rubicon

A csodafegyver

A titkos fegyver ígérete és a valóság
lock Ingyenesen olvasható
18 perc olvasás

Amíg a Wehrmacht hagyományos fegyverekkel győzött és majdnem egész Európát meghódította, addig nem volt szükség semmiféle „csodafegyverre”. A tapasztalt katonák már az 1941. decemberi moszkvai vereség után, majd igazából az El-Alameinnél és Sztálingrádnál elveszített csaták után gyanították, hogy a háború többé nem nyerhető meg, de óvakodtak erről nyíltan beszélni. A katonai helyzet még 1943-ban is kezelhetőnek látszott, de a szövetségesek légi offenzívája a rombolás és az újjáépítés körforgásába taszította a német hadigazdaságot. Előre látható volt, hogy a szövetségesek a háborút nagyobb gazdasági erejük révén előbb-utóbb a maguk javára döntik el.

Miután Albert Speer 1942 tavaszán fegyverkezési miniszter lett, új fegyverek fejlesztését szorgalmazta, hogy az ellenfél számszerű fölényét kiegyenlítse. Rakéták, sugárhajtású vadászgépek, tengeralattjárók, távirányítású bombák, nehézpáncélosok, nagy erejű robbanóanyagok fejlesztését forszírozta. Valamennyi területen úttörő jellegű projektek kezdődtek. A legnagyobb problémát azonban az időhiány jelentette, mivel az új fegyverek sorozatgyártásáig hosszú út vezetett. A frontokon elszenvedett csapásokat a náci vezetés kitartásra buzdító jelszavakkal és új, titkos fegyverek bevetésének ígéretével igyekezett ellensúlyozni. 

Goebbels propagandaminiszter tisztában volt azzal, hogy a rendszernek a helytállás erősítése érdekében szüksége van a csodafegyver propagandájára, de azzal is, hogy a megtorlás fogalmát nem lehet lejáratni. Ezért propagandaapparátusának fékezésére kényszerült. Speer 1944. szeptember közepén egyenesen Hitlerhez fordult, akit óvott a túlhajtott propagandától. Hitler állítólag négyszemközt igazat adott neki, de mégsem akart lemondani a csodafegyver propagandájáról. Mivel a repülőbombák és rakéták bevetésük so­rán csak korlátozott sikert értek el, a náci hívek újabb fegyverekre vártak.

Hitler a rakéták bevetését szorgalmazta, ám pontosan felismerte korlátozott ka­tonai jelentőségüket, amíg azokat ha­gyományos robbanófejekkel szerelik fel. Ezért a rakétafegyver és az újonnan kifejlesztett „szuper-robbanóanyag” kombinációjában reménykedett. 1944 közepétől különféle ködös kifejezésekkel beszélt erről. 1944. július 20-án, az ellene elkövetett merénylet után néhány órával Mussolininak a V–2 elnevezésű rakétát említette, amellyel „Londont a földdel teszi egyenlővé”. A magyar Miklós Béla tábornoknak is új megtorló fegyverekről be­szélt: a V–1 repülőbombáról, a V–2 raké­tá­ról, a V–3 szuperágyúról és a V–4-ről. De vajon mit értett utóbbi alatt? 1944. augusztus elején szintén az „új robbanóanyagról” beszélt a román Antonescu marsallnak. Ezt csak akkor alkalmaznák – mondta –, ha egy csapásra véget vetne a háborúnak, mert fennáll a veszély, hogy az ellenség 8-10 hónapon belül szintén rendelkezhet ezzel az anyaggal. „A négy fegyver egyikének olyan erős a hatása, hogy a becsapódási helytől 3-4 kilométeres körben minden emberi életet megsemmisít” – folytatta.

Az SS beavatkozik

Miután 1943. augusztus 18-án éjjel az angol légierő (RAF) közel 600 bombázója megtámadta a peenemündei rakétakísérleti telepet, a Führer-főhadiszálláson megállapodás született a rakétagyártás jövőjéről, s munkamegosztás jött létre a fegyverkezési minisztérium és az SS között. A műszaki kérdésekért továbbra is Speer felelt, a koncentrációs táborok foglyainak foglalkoztatását a rakétagyártásban pedig Himmlerre ruházták, aki az „A4 program” (vagyis a rakétaépítés) különmegbízottjának nevezte ki Hans Kammler építőmérnököt, a Waffen-SS tábornokát. A porosz tiszt típusát megtestesítő, kíméletlen, fanatikus, hideg, számító Kammler kiváló szervezőtehetséggel rendelkezett, s korábban a föld alatti gyárak építését irányította. 

A rakéták tervezése és gyártása a to­vábbiakban három helyszínen folyt: fő gyárát Nordhausen közelében építették ki (álcázása: Mittelwerk, más néven: KZ Dora) föld alatti sziklajáratokban, ahol a 80 km-re fekvő buchenwaldi koncentrációs tábor foglyait dolgoztatták embertelen körülmények között. A rakétafejlesztés Ebensee közelében, Salzburgtól 100 km-re keletre, szintén föld alatti műhelyekben folyt (álcázása: Zement, Südwerk). A kísérleti sorozatgyártás (Ostwerk) pedig a Lengyel Főkormányzóságban, a Bliszna melletti földfelszíni rakétatesztelési területen zajlott.

Az 1944. július 20-án elkövetett Hitler-ellenes merénylet után Himmler lett a tartalék hadsereg főparancsnoka és a szárazföldi hadsereg fegyverkezésének főnöke. Augusztus 6-án Hans Kammlert bízták meg a „V–2 bevethetőségének elérésével”, s ő felelt a rakéták gyártásáért is, de Speer tiltakozása miatt utóbbi megbízását Himmlernek vissza kellett vonnia.

Jóllehet a V–2 rakéta gyártása már 1943 decemberében megkezdődött, mű­szakilag még nem volt kifogástalan állapotban. A tesztelés során kétharmaduk a repülés utolsó szakaszában szétesett, robbanófeje pedig mélyen befúródott a földbe, s ezzel gyengítette a robbanás hatását. Hitler elvesztette türelmét, s a V–2 helyett a V–1 repülőbomba bevetését szor­galmazta. A V–1 első bevetési kísérle­te azonban kudarcba fulladt: a szövetségesek invázióját követő héten, 1944. június 13-án 63, állásból elindított repülőbomba közül csupán 10 hagyta el az indítóállványt, s ezek közül is négy közvetlenül a start után a földbe fúródott. Ezért 1944. augusztus végén le kellett állítani a London elleni bevetéseket. Hitler reményei ismét a V–2 felé fordultak, s a Dora tábor teljes gőzzel dolgozott. Himmler, aki ta­pasztalta a „csodafegyverek” gyengeségeit, kinevezte Kammlert a „sugárfegyverek” megbízottjának is, de ő azokat jelentéktelennek látta, s alig foglalkozott velük.

Rakéták – atomfegyverek hordozójaként?

A hadsereg Kummersdorf helyett rövidesen Usedom szigetén építette ki új kísérleti telepét. 1943-tól sorozatban készültek a birodalom egyes részein az Aggregat 4-ek, melyeket londoni bevetésük után V–2-nek (2. számú megtorló fegyver – Vergeltungswaffe–2) neveztek el. A folyékony hajtóanyaggal működő föld– föld rakéta egyik technikai újdonsága volt, hogy az erős tolóerejű hajtóművet kipörgésgátló rendszerrel látták el. 1942-ben először 80 km magasra, 1945-ben pedig már 200 km magasra emelkedett. Hitler a rakétáról tartott filmbemutató után az eszköz tervezőjét, Wernher von Braunt professzornak nevezte ki. 

Peenemündében 1943 júniusában kül­ső koncentrációs tábor működött, amelynek pincéjében 500 ember összezsúfolva gyártotta a V–2 középső és farokrészét. A karlshageni és a trassenheidei hadifogolytáborban összesen 1400 fogoly és 3000 „keleti munkás” élt, akik Lengyelországból és a Szovjetunióból érkeztek. A bri­­tek 1943. augusztus 17–18. éjjelén a „Hydra akció” keretében megkísérelték le­bombázni a telepet – a légitámadást von Braun egy bunkerben vészelte át. Ezután a németek a rakétagyártást a föld alá telepítették, s berendezték a Harz-hegységben lévő Nordhausen melletti Dora koncentrációs tábort. A Dora körül végül 40 külső tábor alakult. 1944 késő nyarán ide érkezett Wernher von Braun testvére, Magnus von Braun is, aki a giroszkóp, a szervomotorok és a turbószivattyúk fejlesztésével foglalkozott.

Az SS iratai szerint a V–2 gyártása során 12 000 kényszermunkás halt meg – újabb számítások szerint majdnem 20 000 fő –, a bevetése pedig 8000 áldozattal járt. A rakétafegyver előállítása – amelyet találati pontatlansága miatt csak a polgári lakosság ellen lehetett bevetni – így több emberéletet követelt, mint az alkalmazása. Összesen 3000 rakétát indítottak; egyharmadát Londonra, a többit Antwerpenre és Párizsra. Robbanóerejük alig haladta meg egy közepes bombatámadásét, így katonai-stratégiai jelentőségük meglehetősen szerény volt. Inkább lélektani hatásuk lehetett jelentős, mert a légvédelem nem tudta előre jelezni és elhárítani a rakétákat.

Himmler befolyást akart szerezni a V–2 fejlesztésében is, von Braun azonban ezt elutasította, ezért 1944 márciusában a Gestapo letartóztatta. A tudóst haza­árulással vádolták, s csak Speer és Dornberger tábornok közbenjárására engedték szabadon. 1944 októberében, a V–2 nyugati fronton történt bevetését követően viszont a Vaskereszt kardokkal díszített lovagkeresztjével tüntették ki.

Az amerikai csapatok – messze benyomulva a közösen meghatározott szovjet megszállási övezetbe – 1945. április 11-én elfoglalták a Dora tábort. A zsákmányolt 100 darab V–2-es rakétát az Egyesült Államokba szállították, s ezek alkották később az amerikai rakétaprogram alapját. Néhány nappal korábban von Braun és Dornberger tábornok csoportja Hans Kammler parancsára Dél-Németországba, majd az oberammergaui laktanyába költözött. Később a csoport szétvált, von Braun a testvérével együtt a felső-bajorországi Weilheimben keresett menedéket. Mivel útközben gipszkötése kilazult, felkeresték a sonthofeni ma­gán­klinikát. Dornberger a francia hadsereg megérkezése előtt Oberjochba vitette, ahol a peenemündei vezetők csoportját az Ingeburg sporthotelben szállásolták el. Itt töltötték kellemes idő és jó ellátás közepette a háború utolsó napjait.

Felső-Bajorország amerikai megszállása után az angolul beszélő Magnus von Braun 1945. május 2-án néhány tudóstársával együtt jelentkezett az amerikaiaknál, mivel számíthattak érdeklődésükre a német rakéták iránt. Az amerikaiak Garmisch-Partenkirchenbe internálták és kihallgatták a német szakértőket. A nyár folyamán Braunék segítették a nyolctonnányi irat és a rakétarészek elszállítását, nehogy azok a szovjetek kezébe kerüljenek, majd 1945 szeptemberében kisebb csoportjuk az Egyesült Államokba repült. Új hazájuk a Texas állambeli Fort Bliss lett, ahol az amerikai hadsereg felügyelete alatt álltak. 1945–1946 fordulóján még több mint száz peenemündei rakétaszakember érkezett Fort Blissbe. Első feladatuk az amerikai szakértők tájékoztatása volt a V–2 működéséről és építéséről. A szakértők amerikai jelenléte csak 1946 decemberében került nyilvánosságra. 

Aki a csillagok után nyúlt. Von Braun, a rakétamérnök

Wernher Magnus Maximilian von Braun báró (1912–1977) apja keletporosz nagybirtokos, későbbi birodalmi ellátásügyi mi­niszter volt. Miután anyjától kapott egy csillagászati távcsövet, hamar az ég felé fordult az érdeklődése, amelyet Hermann Oberth Rakétával a világűrbe című könyve is táplált. Figyelemmel kísérte a rakétakísérleteket, csodálta az Opel rakéta­autóját, s viszonylag korán csatlakozott az Űrutazási Társasághoz, amelynek legfiatalabb tagja volt. Kivételes kreativitása és érdeklődése hamar megmutatkozott, rö­vid időn belül Hermann Oberth asszisztensévé lépett elő. Az érettségin fizikából és matematikából kimagasló eredményt ért el. A berlini és zürichi műszaki főiskolán ta­nult, 1932-ben diplomát szerzett, s polgári alkalmazottként bekapcsolódott a Hadsereg-fegyverzeti Hivatal rakétaprog­ramjába. 1934-ben doktorált Berlinben. Von Braun 1937-től a hadsereg peenemündei kísérleti telepének műszaki igazgatója lett. 1937 novemberében kérte felvételét az NSDAP-ba, 1940-ben az SS-be, ahol a Sturmbannführer rangig emelkedett.

Wernher von Braun 1946 végén levélben eljegyezte unokahúgát, majd 1947. februárban hajóval – katonai felügyelet mellett – a megszállt Németországba uta­zott, s Landshut lutheránus templomában feleségül vette Maria von Quistorpot. Szü­lei a feleséggel együtt követték fiukat az Egyesült Államokba. A hadsereg lesze­relése miatt csak 1950-ben, a koreai há­bo­rú kezdetén aktivizálták őt és csoportját, s 1953 nyarán került sor a V–2-re épülő, de erősebb Redstone rakéta kísérle­tére. Egy­mást követték a különböző raké­tafej­lesz­tések és az űrhajózási programok, amelyek a szovjet Szputnyik 1957. ok­tó­beri fellö­vése után felgyorsultak. Az ameri­kai Apollo-programon hamarosan 400 ezren dolgoztak. 

1960-ban a NASA tervezési irodájának igazgatója lett. Részt vett az amerikai űr­program megvalósításában, legnagyobb eredménye a Saturn–V hordozórakéta meg­al­kotása, amellyel az Apollo űrhajókat juttatták a Hold térségébe. Az ő érdeme volt, hogy meggyőzte Kennedyt a Holdra szállás megvalósíthatóságáról. Mivel az amerikai szenátus az elhúzódó vietnami háború miatt megkurtította az űrhajózási programot, otthagyta a NASA-t, s egy űrhajózási konszern alelnöke lett. 1973-ban egy rutinszerű orvosi vizsgálaton vesedaganatot diagnosztizáltak nála; majd sikeres műtétje után két évvel vastagbélrákkal operálták. 1976 novemberétől már nem tudta elhagyni a kórházat; 1977. június közepén halt meg a virginiai Alexandriában.

A V–2 működése

A V–2 a korabeli mérnöki tervezés csúcsát és a legmagasabb technikai színvonalat jelentette. Műszaki paraméterei önmagukért beszéltek. Üresen (a 750 kg-os robbanófejjel együtt) 4,5 tonnát, feltöltött állapotban 12,9 tonnát nyomott. Ebből a főhajtómű üzemanyaga mintegy 8,7 tonnát tett ki – a 75%-os etil-alkohol 3,8 tonnát, a folyékony oxigén 4,9 tonnát nyomott. A rakétamotor tolóereje kb. 20 kN, maximális sebessége 5400 km/h, üzemanyag-fo­gyasztása kb. 130 kg/s, gyorsulása az induláskor 0,9–1 g. Maxi­­­mális repülési magassága 80-100 km, hatótávolsága meghaladta a 320 km-t. A 14 méter magas rakéta a robbanófejből, az irányító- és elektromos rendszerből, az alkohol- és víztartályból, a folyékony­oxigén-tartályból, a turbinából, a hidrogén-peroxid- és kálium-permanganát-tartályból, az üzemanyag-szivattyúból, az égési kamrából, fúvókákból és terelőlapokból állt.

Az indításhoz fel kellett tölteni a rakétát a szükséges folyadékokkal (alkohol, folyékony oxigén, hidrogén-peroxid, permanganát), továbbá az akkumulátorokat. A két darab 27 V feszültségű, egyenként 20 Ah teljesítményű főakkumulátornak fontos szerepe volt, hiszen az indítás után ezek vezérelték az elektromos berendezéseket. A következő lépés a turbina indítása volt. Itt nyolc db, hét liter űrtartalmú tartályt alkalmaztak 32 bar nyomású sűrített levegővel. A turbinába befecskendezték a peroxidot, majd a nagy nyomású levegő a szűrőn, a nyomáscsökkentőn és a biztonsági szelepen keresztül a permanganátot a turbinába juttatta, az így létrejött reakció révén a turbina percenkénti 3800-as fordulatszámra gyorsult, eközben a teljesítménye 580 lóerő volt. Az égésterméket két nyíláson vezették ki. A tur­bina az alkoholt 23, a folyékony oxigént pedig 17,5 bar nyomással préselte az égési térbe, ahol a kettő keveréke 15 bar nyomáson és kb. 2000 Celsius-fokos hőmérsékleten meggyulladt. Az égés következtében létrejövő, mintegy 2000 m/s sebességgel kiáramló gázok tolóereje emelte magasba a rakétát. Az alkoholt nem rögtön és direkt módon fecskendezték be, hanem az üreges részben cirkuláltatták. Ennek a hőcsere miatt volt fontos szerepe, így hűtötték a tüzelőteret és melegítették elő az alkoholt.

 A rakéta irányítását négy belső – a kiáramló gáz vezetésére a fúvóka alatt – és négy külső terelőlap végezte. A vízszintes irányítást végző belső és külső lapok egyszerre, a függőleges repülést vezérlők pedig egymástól függetlenül működtek. A rakétákba giroszkópot építettek be a hossztengely körüli forgás megakadályozására és a vízszintes irányszög beállítására, némelyiknél ezt segédberendezésekkel egészítették ki. Az égési idő szabályozására rádiós vezérlést és/vagy gyorsulásmérőt használtak. A rakétafejbe 750 kg robbanóanyagot építettek be. Az amatol nevű anyag 60%-ban ammónium-nitrátból, 40%-ban TNT-ből állt. Az amatol begyújtásáról több módon is gondoskodtak. Két elektromos gyújtót alkalmaztak – a burkolat elején és a gyújtószerkezet végén – tehetetlenségi szerkezetekkel, valamint az elülsőhöz elektromos érintkezőket is kötöttek. Az egész rendszert pedig akkumulátorral működtették. A kialakítás biztosította a működést gyakorlatilag bármilyen módon és szögben történő becsapódás esetén. Beszereltek még biztonsági kapcsolókat is, ezek célja a rakéta felrobbantása volt üzemzavar, például a hajtómű leállása esetén. 

Német „megtorlófegyverek”

V–1 | Az 1. számú megtorló-fegyver

Személyzet nélküli repü­lőbomba (Fieseler Fi 103), „cseresznyemagnak” is hív­ták. A 2180 kg-os szer­­kezet 850 kg robbanó­anya­got szállíthatott 250–370 km távolságra, 480–640 km/óra se­bes­séggel. Röppályáját auto­matikus körtájoló irányította, s a célra zuhanást propeller-hajtóműves számláló szabályozta. Nagy szériában történő gyártása csak 1944 márciusában indult meg. Összesen 30 329 darab készült el, egyenként 5060 márka költséggel. Londonra 1944. június 12–13-án nyitottak tüzet. Amikor a szövetségesek Észak-Franciaországban elfoglalták az utolsó tüzelőállást is, megszűnt a brit főváros akut veszélyeztetése, de Délkelet-Anglia még 1945. március végéig a V–1-esek célpontja maradt. Angliában összesen 5823 becsapódást számláltak meg. Brit adatok szerint Nagy-London területét 2419 repülőbomba érte el, összesen 6184 ember halálát okozva. 1944 őszétől a V–1-offenzíva súlypontja a szárazföldre helyeződött át: Antwerpenre és Liège-re összesen 11 988 szerkezetet lőttek ki, amelyek ugyan jelentős károkat okoztak, de katonai jelentőségük már nem volt.

V–2 | A 2. számú megtorlófegyver

Távolsági rakéta (más néven A4). Wernher von Braun az 1930-as évek elején kezdte el a ballisztikusrakéta-kísérleteket, amelyeket 1937-től Peene­mündében folytatott. Több meghiúsult kísérlet után az első 120 km-es pró­barepülésre 1942. október elején került sor, s a kísérlet 1943-ban a leg­sür­gő­sebb besorolást kapta. A rakéta köz­vetlen elhárítása lehetetlen volt, mivel ötszörös hangsebességgel, a sztratosz­férán keresztül repült. Maxi­mális re­pülési magassága 80–100 km között volt. A 14 méter magas szer­ke­zet tan­kolatlan állapotban négy tonnát nyo­mott, s a folyékony oxigén és etilalkohol–víz keverékével működő motor 25 tonna tolóerőt biztosított. Sorozatgyártását a szövetségesek többszöri légitámadással hátráltatták. 1944 ja­nuárja és 1945 áprilisa között 5940 rakéta készült el, s darabja 119 600 márkába került (robbanófej nélkül). 

A brit főváros lövetése csak 1944. sze­ptember 8-án a Hága melletti mozgatható kilövőállásokból indulhatott meg. 1945. március 27-ig 1225 rakétát lőttek ki Londonra. Mivel egyharmaduk útközben csődöt mondott, s a találati pontosság sem volt meg­felelő, Nagy-London térségében csak 518 becsapódást számláltak meg, amelyek 2274 halálos áldozatot kö­veteltek. 

V–3 | A 3. számú megtorlófegyver

Nagy hatótávolságú ágyú. August Cönders, a lipcsei Röchling Vas- és Acélművek mérnöke 1940-ben kezdett dolgozni egy olyan ágyú tervein, amely – alagútban elhelyezve – tüzérségi gránátot képes átjuttatni a csatornán. Elképzelése szerint a 150 méter hosszú, 15 cm kaliberű ágyú több részből álló, összetett löveg, amelyhez másodlagos tölteteket tartalmazó, a lövegcsőhöz 45 fokban csatlakozó kamrák tucatjait kapcsolják. A lövedék hüvelyében elhelyezett elsődleges töltet berobbanása után a gránát megindul a csőben, a mögötte feltorlódó forró gáz pedig egymás után robbantja be a másodlagos tölteteket, amelyek tovább gyorsítják a gránátot, míg eléri a kívánatos sebességet (1524 méter/szekundum). Az 1944. márciusi bemutató azonban kudarccal zárult, s a lövegcső később is állandóan felrobbant.

A Dora tábor foglyai a V-2 rakéta elektromos kábelezését végzik (1944. május-június)

A V–2 szerkezeti felépítése

Az indítóeszköz tervezésénél a legfőbb szempont a mobilitás volt. Ehhez mint­egy 30-32 járműre volt szükség. Miután a területet megfelelően elrendezték, következett az indítás előkészítése. Első lépésként felállították az indítóállványt és a lángterelőt, majd rögzítették a szállítójárművet. Levették a takaróponyvát, csatlakoztatták a szükséges kábeleket, beszerelték az orrgyújtót, egy kivételével a rögzítőszíjakat leoldották, és elkezdődött a rakéta függőleges helyzetbe állítása emelőmotor és hidraulikus rendszer segítségével. Ez utóbbi művelet 12 percet vett igénybe. Ennek végeztével kioldották az utolsó szíjat is, és ellenőrizték a rendszert. Amennyiben nem találtak hibát, elkezdődött a rakéta feltöltése a szükséges anyagokkal. A feltöltés után a rakétát irányba állították úgy, hogy az indítóállványt elforgatták, majd a fúvókához helyezték a pirotechnikai gyújtót, ehhez pedig elektromos összeköttetést biztosítottak. 

Ezzel tulajdonképpen elő is volt készítve az indítás. Következő lépésként a személyzet biztonságos távolságba vonult. Fülkeként általában páncélozott járműveket használtak; ezekben alakították ki a starthoz szükséges elektromos és rádiós rendszert. Az első kapcsoló megnyomásával megkezdődött a turbina ellátása üzemanyaggal, a turbina beindult, s elkezdődött a hajtóanyag befecskendezése az égéstérbe. Ebben a pillanatban bekapcsolták a pirotechnikai gyújtót, amely begyújtotta az alkohol és folyékony oxigén keverékét, az A4-es pedig megkezdte repülését. Közvetlenül az indítást követő másodpercekben a rakéta sebessége alacsony volt ahhoz, hogy a külső légterelők irányítsák, ezért volt szükség a belső terelőlapokra, amelyek a kiáramló gázt vezették. Miközben a rakéta elhagyta az indítás helyszínét, a giroszkópos rendszer elvégezte az irányszög beállítását. 

A célpont elérését úgy oldották meg, hogy kiszámolták a röppálya hosszát, majd a megfelelő pillanatban leállították a hajtómű üzemanyag-ellátását, így a ra­ké­ta a kijelölt területre zuhant. A motor leállítását rádiós vezérléssel és/vagy gyorsulásmérő alkalmazásával végezték. A re­pülés ezen időszakában történt a rob­banófej élesítése is. Ezután minden kapcsolat megszűnt a kiszolgálószemélyzet és a rakéta között, az A4-es haladt a maga útján.

Az A4-es kétségtelenül a német rakétaprogram csúcsa volt, amely Wernher von Braun vezetésével vált valóra. Bár találati pontatlansága viszonylag nagy volt – a maximális hatótávolságban 50%-os eséllyel találta el a célpont 17 kilométeres körzetét –, ám technikatörténeti szempontból mégis úttörő, egyedülálló a maga korában. 

Charles Sadron, a strassburgi egyetem professzora fogolyként egy német munkatárssal a V-2 kormány­egységét szereli (1944. május-június )

 

A források szerint 6000-nél több ké­szült belőle, ebből mintegy 3200 került bevetésre. Egy rakéta előállítási ideje 4000 munkaóra volt, költsége 119 600 birodalmi márka. A rakétákon többféle festést használtak. A kezdeti, elsősorban kísérleti példányokra kétfajta fekete-fehér mintát festettek a követhetőség érdekében. Később ezt kiegészítették a zöld színnel. Ezután 3-5 szín együttes használatával négy különböző terepszínű mintát alkalmaztak. Semmilyen felségjelzés nem került a rakétákra, viszont egyes példányokon voltak rajzolt képek, illetve az alsóbb részeken sorozatszámok.

A Dora-középszárny

Az új létesítmény felépítéséért a gátlástalanságáról ismert Hans Kammler SS-ve­zérőrnagy felelt. Himmler törekvései ellenére a program fő felelőse továbbra is Albert Speer maradt. Már egy héttel a Hitler–Himmler-megbeszélés után kijelölték a föld alatti gyár helyét: a türingiai Nordhausen melletti Kohnstein-hegység alagútrendszerét, amelyben korábban olajat és vegyi fegyvereket raktároztak. A raktár ekkor még mindössze két, egyenként másfél kilométeres alagútból állt, amelyekben sínpárok húzódtak. Az egyik alagút átszelte az egész hegyet.

V-2 a start után

Az első, 107 fős fogolyszállítmány már 1943. augusztus 28-án megérkezett, hogy a másik alagutat is meghosszabbítsák és a két alagutat kisebb alagutakkal kössék össze. Lebetonozták az alagutat, utat építettek, vágányokat fektettek, újabb kamrákat alakítottak ki, és felállították a nagy gyártósorokat. Min­den munkát a foglyokkal végeztettek, többnyire szállítóeszközök nélkül. Hat héten belül összesen hatezer férfi foglyot irányítottak az építkezésre, nagyrészt oroszokat, lengyeleket és franciákat. Novemberben már nyolcezren dolgoztak a Dorában. Zsidó foglyok csak 1944 nyarán érkeztek a létesítménybe. 

A kezdeti időszakban az SS pokoli körülmények között, éjjel-nappal dolgoztatta a foglyokat. Az alagutat állandóan robbanások rázták meg, mert a sziklákat dinamittal robbantották ki. A levegőt sűrű por töltötte meg, s a levegővétel kínzó gyötrelemmel járt. Mivel mellékhelyiségek és mosdók nem voltak, a foglyok félbevágott olajoshordót használtak latrinának. A kíméletlen munkától többen összeomlottak, s még a latrináig sem tudtak elmenni. Az alagút építésének első hét hónapjában hatezer fogoly halt meg.

V-2 rakéta előkészítése indulásra

Az egymással párhuzamosan futó A és B alagút végül egyenként 1,8 km hosszúságban, 30 méteres magassággal készült el. A két alagutat 46 kisebb járat kötötte össze, amelyek teljes hossza elérte a 20 km-t, összterületük pedig meghaladta a 250 ezer m²-t.

1943 decemberében Albert Speer meglátogatta a középszárnyat, s megdicsérte Kammlert rendkívüli teljesítményéért, hogy „a föld alatti létesítményt két hónap alatt gyárrá alakította, amely példátlan Európában, s még amerikai fogalmakkal sem lehet túlszárnyalni”.

Időközben a peenemündei rakétagyár kutatási és fejlesztési részlegeit széttelepítették az országban. A szélcsatornát a bajor Alpokban fekvő Kochelban építették fel. Az egyes telepek közötti kommunikációs nehézségek ellenére – s a kényszermunkásokkal szembeni példátlan brutalitás közepette – elkezdődött az A4 rakéta további fejlesztése. A Dora 160 méter hosszú szerelőcsarnokában a V–2 rakéták sorozatgyártása 1944 januárjában indult be, majd nyáron megkezdődött a V–1 repülőbombák gyártása is. A Heinkel és a Junkers cég pedig repülőgépeket, illetve repülőgépmotorokat gyártott az alagútban. A foglyoknak csak 1944 tavaszán állították fel a kinti tábort, amellyel életkörülményeik némiképpen javultak.

Hosszabb távon a rakéták valóban forradalmi fegyverek voltak, de néhány ezer darab elenyésző hatással járt volna. Hitler, felismerve ezt, kijelentette: „Ha bevetésre kerül, akkor évente százezret kellene készíteni és kilőni.” A mérnökök tanulmányai azonban kimutatták, hogy ezek a tervek és számok teljesen abszurdak.

Az egy tonna robbanóanyaggal ellátott rakéták ugyan erős lélektani hatást váltottak ki, de nem lehetett háborús fordulatot elérni velük. Így kézenfekvő módon a katonák körében felmerült, hogy a rakétákat tömegpusztító fegyverek hordozóeszközeként kellene alkalmazni.

Mivel az atomfizikusoktól semmiféle jel­zés sem érkezett, hogy túljutottak volna az alapkutatásokon, 1944-ig a rakéták atomrobbanófejekkel történő ellátása nem jött szóba. Diebner folyamatosan informálta a rakétamérnököket az „urángéppel” kapcsolatos munkálatokról. Már nukleáris hajtású repülőgépekről és rakétákról vitáztak, sőt kutatási megbízásokat is kiadtak. A rakétamérnökök kezdettől fogva nagy dimenziókban gondolkodtak, s a későbbi űrhajózás jegyében Rudolph Schubert főmérnök a peenemündei telepen az öt­ezer kilométeres hatósugarú „Amerika-rakétának” 33 mé­ter magas csarnokot akart építeni. A pénz nem számított. 

A Harmadik Birodalom katonai helyzetének drámai romlásával Hitler a távolsági rakéták kísérleti periódusának lerövidítését s gyártásának mielőbbi megkezdését sürgette. Bevethető nagy hatósugarú rakéták sorozatgyártása azonban kiterjedt tervezést és hosszas tesztelést igényelt; nem hónapokra, hanem évekre volt szükség. Wernher von Braun és Dornberger rakétamérnökök tudták ezt, mégis igent mondtak az „Amerika-rakétára”, amelynek projektje 1944 őszétől teljes gőzzel folyt.

Fantáziatervek

Az SS lazítani akart a két rakétamérnök csoportjától való függésen, ezért a Rheinmetall-Borsig cég által épített, Rheinbote típusú rakétát is kipróbálta, amelyet 1–5 kg-os kis atombombák hordozójának szántak. A projekt sorsáról az amerikai hírszerzés sem tudott többet kideríteni. Von Braun később azt mondta: sohasem akarta az atombombát irányított rakétával kombinálni; az atomreaktort csak a V–2 hajtóművének tervezte. De ejtették a tervet, mivel Németországban hiányzott az ehhez szükséges nyersanyag, ez azonban féligazság volt.

V-2 támadás a londoni Farringdon piac ellen, ahol 300-an hal­tak meg, 1944

Az SS a Skoda-művekben is saját rakétaprojektet épített fel. V–101 tí­pus­jelzéssel 1800 km-es, közepes hatótávolságú ra­kétát fejlesztettek ki. Amikor mindinkább kirajzolódott, hogy a pomerániai és a Keleti-tenger partján lévő kísérleti telepek a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt elvesznek, Kammler előkészítette a kísérletek türingiai folytatását. Az új rakéták kipróbálásának csúcspontjaként 1945. március 16-án egy nagy rakétát lőttek ki a Rudisleben melletti lőszergyár területéről.

Miközben az SS saját rakétaprogrammal kísérletezett, 1944 őszén Peenemündében ismét elővettek egy korábban félretett projektet, az úszó kilövőbázisról indítható rakéták tervét. A Próbapad XII. kódnevet viselő projekt keretében tenger­alattjáróval a célterület közelébe kívántak vontatni egy speciálisan e célra készített úszó alkalmatosságot. A rakéta indításához a tengeralattjárónak a felszínre kellett emelkednie, ezért rendkívül sebezhetővé vált. A sürgősség és titkosság magas fokát az magyarázta, hogy a projekt az amerikai keleti partok elleni támadásra irányult.

Az amerikai hadsereg által lefoglalt V-2, Bromskirchen, Németország, 1945

1944 végén ismét felbukkantak a szövetséges fővárosok elleni támadások fantáziatervei, amelyekben döntő szerepet játszottak volna a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt rakéták. Végül is ezek a tervek nem jutottak túl a kísérleti és tervezési szakaszon: a tengeralattjárók át­fegyverzését nem lehetett befejezni, a nagy hatósugarú rakéták legjobb esetben is a kipróbálás kezdeti szakaszában voltak; az FBI pedig 1944 decemberében letartóztatta a két német ügynököt, akik a New York elleni támadást koordinálták volna.

103 cikk ezzel a kulcsszóval