A dinasztia és Magyarország

A Bécsben–Schönbrunnban otthonos uralkodói család és a Magyarországon honos politikai vezető réteg között a 18. század második felében is vita zajlott. Pontosabban: Mária Terézia korában inkább dialógusnak nevezhető a kérdés-felelet, kérés-elutasítás egymásutánja. Utóbb II. József kemény akaratnyilvánításaira konok nem volt a válasz. II. Lipót visszatért – taktikusan – a tárgyalásokhoz, Ferenc császár hosszú uralmának hangváltozásait itt aligha lehetne lekottázni. A vita, a dialógus a Duna mentén zajlott. Értékelése is mindig ehhez a régióhoz kötődött. Akkor leszünk méltányosak a szereplőkkel szemben, ha eltávolodunk a helyszíntől, ha körülnézünk a kontinensen és a mozgó erők mögött a mozgató erőket is meglátjuk.

Bécsben, a szépen épülő Schönbrunnban már nem Habsburg-család uralkodik. Mária Terézia szerelmi házasságot kötött Lotharingiai Ferenccel, de ezt hosszú nemzetközi alkusorozat előzte meg. Francia, lengyel, olasz és osztrák érdekek egyeztetése után – a feltételeket a francia uralkodó szabta meg – kerülhetett sor a házasságra, az új, gyermekáldásban gazdag Habsburg–Lotharingiai-dinasztia megalapítására. Az ifjú férj hamarosan megkapta – családi örökségéért cserében – Toscanát, majd a meglehetősen formális német-római császárságot. A birodalmat felesége irányította, a feleségét ő. A sok gyermek nevelésének irányvonalát is ő szabta meg, s emiatt a családi érintkezés, levelezés nyelve – a Duna partján(!) – a francia lett.

A magyar politikai vezetők rokonszenvvel figyelték a gazdasági ügyekben járatos, gyáralapító, természettudományok iránt érdeklődő dinasztiaalapítót, aki magyarországi és erdélyi mágnásokkal, értelmiségiekkel együtt látogatta az első bécsi szabadkőműves páholyt. Voltak ott oroszok, olaszok, angolok, mindenféle náció tagjai, akik beszámolhattak arról, hogy saját országukban, idegen uralkodóház uralma alatt hogyan mennek a dolgok. Mert – s ez lényegesnek tűnik – a brit szigetországban, a hispán félszigeten, a mind nagyobb hatalommá emelkedő orosz zónában s egyes olasz területeken az uralkodók „kívülről” odahozott, békekötések paragrafusaival megerősített figurák voltak. Az egyes országok politikai vezetői nehezen fogadták el őket, hiszen nem beszélték a hazai nyelvet, idegenekkel vették körül magukat. Ez a helyzet a német Hannoverből importált Györgyökkel Angliában, s egy ideig ez váltotta ki az ellenállást a Bourbonokkal szemben Spanyolországban. Utólag tudjuk, hogy a mérleg nyelve, a végső döntések meghozója ezekben az évtizedekben már Anglia volt, nem királyai, hanem hadvezérei, politikusai révén. De akkor és ott még Franciaország tűnt a kontinens vezetőjének, s az osztrák