Ingyenesen olvasható
„Főparancsnok Úr! 74 éves özvegyasszony, Kriszten Rafael ferencesbarát édesanyja vagyok. Senkim sincs itt, Magyarországon, csak az a fiam, akiről 5 hónapja nem tudok semmit. Nem is tudom, hol van. Most azt hallottam, hogy Kistarcsán van.
Nagyon szépen kérem a Főparancsnok urat, gondoljon jó édesanyájára, és engedje meg, hogy meglátogathassam az én drága fiamat. Szeretnék neki meleg ruhát is vinni, mert szegénynek csak egy veséje van, féltem őt, hogy meghül.
Szíveskedjék értesíteni, hogy hol és mikor látogathatom meg fiamat, Kriszten Ferenc Rafaelt.
Tisztelettel: özv. Kriszten Jánosné
Szarvas, 1950. XI. 2.”
A levelet Kriszten Rafael ferences szerzetes édesanyja írta, választ nem kapott és többet már nem is találkozhatott fiával, aki 1952. szeptember 15-én meghalt a börtönben.Kriszten Rafaelt életfogytig tartó büntetésre ítélték, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával.
Gyermekévek, a papi pálya kezdete
Kriszten Ferenc 1899. november 19-én született Körösbányán (Hunyad megyében, a mai Románia területén). Édesapja, Kriszten János férfiszabó volt, a huszadik század első éveiben kivándorolt Amerikába, így az édesanya Ferencet és öccsét egyedül nevelte fel. Kriszten Ferenc a Rafael rendi nevet felvéve 1915. augusztus 28-án lett a Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett ferences rendtartomány tagja, 1916-ban tett első fogadalmat, 1920-ban – a trianoni békediktátum évében – pedig örökfogadalmat. 1922-ben Gyöngyösön szentelték pappá – itt hallgatott teológiát.
1924-től 1927-ig Szatmárnémetiben, 1928 és 1933 között Kecskeméten szolgált. Rafael atya több iskolában is hitoktató, továbbá Szent Ferenc harmadrendjének vezetője volt. Zarándoklatokat szervezett Mátraverebélyre, amelyekre nagy létszámban jelentkeztek a hívek (1929-ben 600 résztvevőt jegyeztek fel). 1929 novemberében, harmincéves korában Rafael atyát Budapesten megoperálták, feltehetőleg ettől kezdve élt egy vesével. 1937-től 1939-ig Budapesten, a Pasaréti úton volt házfőnök. A zarándoklatszervezés itt is szívügye volt: az általa szervezett kétnapos zarándoklat keretében hétszáz ember utazott különvonattal Máriagyűdre. A pasaréti hívek 1939-ben írták: „Rafael atyát valóban lelkünkbe fogadtuk, mindenhogyan közénk való, összeforrtunk vele, lelkünk kiegészítő része és atyja.”
A II. világháború idején
1941-től (a délvidéki revízió évétől) a ferences rendtartomány központi, budai kolostorában házfőnök, plébános, hitszónok és gyóntató volt. A Margit körúti plébánián megszervezte a szegények és kitaszítottak védelmét. Ingyenkonyhát működtetett: hosszú időn át a kolostor konyháján kaptak enni a környék szegényei. 1944-ben a németek megszállták Magyarországot, Rafael atya zsidómentő akcióba fogott. Keresztelés vagy házasságkötés révén megszervezte átvételüket a katolikus egyházba (1944–45-ben ily módon mentett meg 2700 embert), emellett menlevelek szerzésével nyújtott nekik segítséget.
A nyilas puccsot követően, 1944. november 4-én, a Margit híd felrobbantásának napján a helyszínre sietett, és bár a jobb keze megsérült, társaival csónakba szállva kereste a haldoklókat, hogy ellássa őket szentségekkel. Pár nappal később, noha sebe elfertőződött, felkötött kézzel elindult a gyalog menetelő zsidó csoport után, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. A kocsi, amin Rafael atya utazott, balesetet szenvedett, ezért ő gyalog folytatta útját, amíg el nem érte a csapatot. „Napok múlva sikerült a menlevél tulajdonosait hazahozni. Siralmas állapotban érkeztek a Kelenföldi pályaudvarra, ahonnan vánszorogva tették meg az utat a rendőrlaktanyába. Csak ott bocsátották őket szabadon.”
A bombázások idején óvóhelyeket biztosított, folyamatosan felkereste a börtönbe vetett embereket. Rendtársaival lépéseket tett a hátrahagyott hadiárvák gondozásának megszervezésére is. Ferences rendtársa, a nála nyolc évvel idősebb P. Majsai Mór (a Magyar Szentföld elnevezésű múzeum alapítója) ezt írta Kriszten Rafaelről: „Higgadt és megfontolt szerzetespap. Ezeket a fontos és nehéz tisztségeket egy vesével töltötte be. Bizonyára kiegyensúlyozott és fegyelmezett lelkével bírta ezt a nagy iramot. […] Az ostrom alatt sok jót tett a nélkülözőkkel.”
Házfőnök Hatvanban
1945-től Magyarország a szovjet érdekszféra része lett, Moszkva a magyarországi kommunisták támogatásával avatkozott be a magyar belpolitikai küzdelmekbe. Rafael atya 1946-tól Pécsett szolgált, majd 1949-ben Hatvanba helyezték, házfőnöknek és plébánosnak. Ekkor már folyamatban volt az egyházüldözés. Az ide helyezett Rafael atya sejthette, mi vár rá, hiszen ismerte elődje, Lukács Pelbárt atya elhurcolásának és halálának körülményeit. Rafael atya rendtársa, Veres Géza atya visszaemlékezése szerint az újhatvani plébánián rendkívül szervezetten és nagy tapintattal végezték az adományozást. „Ha ruhaneműt adtunk, még arra is vigyáztunk, ne legyen egyforma, nehogy a színéről kiderüljön, hogy ez a barátoktól kapott ajándék. Minden utcában voltak utcaapostolok, akik beszámoltak az utcabeliek anyagi helyzetéről, életéről. Melyik családban van beteg? Hol van olyan, aki ellátásra szorul? Kinek van szüksége gyógyszerre?”
Elhurcolás
1948 a fordulat éve Magyarországon és Közép-Európában. Ez év júniusában jelentette be fúzióját a Szakasits Árpád vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Rákosi Mátyás vezetése alatt álló Magyar Kommunista Párt. A két szervezet Magyar Dolgozók Pártja néven új politikai alakulatot hozott létre, ezzel pedig megkezdődött az egypárti diktatúra időszaka. 1950. június 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége (MDP KV) határozatot hozott a „klerikális reakció elleni harcról”, célul tűzte ki az egyházakkal szembeni fellépés fokozását. Június 9-én az országban elkezdődött a szerzetesek deportálása. Június 19-én teherautók álltak meg a hatvani rendház előtt: Tatáról és Mosonmagyaróvárról piarista szerzeteseket, valamint szalvátor nővéreket hoztak a kolostorba. A hívek azt hitték, világi papokat hoztak a ferences szerzetesek helyére – ugyanis a lakosságot már korábban fellázította a kommunista rendőrség: pánikhangulatot keltve azt híresztelték, hogy a ferenceseket el akarják vinni. Ezzel kiprovokálták, később pedig rendszerellenesnek minősítették a békés szimpátiatüntetést: a ferencesek védelmére összegyűlt tömeg már reggel a templom elé vonult, és késő estig együtt maradt. A rendőrség felszólította a házfőnököt, P. Rafaelt, hogy küldje haza az embereket, mivel azonban ez nem sikerült, a kudarcért is Rafael atyát tették felelőssé. Vízágyúval álltak neki a tömeg feloszlatásának, és puskatussal verték, rugdosták az embereket. Polgári személyeket is internáltak, a MÁV dolgozói közül sok vasutast elhurcoltak a kistarcsai vagy a recski munkatáborba, családjukat pedig kitelepítették Hortobágyra.
„A hat ferences testvért véresre verve és megbilincselve a könyvtárban gyűjtötték össze. Rafael atyát annyira megverték, hogy orrán-száján át csorgott a vére” – írta le egy piarista szerzetes, aki ott volt aznap éjjel. A lapokban 1950. június 21-én így jelent meg egy rövid híradás az eseményekről, hamisan ábrázolva azokat: „A hevesmegyei Ujhatvan községben Kriszten Ferenc Rafael ferencrendi rendházfőnök és négy társa a templomban összegyűjtött híveket arra szólították fel, hogy szálljanak szembe a mostani rendszerrel. A templom körül gyülekezők közé ismert fasiszták is vegyültek és a ferencesek izgatására demokráciaellenes jelszavakat hangoztatva tüntettek. A rendőrség közeledésére a tüntetők szétfutottak.” A négy ferences szerzetespapot (Kriszten Ferenc Rafael, Zsiga Sándor András, Tarcza József Aurél és Veres János Géza atyát) és a két ferences rendtagot (Kálvin József Kallisztuszt és Beluczky Sándor Cirjákot) az Andrássy út 60.-ba szállították – az út első szakaszában térdelniük kellett a kavicsokkal teleszórt teherautóban. Az ÁVH központjában tíz nappal később hallgatták meg a vallomásukat, addig kínozták és éheztették őket.
Ítélethozatal, börtönévek, halál
Rafael atyát – a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés címén – 1951. május 26-án jogerősen is életfogytiglani börtönre, vagyonelkobzásra, a másik három ferences atyát 10, illetve 12 év börtönre, vagyonelkobzásra ítélték, és mindegyiküket 10 évre eltiltották a közügyektől. A Kriszten Rafael atya ellen felhozott vádpontok röviden a következők voltak: 1950. április 4-ére a hatóságok kérését megtagadva nem tűzte ki a vörös zászlót sem a rendházra, sem a plébániára, mondván, április 4-e nem nemzeti ünnep, csak a vörösök ünnepe. A békeívek aláírását megtagadta, azt szerzetestársainak is megtiltotta. Rendszeresen hallgatta az „Amerika hangját”, annak tartalmát terjesztette a lakosság körében. A lakosokat a népi demokratikus államrend ellen felizgatta, elterjesztette az újhatvani rend esetleges feloszlatásának hírét, és annak megakadályozására buzdította az embereket.
1950. június 19-én a felizgatott tömeg kérésre sem távozott, sőt a vádlott tovább uszította őket, hogy tartsanak ki. Paptársait gyóntatásra szólította fel, ezzel azt a tévhitet ébresztette az emberekben, hogy már nem lesz több alkalmuk gyónni. Három rendtársa 1956. július 12-én kegyelmet kapott, Rafael atya törékeny egészségét viszont felőrölték a börtönévek: beszámolókból tudjuk, hogy 1952-ben, utolsó heteiben egy gombüzemben dolgozott, a kiújult tbc-vel, lázasan is bejárt az üzembe elvégezni a munkát, aztán egyszer csak nem jött többet: valószínűleg a rabkórházban halt meg, 1952. szeptember 15-én.
Emléke
Mátraverebély-Szentkúton 2014-ben állították fel és áldották meg a szabadtéri oltárt díszítő mozaikkompozíciót: fontos ez a dátum, hiszen a boldoggá avatás előtt álló hét ferences szerzetes vértanú (Hajnal Zénó, Károlyi Bernát, Kiss Szaléz, Kovács Kristóf, Körösztös Krizosztom, Kriszten Rafael és Lukács Pelbárt) személyét ezen az ábrázoláson lehet először azonosítani. Krisztus szenvedésének egy-egy eszköze van mellettük, ezek utalnak a szerzetesek életáldozatára. Szent Ferenc mögött látjuk Rafael atyát: mellette Krisztus köntöse látszik, mert amikor ruháitól megfosztott rab volt, ezt kérdezte tőle a börtönőr: „Te pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?”
Az egyház együtt emlékezik a hét ferences szerzetesre, akiknek Krisztus követése miatt kellett meghalniuk. Boldoggá avatásukért közös eljárás folyik, az egyházmegyei vizsgálatot 2011-ben indították el, 2013. november 18-án kapta meg a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja a 16 000 oldalas dokumentációt.
