A Karoling-reneszánsz

Életrajzírója, Einhard, „magnus clericus”-nak nevezi Károlyt. Ez alatt nem azt értette, mintha Károly a klérus tagja lett volna – bár mint király az akkor elfogadott teokratikus királyeszme értelmében „mintegy pap” is volt (quasi sacerdos) –, hanem arra utalt, hogy műveltségben versenyezhetett kora klerikus értelmiségével. Hiszen tökéletesen beszélt latinul, s olvasott görögül is. Behatóan foglalkozott a hét szabad művészet egyes tárgyaival, és palotájában tekintélyes könyvtárat gyűjtött össze.

Nagy Károly hozta létre azt az iskolarendszert, amely a következő századokban az egész nyugati kereszténység területén elterjedt: a plébániai, püspöki és kolostori iskolák hálózatát. Nem lehet meghatottság nélkül olvasni a 802. évi capitulare óhaját: „mindenki küldje fiát a betűk megtanulására” a plébánoshoz, aki ingyen köteles tanítani, legfeljebb önkéntes ajándékot fogadhat el. Az általános tankötelezettség és az ingyenes népoktatás utópiája, amely az egykori birodalom területén még ezer év múlva is jórészt jámbor óhaj maradt! Ugyancsak a plébánosok kötelességévé tette, hogy mindenkit – a nőket és a gyermekeket is – tanítsanak meg a Miatyánk és a Hiszekegy elmondására. Ismét olyan kívánság, amelynek a 15. században a falusi papok egy része sem tudott eleget tenni a püspöki látogatások alkalmával.