A Baltikum két megszállása

Sokan állítják, hogy a szovjetunióbeli reformok sarokköve a nemorosz népek és nemzeti kisebbségek problémáinak megoldása. Annyi bizonyos, enélkül a Szovjetuniónak esélye sincs arra, hogy a világ modern nagyhatalomnak tekintse. A cári birodalom utódjaként nem szabadult meg annak imperialista örökségétől, sőt, újabb szerzeményekkel gyarapodott. Viszonyát a neki alávetett népekkel – a birodalmi gondolkodás természetéből egyébként logikusan – nem tudta, nem akarta a nemzetközi jogi normáknak megfelelően rendezni.

A Molotov–Ribbentropp praktummal eldőlt a balti régió sorsa is. Hitler és Sztálin együttműködése lehetővé tette, hogy a Szovjetunió „kölcsönös segélynyújtási” megállapodásokat erőltessen Észtország, Lettország és Litvánia kormányaira. A „megállapodások” értelmében a Szovjetunió jogot nyert arra, hogy kb. 20-25 ezres katonai csapatkontingenseket állomásoztasson – természetesen ideiglenesen – az 1918 és 1939 között független országokban. (Hasonló egyezmény megkötésére akarták rábírni Finnországot is, de mert a finn kormány erre nem volt kapható, szovjet provokáció után 1939. november 29-én kitört a „téli háború”.) A szovjet–finn háború idején viszonylagos nyugalom uralkodott a Baltikumban, bár az NKVD-nak már ekkor készen voltak a konkrét