A hidegháború

Az egyes háborúkat követően a rákövetkező időszak status quo-ját megformáló békekonstruktőrök rendre valamifajta – persze a győztesek érdekeinek megfelelő – „örök békében” gondolkodnak. Ha az egyes békék „jóságát” a következő, hasonló méretű konfliktusig tartó békekorszak hosszúsága szerint értékelnénk, akkor kontinensünk újkori történelmében még mindig a Szent Szövetség Európája vinné el a pálmát. Azok a történelmi dinasztiák, melyek összefogva térdre kényszerítették Napóleont, az 1815-ös bécsi kongresszuson „százéves békét” komponáltak. A szarajevói trónörökös-gyilkosságig (1914) nem került sor Európa egészének egyidejű mundérba parancsolására.

Ehhez képest igencsak gyorsan erodálódó rozoga konstrukciónak tekinthetők a dinasztiákat döntő utódok „modern”, huszadik századi béketákolmányai. Foch marsall az első világháborút követő Párizs környéki békerendszert egyszerűen „egy húsz évre szóló fegyverszünet”-nek minősítette, s jóslata tragikus módon beigazolódott. A neves történész, E. H. Carr a könyve címével is találóan summázta, hogy a két világháború között időszak leginkább egy „húszéves válság”-ként értelmezhető.

A békecsinálók iskoláját végzők közül ennél is kevésbé dicsekedhetnek bizonyítványukkal azok a győzők, akiknek a második