Ki volt Mihail Gorbacsov?

Hazájában az emberek tekintélyes része a Szovjetunió összeomlásával és az azt követő káosszal kapcsolja össze Mihail Szergejevics Gorbacsov nevét, de életútja és tettei alapján a világ a mai napig megbecsült, történelmi mércével is jelentős személyiségként ismeri el, és a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb politikusaként tartja számon. 

A Szovjetunió első és utolsó elnöke, a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára 1931. március 2-án született az észak-kaukázusi Sztavropol melletti Privolnoje faluban, egy parasztcsaládban. A sztálini kuláktalanítás során nagyszüleit deportálták. Így már kamaszként dolgozott a kolhozban, de közben nem hanyagolta el a tanulmányait sem, kiváló diák volt. Már 19 éves korában állami kitüntetésben részesült munkájáért, ez megkönnyítette az egyetemre való bekerülését is. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, aki 1999-ben bekövetkezett haláláig hű társa volt. Egyetemi tanulmányait jogi és agrárközgazdasági területen folytatta. 

1952-ben belépett a Szovjetunió Kommunista Pártjába (SZKP). 1955-től 1962-ig Sztavropolban a Komszomol (az SZKP ifjúsági tagozata, ennek megfelelője volt Magyarországon a KISZ) első titkára volt, 1970-ben pedig a Sztavropol vidéki pártbizottság első titkárává nevezték ki. 1971-ben bekerült a Központi Bizottságba, 1974-ben pedig Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagja lett. Fő patrónusa az 1956-os magyar forradalom leverésében is jelentős szerepet játszó földije, Jurij Andropov volt, aki ekkoriban a nagyhatalmú állambiztonsági szervet, a KGB vezette. Segítségével 1979-ben már a politikai bizottságban találta magát. Amikor Andropov lett az SZKP főtitkára, Gorbacsov arra használta befolyását, hogy megkezdje a pártelit fiatalítását, cseréjét. Elérte, hogy a kormánytagok és a regionális vezetők 20 százalékát leváltsák, az utódok pedig mind fiatal, jó képességű bürokraták lettek. Az ő idejében emelkedett fel Grigorij Romanov, Nyikolaj Rizskov és Jegor Ligacsov, akik közül az utóbbi kettő Gorbacsov közeli munkatársává vált, Rizskov gazdasági szakemberként, Ligacsov pedig személyügyi vezetőként. Utóda, Borisz Jelcin is az ő köreihez tartozott. 

Az Andropovot a Szovjetunió élén követő Csernyenko halála után, 1985. március 11-én az 54 éves Mihail Gorbacsovot választották meg a Kommunista Párt főtitkárának. A glasznoszty (nyíltság), a peresztrojka (átalakítás) és az uszkorenyije (gyorsítás) hármas jelszavával és egy új fiatalabb csapattal kezdtek hozzá az általa kigondolt reformok megvalósításához. 

Az 1980-as évekre a Szovjetunió problémái egyre inkább sokasodtak és rendszerszintűvé váltak. Éppen ezért Gorbacsov nyitottá vált a hidegháború befejezésére, amitől azt remélte, hogy hozzásegíti a politikai rendszerben szükségesnek vélt átalakítások megvalósításához. Elsőleges kérdés volt, hogy miként valósíthatók meg a szocialista célkitűzések vegyes-tulajdonviszonyokra épülő piacgazdaság esetén. Ebből pedig következett, hogy miként érinti ez a pártállam-állampárt szerepét.

Gorbacsov a peresztrojka jelszavával akarta a szovjet tervgazdaságot megreformálni. A hatékonyság érdekében igyekezett javítani a munkafegyelmen – ezért például alkoholtilalmat is bevezetett –, folytatta a pártkáderek cseréjét, valamint a vállalatvezetők kiválasztásánál a szakmaiság egyre erősödő szempontját kívánta elérni. Miután ez nem vezetett eredményre, az 1968-as magyar reformokra hivatkozva adott nagyobb szabadságot a vállalatoknak. Megengedte az árak önálló meghatározását, magántulajdonú kisvállalkozások indulását és a külföldi tőke korlátozott beáramlását. Azonban az alapokon nem változtatott: állami tulajdon, teljes foglalkoztatottság és az egyenlőség hamis érzetének megőrzése. Így a reform eleve kudarcra volt ítélve. 1988 után a Gorbacsov által homályosan felvázolt „piaci szocializmus” már a lenini elvek meghaladását, a magántulajdon visszaállítását is eltűrte.

Ez a piacgazdasági struktúra felé nyitó rendszer a vállalkozói kedv növelésével, illetőleg nagyfokú modernizáció révén igyekezett legyőzni a recessziót. A pártfőtitkár a politikai életben a peresztrojka jelszavával a korrupció visszaszorítására és a közigazgatási struktúra racionalizálására is törekedett. Az egypártrendszer feladása sem szerepelt Gorbacsov tervei között. Idővel azonban csak a központi igazgatást tudta ellenőrizni, a távoli végeken egyre inkább kezdte elveszíteni az irányítást. Másik híres jelszava, a glasznoszty (magyarul nyilvánosság) azonban a véleménynyilvánítás korábban elképzelhetetlen szabadságához vezetett. Ennek hitelét erősen rontotta, amikor kiderült, hogy a szovjet vezetés el akarta titkolni a csernobili atomerőmű katasztrófáját. A gorbacsovi reformok rövid távon nem eredményeztek gazdasági növekedést, épp ellenkezőleg, infláció, áruhiány és mindennek a nyilvános kritikája lett a következményük.

A kritika beindulása és a nemzetközi helyzet Szovjetuniónak hátrányos alakulása folyamatosan gyengítette pozícióját. A gazdaság tehermentesítésére Gorbacsov azonnal megkezdte a katonai kiadások csökkentését. Egyrészt leszerelési tárgyalásokat kezdett az Egyesült Államokkal. A fegyverkezési verseny befejezése, sőt a nukleáris fegyverek számának csökkentése véget vetett a hidegháborúnak. Gorbacsov óriási nyugati népszerűsége ennek köszönhető. Másrészt csökkentette a szovjet hadsereg létszámát: kivonult Afganisztánból – ezzel véget vetve az 1979 óta zajló háborúnak –, és megkezdte a közép-európai megszálló csapatok hazaszállítását is. Ezzel szakított a Brezsnyev-doktrínával, és üzent a csatlós országoknak is: nem fogja fegyverrel meggátolni politikai rendszerük átalakítását. Ennek a politikának köszönhetően 1990-ben Nobel-békedíjjal jutalmazták az erőfeszítéseit.

Belpolitikai téren azonban továbbra sem tudott úrrá lenni a problémákon: nőtt az államadósság, illetőleg a munkanélküliségi és bűnözési ráta is erőteljesen emelkedett. A pártfőtitkár állandó támadások kereszttüzébe került, ám ennél is súlyosabb problémákhoz vezetett, hogy a cenzúra hiánya nyomán felszínre kerültek a régi sérelmekből táplálkozó nemzetiségi ellentétek. A szeparatista nacionalizmus erősödését a kommunista párt hatalmának csökkenése, a politikai intézményrendszer átstrukturálása tovább fokozta. 1988-ban 89 ezer pártvezetőt cseréltek le, ami egyet jelentett azzal, hogy a párton belüli kohézió és folytonosság is sebet kapott. Az újak nem tudták / nem akarták úgy működtetni a rendszert, mint a régiek, a terror szerepe pedig jelentősen csökkent. Ezzel pedig a diktatúra az egyetlen valódi pillérét vesztette el.

Politikai pályája 1989-től hanyatlásnak indult. Először engedélyezték, hogy a kommunista párttal szemben ellenzéki jelöltek induljanak, a választók több jelölt közül választhattak, ezért ezt a szavazást néha „a Szovjetunió első szabad választásaként” emlegetik. A kommunisták ugyan megtartották a mandátumok túlnyomó többségét, de a rendszer gyengesége politikailag is nyilvánvalóvá vált. Az így megválasztott népi küldöttek évi kongresszusán Gorbacsovot a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnökévé választották, 1990-ben pedig a Szovjetunió elnökévé. Az elvben Sztálinnál nagyobb hatalom ellenére sem tudta megakadályozni a Szovjetunió felbomlását, mivel nagyobb önállóságot engedett a tagköztársaságoknak, amelyekben 1990 során viszonylag szabad választásokat tartottak. Ezek eredményeképpen ugyan továbbra is kommunista, de sok helyen korábban félreállított, a moszkvai központtal szemben a nemzeti önállóságot hangsúlyozó politikusok kerültek vezetői székekbe.

Egyik oldalon tehát a tagköztársaságok vezetői vontak magukhoz egyre több hatáskört, a másik oldalon viszont a keményvonalas kommunista politikusok és tábornokok tartottak a birodalom szétesésétől. Utóbbiak ezért szerveztek 1991 nyarán puccsot Gorbacsov ellen. A katonai hatalomátvétel azonban az oroszországi tagköztársaságot vezető Borisz Jelcin ellenállása miatt összeomlott, és ez egyben a Szovjetunió sorsát is megpecsételte. Elindult a kiválási és átalakulási folyamat, melynek főszereplője az orosz elnök, Jelcin volt. Előállt az a furcsa helyzet, hogy kilépett a Szovjetunióból Oroszország, majd őt követve Ukrajna és Fehéroroszország is, Jelcin pedig 1991. december 8-án bejelentette a Független Államok Közösségének (FÁK) megalakulását. December 21-én a kazahsztáni Alma-Atában tartott konferencián további 8 utódállam csatlakozott a FÁK szervezetéhez, ami a szovjet elnök számára egyértelmű üzenet volt. Gorbacsov négy nappal később, december 25-én egy televíziós beszédben bejelentette lemondását., amellyel lényegében megszűnt a Szovjetunió.

Gorbacsov a későbbiekben sikertelenül próbált visszatérni a közéletbe, pedig indult elnökválasztáson, és még pártot is alapított a 2000-es évek elején. Közéleti szereplését így főképpen előadásai jelentették, bár emlékezetes módon egy alkalommal még Pizza Hut-reklámban is szerepelt. Ugyan Vlagyimir Putyin elnökkel soha nem volt jó a viszonya, és gyakran bírálta, a Krím 2014-es annektálását maga is támogatta.

A nyugati világban Gorbacsov személye a hidegháború békés lezárása miatt máig szinte osztatlan elismerésnek örvend (amit a Nobel-békedíj is jelez). Bírálói leginkább Oroszországból kerülnek ki, felróva neki, hogy reformjaival nemhogy feltartóztatta, hanem inkább felgyorsította a Szovjetunió összeomlását és ezáltal Oroszország másodrendű hatalommá züllesztését. Szintén kudarcnak tekintik tárgyalásait Ronald Reagan amerikai elnökkel, majd utódjával, George Bushsal. Hiszen elfogadta Németország újraegyesítését és a szovjet csapatok kivonását Kelet-Európából, miközben csak vitatott és papírra nem került ígéreteket kapott cserébe az esetlegesen létrehozandó közös európai–orosz biztonsági struktúráról vagy a NATO keleti terjeszkedéstől való tartózkodásáról. Ebből pedig számos probléma – így a jelenlegi ukrajnai háború is – fakad a mai Oroszország számára.