A gall kakas

„Más nemzetek oroszlánt, kerecsent, mesebeli sárkányt választanak jelképükül – mondja a kakas Kosztolányi Dezső Zsivajgó természet című kötetében. – Én a franciáké vagyok. E népnek a bálványa az értelem és az önismeret. A földön jár. Hatalmas képzeletének nincs szüksége arra, hogy nagyobbítsa, szépítse magát. Ezért nem szégyenli, hogy nemzeti madara az éber, korán kelő, szorgalmas, erősen poligám természetű baromfi. A világ szemétdomb. Meg kell rajta találni a szemet. Kapirgálva magam is a szemétben leltem meg a tudományos pozitivizmus és az irodalmi realizmus nagy kincsét.”

A történész szinte szégyenkezik, amikor arra kényszerül, hogy e frappáns és költői megállapítást megcáfolja. Mégis meg kell mondania, hogy a franciák nem „választották” jelképként használt madarukat, hanem az ókorból „örökölték”: latinul ugyanis a gallus főnév egyaránt jelenthet kakast és gall (vagyis a mai Franciaország területén élő) embert.

Az ókorban a fehér kakas szent állatnak számított, a középkorban pedig – főleg az evangéliumban játszott szerepe miatt – a kísértésekkel és az éjszaka démonaival szemben tanúsított éberség megtestesítőjének tekintették. E minőségében került fel a templomok tornyaira is a 9. századtól. Egyes népi legendák szerint maga Szent Péter húzatott karóba egy kakast, amely állandó kukorékolásával arra az éjszakára emlékeztette, amelyen háromszor is megtagadta Jézust. A középkori francia népmesékben a kakas még nem testesít meg semmilyen etnikai tulajdonságot, sőt, olykor kifejezetten a bujaság, ostobaság vagy a harag képviselőjeként jelenik meg. A középkori címereken is felbukkant persze, főleg a Galois, Gallais vagy Lecoq elnevezésű családok körében, akiknek a neve latinul vagy franciául a kakasra utalt. A legelőkelőbb családok azonban inkább ragadozó madarakat festettek címerpajzsaikra, s a középkori francia királyok is a liliomot, a szarvast vagy a