A disznóba zárt herceg

II. Lajos a magyar történelem tragikus szereplője. A történelmi emlékezetben alakja leginkább a mohácsi csata szerencsétlen résztvevőjeként őrződött meg, aki menekülés közben belefulladt a megáradt Csele-patakba. Halálának körülményei – mivel egyetlen szemtanú vallomásán alapszik – azóta is vita tárgya. Ám nemcsak halála, de születése is különleges körülmények között zajlott.

Apja, a Jagelló-családból való Ulászló – ezen a néven a második magyar király – Mátyás halálát követően, 1490-ben foglalta el a magyar trónt. Néhány kortársi vélemény alapján a történelmi emlékezet sokáig gyengekezű, határozatlan uralkodónak tartotta, akinek az idején Magyarország végzetesen meggyengült; ám az újabb kutatások nyomán inkább egy okos, taktikus és az ország fejlődését előmozdító uralkodó képe rajzolódik ki. Uralkodásának sokáig egyik gyenge pontja volt, hogy nem rendelkezett fiúgyermekkel, aki trónját örökölhette. 

Ennek egyik oka késői házassága volt. A magyar trón megszerzése érdekében feleségül vette ugyan Mátyás özvegyét, Beatrixot, ám már a házasságkötés pillanatában a törvényes válás lehetőségére gondolt. Bakócz Tamás – akkor még – győri püspök eskette őket össze, szándékos formai hibát vétve; a házasságot nem hálták el, Ulászló azonnal elbocsátotta újdonsült feleségét, és a továbbiakban is csak tanúk jelenlétében volt hajlandó találkozni vele. Ennek ellenére tíz hosszú évbe telt, mire a pápa 1500 tavaszán végre érvénytelennek nyilvánította a házasságot. A király csak ezt követően, 1502-ben vehette nőül a navarrai királyi családból származó Candalei Annát, és remélhetett utódot. 

II. Ulászló ekkor már nem számított fiatalnak, 46. évében járt, míg Anna csak 18 éves volt. Mindazonáltal a házasságuk, ha hihetünk a forrásoknak, kölcsönös szeretetben telt. A király ajándékokkal halmozta el feleségét, leste a kívánságait, gondoskodott szórakoztatásáról; Anna pedig nem élt vissza a helyzettel, mértéktartóan viselkedett és felelősségteljesen irányította az udvartartást, amivel általános tiszteletet vívott ki a magyarok körében. Egy velencei követjelentés azt is feljegyezte, hogy a házaspár minden éjjel együtt aludt, ami a királyi udvarokban a korszakban korántsem volt általános jelenség.

Házasságukat nemsokára gyermekáldás kísérte, 1503 nyarán lányuk született, aki anyja után az Anna nevet kapta. Az idillnek 1504-ben csaknem vége szakadt, januárban egy vacsorát követően a királyt szélütés érte. Anna nagy gonddal ápolta férjét, és gyógyulása érdekében fogadalmat tett, hogy mezítláb elzarándokol egy óbudai búcsújáró helyre. Jellemző, hogy Ulászló ezt nem engedte beváltani, a hóra és jégre való tekintettel ragaszkodott ahhoz, hogy a királyné legalább egy sarut viseljen.

Ám a király betegsége, a szélütés végzetesebb formában való megismétlődésének lehetősége politikai problémákat is felvetett; hirtelen aggasztóvá vált a trónörökös fiúgyermek hiánya. A Szapolyai család, amely eddig a király legerősebb támogatója volt, az új helyzetben új terveket szőtt; az ifjú Szapolyai János személyében, bár kimondatlanul, de igényt támasztott a trónra. Ennek érdekében a Szapolyai-párt elérte, hogy 1505 októberében az országgyűlés elfogadja a rákosi végzés néven ismert határozatot, amely kimondta: „ha kegyelmes urunk, Ulászló király […] férfiörökös nélkül találna elhunyni”, az országgyűlés nemzeti királyt fog választani. A rákosi végzés szemben állt Habsburg Miksának, a császári cím várományosának trónigényével, ami egy nagyobb háború veszélyét is magában hordozta.

II. Ulászló és Anna azonban keresztülhúzták mind Szapolyaiék, mind pedig Miksa számításait, 1506 tavaszán a követjelentések már arról számolhattak be, hogy a királyné áldott állapotban van. Nem volt könnyű terhesség, Annának el kellett halasztania prágai útját, és áprilistól sokat kellett feküdnie. A király júniusban Székesfehérvárra utazott az országgyűlésre. Július 1-én este váratlanul futár érkezett Budáról, hogy a királyné kéreti, mert úgy érzi, csakhamar megindul a szülés. A király lóhalálában indult vissza, és még időben érkezett; másnap, július 2-án délelőtt tizenegy órakor már Budán volt, amikor megszületett a várva várt trónörökös. A kisfiú Nagy Lajos királyra emlékezve a Lajos nevet kapta. 

Ám az örömbe súlyos aggodalmak is vegyültek. Az újszülött királyfi kicsiny volt, gyenge, és a korabeli források szerint bőr nélkül született. Ez persze biológiai képtelenség, de tény, hogy a koraszülöttek bőre még éretlen, vékony; a vénák áttűnnek rajta – ez kelthette a bőr hiányának benyomását. 

A koraszülött bőre sem a hő, sem pedig a nedvesség tartására nem képes, ezért manapság a túlélése érdekében inkubátorba helyezik. A 16. században persze erre nem volt lehetőség. A feljegyzések szerint a kis királyfit egy gerince mentén felhasított disznó testébe tették, majd amikor az hűlni kezdett, újabb és újabb sertést vágtak fel erre a célra, egészen addig, amíg a csecsemő bőre ki nem fejlődött. Az udvari orvosok törekvése nyilván az volt, hogy az anyaméhhez minél inkább hasonlító környezetet teremtsenek a csecsemő számára, és erre a sertések tűntek és bizonyultak a legalkalmasabbnak. A gyógymód meglehetősen költséges volt, és utólag veszélytelennek sem nevezhető, hiszen az újszülött éppen fejletlen bőre miatt fokozottan ki volt téve a fertőzéseknek, ám a hőháztartást és a bőr hidratálását sikeresen megoldották, így a kis királyfi életben maradt.

Nem így édesanyja, Anna királyné, aki három héttel a szülés után gyermekágyi lázban meghalt. A király mély gyászba esett, és haláláig nem heverte ki hű társának elvesztését. Csak az vigasztalhatta, hogy fia, Lajos szépen fejlődött, ami jó reménységgel tölthette el, ha országa jövőjére gondolt. Tudjuk, sajnos nem igazolódtak be reményei; Lajos, aki szerencsésen túlélte születését, szerencsétlen halálával hozzájárult az ország pusztulásához.