rubicon

1919. február 23. – Gróf Károlyi Mihály földosztásba kezd saját birtokán

lock Ingyenesen olvasható
6 perc olvasás

Amikor 1919. február 23-án – az egy héttel korábban elfogadott földtörvény alapján a földosztás beindítására – a kormány különvonatán Károlyi Mihály a Magyar Népköztársaság két héttel korábban megválasztott elnöke, Berinkey Dénes az új miniszterelnök miniszterei és államtitkáraival együtt a Heves megyei Kápolnára érkezett, az őket kísérő újságírók, írók, köztük Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula azt remélték, kiemelkedő történeti alkalomról fognak tudósítani. 

Miközben a különvonatot már Hatvanban is fellobogózott állomás és ünneplő közönség fogadta, a jól tájékozott utasok többsége alighanem már tudatában volt annak, milyen tragikus következményekkel járhat az a tény, hogy az egy hónappal korábban, január 19-én Párizsban megnyílt békekonferenciára a vesztesek egyikeként, a Magyar Népköztársaság sem kapott meghívást. Az ország november közepe óta külpolitikailag és katonailag folyamatosan elszigetelődött és egyre reménytelenebb helyzetbe került, a délszláv, román és csehszlovák hadsereg pedig országrésznyi területeket szállt meg a Bácskában, Erdélyben és Felső-Magyarországon. 

Ilyen körülmények közt – három hónapon át tartó kemény politikai és szakmai vitái után – a kormány csak február 15-én fogadta el „a földmívelő nép földhöz juttatásáról” szóló XVIII. sz. néptörvényt. Teljesen eltérő okok miatt, de a földosztást egyformán ellenző jobboldali pártok és kommunisták egyre élesebben bírálták a jogszabályt, amely az alapos előkészületek ellenére,  politikailag eleve légüres térben, a gyors és egész országra kiterjedő földosztás esélye nélkül született. Ráadásul a naptár szerint is megkésve: hiszen a tavaszi munkákat hamarosan el kellett volna kezdeni. 

Miután Károlyinak sikerült megnyernie Nagyatádi Szabó Istvánt és az általa vezetett Kisgazda Párt támogatását, s részvételét a Berinkey-kormányban,  sikerült eldönteni a földreform fő irányait. Elvben a törvény a családi és alapítványi nagybirtok esetében 500, egyházi birtokok esetében a 200 hold feletti mezőgazdasági területeken tette lehetővé a mezőgazdasági földek felosztását. Emellett meghatározta az igénylők lehetséges körét: első helyen a háború alatt elhunytak özvegyei, árvái, illetve a sebesült katonák igényelhettek földeket. Őket követték a föld nélküli, majd az 5 holdnál kisebb birtokkal rendelkezők, s végül meghatározott számban jelentkezhettek azok, akik az általuk művelt földterület középbirtokká bővítésével a városi népesség élelmiszer-ellátásához bizonyíthatóan hozzá tudtak, kívántak járulni. 

Ugyanakkor nem igényelhettek földet az 1918 őszén erőszakos földfoglalásban elmarasztaltak.  Ugyanakkor a kormány – az országos érdekeket szem előtt tartva – biztosítani kívánta a megmaradó mezőgazdasági nagyüzemek működőképességét, a földosztásra lefoglalt területek kárpótlását, valamint elő kívánta segíteni a földben részesülő kisbirtokosoknak a föld megművelését célzó  szövetkezeti társulását.   

A földreform megkerülhetetlen szociális és gazdasági szempontjainak ütközése először, de nem utoljára osztotta táborokra a magyar politikai pártokat, illetve a szakértőket. A nagy- és középbirtokosok a hazai és külföldi piacokon egyaránt eladható árut előállító uradalmi gazdálkodás fenntartásának nemzetgazdasági szükségességére hivatkoztak. Hiszen a nagybirtokok többsége a dualizmus évtizedeiben korszerűen felszerelt, növénytermesztésre és állattenyésztésre egyaránt jól berendezkedett mezőgazdasági nagyüzemmé vált. Ezzel szemben egy radikális földreform teret nyithatott volna a megfelelő termelőeszközökkel és szakértelemmel nem rendelkező földigénylők családi gazdálkodása előtt. Amint az az 1920. évi Nagyatádi-féle földreform nyomán bebizonyosodott, a százezer számra létrehozott, átlagosan 1,7 holdnyi „talpalatnyi föld” legfeljebb az önellátást tudta biztosítani. Alacsony termelékenységük miatt azonban még a hazai, városi kereslet kielégítésére is csak kivételesen voltak alkalmasak, ami a háború miatt amúgy is súlyos helyzetben lévő agrárszektor  összeroppanásával fenyegetett.   

A másik oldalon a frontokról falvaikba és az uradalmakba hazatért katonák november óta országszerte, sokszor véres erőszakba torkolló földfoglaló akciókat robbantottak ki. A dunántúli, felvidéki és erdélyi megyékben a súlyos, gyakran nemzetiségi hátterű szociális konfliktusok leszerelését a Károlyi- és Berinkey-kormányok kiemelt feladatnak tekintve, a földreform radikális változatát támogatták.  

Tény, hogy a földkérdés az 1848-as jobbágyfelszabadítás óta nem jutott nyugvópontra. Miközben az 1910-es adatok szerint mindössze 1945 ezer holdnál nagyobb nagybirtok volt, a családi, alapítványi és egyházi nagybirtokosok kezén lévő földek meghaladták ország mezőgazdasági földterületének 30 százalékát. Ezzel szemben a világháború előtt a Horvátország nélküli Magyarország 18,3 milliós népességének közel negyven százalékát a földnélküli mezőgazdasági munkások, uradalmi cselédek és családi hozzátartozóik alkották, akik a magyar társadalomnak a városi munkássággal együtt megélhetési lehetőségeiket, bevételeiket, életmódjukat tekintve egyaránt a legalsó rétegét alkották.

Ezt a súlyos társadalmi ellentétet az 500 hónapon át tartó első világháború katonai veszteségei, hátországi megaláztatásai és szenvedései tovább fokozták. A férfi munkaerő nagy részének bevonulása miatt fellépő munkaerőhiány, a háborús viszonyok közt bevezetett jegyrendszer az itthon maradók életét rendkívüli mértékben megnehezítette, ami az általános szociális elégedetlenség fokozódásával a nagybirtokokat, illetve a baloldali, függetlenségi, szociáldemokrata és parasztpárti politikai törekvések közös nevezőjeként a földosztás kérdését állította középpontba. 

Nem volt tehát véletlen Károlyi Mihály köztársasági elnök mozgósító gesztusnak szánt lépése, amikor 1919. február 23-án az 1849-es kápolnai csata emlékművénél, a község határában a 38 ezer holdnyi debrői-parádi családi hitbizomány tulajdonosaként bejegyezte az első földigénylő, Antal János tarnaszentmáriai hadirokkant adatait: A háború előtt az egri érseki uradalom cselédje. Vagyontalan. Felesége Gyetvai Julianna, szintén vagyontalan. Jövedelmük 72 korona rokkantdíj. Gazdasági felszerelése, állatállománya nincs. Földet, közös legelőt és erdőjogot, valamint házhelyet kért. Ezeket azonban készpénzben megfizetni nem tudja.

Móricz Zsigmond tudósítása szerint Antal János „Lembergnél golyót kapott a lábába és most egyik lába négy centiméterrel rövidebb a másiknál. Az elnök beszédbe bocsátkozott vele. […] Antal János elmondotta, hogy három gyermeke van, háza nincs, és földje sincs egy csepp sem.  A föld árát egyelőre megfizetni nem tudja, majd a termésből.”

Térdig érő sárban rendezték meg az ünnepséget: Búza Barna, a törvénytervezet kidolgozója, és a politikai pártok, szakmai egyesületek közti éles különbségeket kompromisszumokkal feloldó Nagyatádi Szabó István, népgazdasági miniszter egyaránt új honfoglalásként ünnepelték a Tarna-völgyi falvakból összesereglettek előtt.

Károlyi pedig azzal áltatta magát és a kápolnai határban felragyogó nap alatt az újabb csodákban reménykedőket, hogy amint híre megy „az erdélyi hegyekben és a tót föld folyóinak völgyeiben, hogy itt a földnélkülek földhöz jutottak, hogy itt a munkát megbecsülik, akkor ott lakó testvéreink nem fognak Bukarestbe és Prágába vágyódni, ahova őket csak azért akarják besorozni, hogy a nagybirtokosok és a nagytőkések jövedelmét fokozzák.”

Jóllehet a törvény végrehajtására létrehozott Országos Birtokrendező Tanács és a földmérnökökből, gazdatisztekből, jogászokból álló birtokrendező és helyi földigénylő bizottságok egy része elkezdte munkáját, Nem egészen egy hónappal később a Vix jegyzék nyomán a népköztársaság eszméje és rendszere összeomlott. Április elején a tanácskormány új, egészen radikális földtörvényt fogadott el, amely 75 holdban állapította meg a nagybirtok maximális maradékterületét, miközben a kárpótlás nélkül államosított földeket nem az arra vágyó földnélküliek és kisbirtokosok közt osztotta szét, hanem termelőszövetkezeteket próbált 133 napos fennállása alatt, a nyári munkák kellős közepén létrehozni.  

A trianoni békeszerződés után pár héttel Váry Albert budapesti főügyész országos zárlatot rendelt el Károlyi Mihály minden magyarországi vagyonára, s ezzel együtt érvénytelenítették a Károlyi-féle debrői-parádi hitbizomány területén foganatosított földosztást. Az 1925-ig elhúzódó Károlyi-perben többszöri fellebbezés után 1924 decemberében született meg a döntés a hitbizomány felszámolásáról és államosításáról, valamint – Klebelsberg Kunó javaslatára – a nagybirtokból származó bevételeknek kulturális, oktatási és tudományos célokra való felhasználásáról. Ezért is érdekes a Dunántúli Napló 1979. február 25-i kápolnai riportja. Erdős Ákos újságíró ifj. Antal Jánossal, az 1919. február 23-i első földigénylő fiával találkozott, aki elmondta, hogy a földosztás során szerzett földet a család 1959-ig művelte, amikor apja úgy döntött, hogy aláírja belépési nyilatkozatot, és a Károlyi-birtokból kapott földet „beadta a közösbe”.

A káli vasútállomásról Kompolton át jut az utazó Kápolnára. Káltól Parádig húzódott a Károlyi-birtok 38 ezer hold földje. Az egykori riporterek -köztük Krúdy és Móricz is — szemérmesen elhallgatták, hogy Kápolnán soha nem volt egy talpalatnyi földje sem Károlyinak, mert ez a község már az egri érsekséghez tartozott. Kelemen Gyulával, Kápolna község tanácselnökével a földosztás helyszínére igyekszünk. A Kápolna központi fekvése és a kápolnai csata kerek évfordulója miatt választotta Károlyi Kápolnát a földosztás megkezdésének helyéül. A szabadságharc emlékének is ily módon akart tisztelegni, mert felesége könyvéből tudom, hogy az a gondolat is bántotta, hogy a Károlyi-birtokok nagy részét őse, Károlyi Sándor tábornok az osztrák császártól kapta jutalmul a szatmári békekötésért. A kápolnai emlékmű mellett azon a napon dombot emeltek a Károlyibirtokokról szekérrel ideszállított földekből. Egy szekérnyit hoztak Kompoltról, másikkal az Erzsébet téri táblákról, aztán pedig Honvédhalmáról. Ebbe a földbe verte bele Károlyi a karót.

103 cikk ezzel a kulcsszóval