A Harmel-jelentés

A hatvanas évek második felében sok belső vita jellemezte az Észak-atlanti Szövetséget. 1966 márciusában Franciaország kivonta haderejét a NATO integrált katonai struktúrájából és a szövetséges haderők legfőbb európai parancsnokának alárendeltségéből. A döntés a francia területen állomásozó csapatainak kivonására s az ott létesített főhadiszállás és logisztikai létesítmények felszámolására kényszerítette a szervezetet, de ezzel a lépéssel megszűnt az a stratégiai mélység is, amit a francia területek nyújtottak a szövetség katonai tervezésében. Mindezek ellenére Párizs a NATO tagállama maradt. McNamara amerikai védelmi miniszter optimista nézőpontra helyezkedett, hiszen Párizs korábban sokszor megnehezítette a NATO döntéshozatalát, s a francia döntéssel ennek lehetősége jelentősen csökkent.

Azonban 1966 nyarára más problémák is kiéleződtek a NATO tagállamai között. Denis Healey brit védelmi miniszter a Rajna menti brit védelmi jelenlét csökkentését jelentette be, Belgium azt, hogy aktív haderejének hat dandárjából csak négyet képes a továbbiakban fenntartani, és Bonn is a védelmi költségvetés nagyságával kapcsolatos problémákat jelzett. Ugyanakkor a vietnami háború miatt egyre több amerikai kongresszusi képviselő javasolta az Európában állomásozó amerikai erők és az amerikai szerepvállalás jelentős csökkentését. Minden jel arra mutatott, hogy a szövetség belső kohéziója és közös érdekeinek tudata jelentősen gyengült.

Ugyanebben az időben Brezsnyev és Koszigin détente-offenzívát kezdeményezett a szemben álló katonai tömbök közötti enyhülés érdekében, s megcsillant annak lehetősége, hogy diplomáciai áttörést lehet elérni a Kelettel. A politikai enyhülés légkörében már nem jelentett puszta vágyálmot a védelmi költségek csökkentése, sőt felmerült a NATO katonai stratégiája felülvizsgálatának szükségessége is. Az észak-atlanti szervezet vezetése előtt azonban nem maradt rejtve, hogy a détente-offenzíva közepette a Varsói Szerződés nagy iramú katonai fejlesztésbe kezdett, s ez jelentősen csökkentette a szovjet détente iránti lelkesedést a hivatalos NATO-körökben (ezt a szkepticizmust igazolta később a csehszlovákiai bevonulás és a Brezsnyev-doktrína meghirdetése, amely a majdan esetleg „szükségessé” váló hasonló bevonulásokat legitimálta).

A NATO nyugat-európai tagállamai attól féltek, hogy Washington a vietnami háborúval kapcsolatos gondok miatt hajlandó lesz különalkut kötni Moszkvával a détente keretében, Washington viszont attól tartott, hogy a Brandt vezette német Ostpolitik fogja aláásni az Észak-atlanti Szövetség kohézióját, ami a katonai szervezet kötelékeinek lazulásához, esetleg széteséséhez vezethet.

A belső változások és a külső détente-nyomás