységet is, amely egyszerre jelentette Magyarországot és Európát. Ugyanakkor a törökök sikerei önvizsgálatra késztették a magyarságot. Kutatni kezdte vereségeinek okát: számottevő külföldi segítséget korábban sem kapott, mégis ellen tudott állni, ezért a bajok végső magyarázatát önmagában vélte megtalálni, mégpedig saját bűneiben, amelyekért Isten a törökökkel sújtotta. (Hasonlóan hangzott Luther okfejtése is.) Az Úr azonban „azt bünteti, akit szeret”, hirdették a protestáns prédikátorok, és ezzel megmutatták a kivezető utat: Isten azt akarja, hogy a magyarság megbánja vétkeit, és megtisztulva kezdjen új életet. Isten tehát szereti, jobbítani akarja, vagyis a büntetés kitüntetés a magyarság számára. Így jutottak el a 16. századi magyarok a „kiválasztottság” tudatához, amely tovább motiválta a védőbástya szerepkört, és még egy évszázadig eszmei erőt adott az oszmánok elleni küzdelemhez. 

A keresztény Európa keleti peremén megtelepedett magyarságról kezdetben negatív kép alakult ki. Nyugat-Euró­pa azt tartotta a magyarokról a középkorban, hogy azonosak Attilának, Isten ostorának a hunjaival, akik az 5. században erőszakkal és hódítási vággyal támadtak a kereszténységre. Ezt a szemléletet erősítették a pogány magyaroknak a 10. században a nyugati népek ellen indított zsákmányszerző vállalkozásai. Úgy tekintettek tehát rájuk, mint korábban a hunokra s mint később a törökökre: a kereszténység ellenségének minősítették őket. Viszonylag kedvezőnek tekinthető a középkori francia irodalomban felbukkanó kép az időközben kereszténnyé lett Magyarországról, amely mint távoli, egzotikus vidék szerepel, ahol különös nyelven beszélnek az emberek; egyik-másik német népi ének pedig Klingsor varázsló csodákkal teli tartományaként szól róla. A hagyományos ellenszenv még az 1396. évi nikápolyi csatát bemutató német népi énekben is érezhető, amelyik a magyarokat vádolja az oszmánoktól elszenvedett vereségért, holott történeti tény, hogy az egyesült európai lovagsereg csúfos kudarcát a franciák meggondolatlan vakmerősége okozta. 

A negatív magyarságkép – amelyet I. Miksa német-római császár (1493–1519) ekképpen fogalmazott meg: a „magyar barbárság […] fekete felhőként sötétíti el a környező népek világosságát” – csak lassan módosult a 15–16. század folyamán, amikor nyilvánvaló lett a nyugat-európai népek előtt, hogy Magyarország kulcsszerepet játszik az európai kultúra értékeit fenyegető veszedelem elhárításában. Elkezdődött az addig nem szeretett magyarság etikai-érzelmi átértékelése. Először eltűntek a középkori krónikák rettenetes hun-pogány-magyar rémképei az emlékezetből, majd a Nyugat ellenségéből a Nyugat védője, a kereszténység megmentője lett, az isteni gondviselés által rendelt nép, amelynek küzdelmét visszafogott lélegzettel figyelték, mert harcának kimenetelétől függött az ő sorsuk is. A 15. századtól pápai iratok, a német birodalmi gyűlésen elhangzott beszédek és az egyetemes humanista irodalom képviselői, Aeneas Sylvius Piccolomini, Petrus Niger, Angelus Politianus, Johannes Cochleus és mások népszerűsítették az új gondolatot, mely szerint Magyarország a „kereszténység kőfala”, „pajzsa”, „védőbástyája”. A fordulatot jól jellemzi Sebastianus Bunderlius egyik, a Habsburg-házat dicsérő írása. A szerző megjegyzi, hogy II. (Jagelló) Lajos magyar király (1516–1526) azért lehetett Habsburg Máriának méltó vőlegénye, mert olyan ország uralkodója, amelyik falként és védőbástyaként oltalmazza a keresztény hitet. 

A védőbástya kifejezés eredete

A francia irodalomban Jean Lemaire de Belges költő és történetíró mondta ki először, hogy a Magyar Királyság a „kereszténység védőbástyája”, és ugyanígy vélekedett IV. (Bourbon) Henrik francia király (1590–1610) is. Szélesebb körben terjedt el a minősítés a Német-római Birodalomban, minthogy Magyarország szolgálatait elsősorban az ausztriai örökös tartományok és a német fejedelemségek élvezték. Az évente ezrével megjelenő röplapok (flie­gende Blätter) és hírlapok (neue Zei­tungen) megteltek verses népénekekkel, harctéri tudósításokkal, amelyeket nagy érdeklődéssel fogadott a közvélemény. Immár iparosok, kereskedők és vásározó parasztok is aggódva tekintettek minden ostromlott magyarországi várra, mert elestével nemcsak „a német nemzet előretolt védőfala” (die Vormauer der deutschen Nation) gyengült meg, hanem a birodalom biztonsága is csökkent. 

A Magyarország ellen vezetett sorozatos hadjáratok nyomán az itáliai köztársaságok számára is világossá vált, hogy Németország után leginkább őket veszélyezteti az oszmánok terjeszkedése. A velencei hivatalos iratok átvették és saját nyelvükhöz igazították a „bastione”, „antemurale” jelzőket, a korban népszerűvé váló újságlapok pedig részletes beszámolókkal ismertették a Magyar Királyság áldozatvállalásának jelentőségét. Az oszmánok által szintén fenyegetett lengyelek is osztoztak Nyugat-Európával az „antemurale Christianitatis” hangoztatásában. Buda elvesztése mélyen érintette őket, rádöbbentek, hogy legerősebb védőbástyájuk omlott le Magyarországon. Hasonló megrendülést okozott számukra Eger várának eleste (1596). 

A távoli Skóciában történeti munkáján dolgozó Robert Johnston is határozott állást foglalt a kontinenst érintő magyarországi eseményekről: „Ez az egy királyság többet tett az oszmánok becsvágyának letörésére és szerencséjük megakasztására, mint minden más nemzet együttvéve […], úgyhogy ki kell mondani az igazságot: nincs más bástya a kereszténység oszmánok elleni védelmére, mint a magyar határvidék.” 

A nyugati kereszténység felelőssége

Az európai országok uralkodói és tájékozott lakosai látták, hogy Magyarország talpon maradása sorskérdés. Azt is érzékelték, hogy ereje kevés, és csak hatalmas erőfeszítések árán oltalmazhatja meg magát. Számottevő segítséget mégsem kapott. „Százötven éve már – mondta 1521-ben Balli Jeromos nagyprépost a wormsi birodalmi gyűlésen –, hogy „magyar erő […] tartóztatja fel a török […] pusztító támadásait. A keresztény fejedelmektől pedig soha nem kap segítséget, de még csak biztató, bátorító pillantásokat sem […], egyedül védi a kereszténységet […] s az örökös harcban egyedül ő romlik folytonosan.” 

II. Lajos király nem vádolt senkit, de a mohácsi csata előestéjén megfogalmazta VII. Kelemen pápának (1523–1534) az európai vezető hatalmak felelősségét az oszmánok elleni küzdelemben: „ha az ellenséggel szemben alulmaradunk – írja –, csak akkor tudja meg és érzi majd a kereszténység, de mindenekelőtt Itália, Germánia és maga Róma szent városa és egyháza, hogy mit tettek a keresztény név védelmére, a vallás épségére több mint száz éven át a magyarok.” 

Amikor bekövetkezett a vereség, majd 1541-ben Magyarország három részre szakadt, egy német költő, Jorg Dappach az elsők között mondta ki Ein Klaglied (Panaszos dal) kezdetű versében a nyugati kereszténység felelősségét, amiért tétlenül nézte a fenyegető veszedelmet. Drámai hasonlattal élt Marcin Bielski, a lengyel történeti próza egyik kezdeményezője a 16–17. század fordulóján írt Sprawa rycerska (Vitézség dolga) című munkájában: Magyarország „az egész kereszténységnek pajzsa volt Európában, de vigyázatlanság és a keresztény urak belső harcai miatt féreg áldozata lett ez az aranyalma, bánatára és kárára az egész kereszténységnek”. A kortársak még számos ideológiai és materiális okát látták az erős középkori Magyar Királyság összeomlásának, de valamennyi közül a leglényegesebb a keresztény közösség egységtudatának széthullása volt. 

A magára maradt, meghasonlott Magyarország a 17. század elejétől fokozatosan eltávolodott egykori kereszténységvédő szerepétől. A nemesi jogok, a protestáns vallásszabadság védelme és az erősödő korai nemzet­eszme a magyarság egy részét szembefordította törvényes, ám idegennek mondott, katolikus Habsburg-házi királyaival, sőt önmaga józanabb részével is. A rebellió akkor érte el tetőpontját, amikor XI. Ince pápa (1676–1689) és I. Lipót német-római császár (1658–1705) összefogta az oszmánellenes európai erőket. A Szent Liga háborújának (1683–1699) nyitánya az oszmán oldalon találta az ország egy részét Thököly Imre vezetésével. Európa ezúttal is véleményt mondott: „Magyarország a kereszténység ellensége” lett.