Free to read
A huszadik századi Ausztria legismertebb fényképfelvétele 1938. március 15-én készült a bécsi Heldenplatzon, ahol Adolf Hitler mintegy negyedmillió ember előtt jelentette be „hazája belépését a Német Birodalomba”. A megbékéltetési politikát zászlajukra tűző nagyhatalmak „a ceruzahegyezésnél maradtak”, és hamar napirendre tértek a történtek fölött. Hitler már a Mein Kampf első oldalán egyértelművé tette, hogy Ausztriának egyesülnie kell a német anyaországgal, mert „azonos vér egy államba való”. Ezt az 1918 őszén megszületett új demokratikus osztrák állam vezetői is így gondolták, és csak a versailles-i és a saint-germaini békeszerződésben rögzített nagyhatalmi vétó akadályozta meg a tényleges egyesülést.
Ausztria 1922-ben Genfben, 1932-ben pedig Lausanne-ban mondott le önként, népszövetségi kölcsönért cserébe az anschluss megvalósításáról, aztán a harmincas évek elejének gazdasági és politikai válságából Németországban Hitler nemzetiszocialista diktatúrája, Ausztriában pedig Engelbert Dollfuss ugyancsak autoriter, hivatásrendi állama nőtt ki. Bár az osztrák nácik 1934. július 25-i, Dollfuss halálát eredményező hatalomátvételi kísérlete elbukott, Hitler Bécsbe küldte Franz von Papen követet, aki a négyéves fegyverkezési tervhez szükséges nyersanyagok, deviza, szakmunkaerő és ipari kapacitások mielőbbi biztosítása érdekében „cilinderben és fehér kesztyűben folytatta azt, amit a nácik revolverrel és pokolgéppel csináltak”. Ez önmagában még nem feltétlenül vezetett volna eredményre, ehhez a Kurt von Schuschnigg vezette Ausztria külpolitikai elszigetelődése és attól a Mussolinitól való növekvő függése is szükségeltetett, akinek egyre kevésbé fűződött érdeke az osztrák függetlenség garantálásához.
Az 1936. július 11-én aláírt német–osztrák egyezményben Schuschnigg Ausztria szuverenitásának elismeréséért cserébe vállalta, hogy az osztrák külpolitikát a németek „békés törekvéseire” tekintettel fogja alakítani, az osztrák nácikat bevonja a „politikai felelősségbe”, amnesztiát hirdet és beszünteti a németellenes propagandát. Ekkor született az a hátborzongató tréfa, amely szerint a tengely (a Berlin–Róma tengely) lesz „az a nyárs, amelyen Ausztriát barnára sütik”. 1938. február 12-én Hitler Berchtesgadenben fogadta az osztrák kancellárt, aki úgy emlékezett a történtekre, hogy „az egyik oldal nagyon hangosan beszélt, anélkül, hogy ordított volna, a másik oldal halkabban, anélkül, hogy suttogott volna”. A Führer az osztrák politikának a némethez történő igazítását, a nácik szabad ténykedésének biztosítását és vezetőjük, Arthur Seyß-Inquart belbiztonsági miniszteri kinevezését követelte. Ennek elutasítása esetén a Wehrmacht bevonulásával fenyegetőzött. Schuschnigg kétségek közt gyötrődve offenzívába ment át, 1938. március 9-én Innsbruckban bejelentette, hogy a „szabad és német, független és szociális, keresztény és egységes Ausztriáért” jelszó jegyében az állam önállóságát megerősítő népszavazást tartanak március 13-án.
Hitler – joggal – tartott attól, hogy Schuschnigg többséget kapna egy ilyen népszavazáson, ezért március 10-én kiadta a parancsot a valójában soha ki nem dolgozott ún. Otto-hadművelet előkészítésére. Március 11-én Seyß-Inquart a kormányból való távozásával fenyegetőzve szólította fel Schuschniggot a népszavazás lemondására. Miután kora délután Hitler aláírta az utasítást a másnapra tervezett bevonulásra, Seyß-Inquart újabb ultimátumban immár a kormány lemondását és az ő vezetése alatt történő újjáalakítását követelte. Ezzel párhuzamosan már megkezdődött a náci hatalomátvétel. Miután Párizs, London és Róma sem mutatott hajlandóságot az osztrák függetlenség megvédésére, Schuschnigg lemondott. A harmadik, Seyß-Inquart kinevezését követelő ultimátumot Wilhelm Miklas szövetségi elnök kapta. Este 8 órakor Schuschnigg bejelentette a rádióban, hogy „Ausztria meghajol az erőszak előtt”, mert nem akarja, hogy „német vér folyjon”. Miklas csak hosszas alkudozás után, késő éjjel adta be a derekát. Seyß-Inquart alig két napig töltötte be a kancellári posztot, sőt néhány óráig ideiglenes osztrák államfő is volt, de arra panaszkodott, hogy „telefonos kisasszonyként” csupán üzeneteket továbbít, tényleges befolyás nélkül.
Bár a hatalomátvétel tulajdonképpen vér nélkül megvalósult (25 német katona a megbízhatatlan szállítójárműveknek és az Ausztriában még érvényben lévő bal oldali közlekedés miatti baleseteknek esett áldozatul), Hitler újabb utasítást írt alá a mintegy 65 ezer Wehrmacht-katona másnapi bevonulásáról. Bár eredetileg csupán egyfajta perszonálunióban gondolkodott, a Bécsbe vezető út során nyert tapasztalatai birtokában és Mussolinival egyeztetve megváltoztatta véleményét, és március 13-án törvény született Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatlakozásáról, amelynek első cikkelye kísértetiesen emlékeztetett az 1918. évi alkotmány szövegére. Az első világháború utáni demokratikus és az 1938-ban kikényszerített anschluss közötti különbséget az utóbbi esetében használt idézőjellel fejezi ki az emlékezetpolitika és a történettudomány.
Miután Theodor Innitzer kardinális, bécsi püspök is áldását adta a lezajlott átalakulásra és a bolsevizmus elleni jövőbeli harcra, és Karl Renner egykori kancellár is kijelentette, hogy bár a módszerekkel nem ért egyet, de a történtek valódi elégtételt nyújtanak az 1918-as megaláztatásokért, az 1938. április 10-i népszavazáson az osztrák választók 99,73%-os többséggel erősítették meg az anschlusst. A súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő és végletesen megosztott Ausztria két diktatúra közül választhatott, és azt választotta, amelyik sikeresebbnek tűnt. Ausztriából Ostmark lett, hét birodalmi körzetre felosztva. A kijózanodás, a múlttal való szembenézés és az egyoldalú áldozatmítosz elvetése csak lassan és fokozatosan következett be.
