Ingyenesen olvasható
A hírekben egyre többször olvashatunk a Litvánia és Oroszország közötti feszültségről, mint ami a NATO és Oroszország közötti háborúvá eszkalálódhat, ezáltal világháborút előidézve. Egészen konkrétan a mintegy 100 kilométer széles, ún. Suwalki-folyosó lezárásáról hallani, ami durván sérti Oroszország kapcsolattartását a kalinyingrádi exklávéjával (külbirtokával). A történelemben tájékozott olvasót „déjà vu” érzés foghatja el, hiszen mintegy 83 éve hasonló feszültség jellemezte Európát, csak éppen a szereplők voltak mások: Lengyelország, Németország és a Danzigi-korridor. Ez utóbbi feszültség végül világháborúhoz vezetett. Csak remélni tudjuk, hogy a mostani helyzet nem fog eszkalálódni, ugyanakkor a politikai földrajzi szituáció igen hasonló.
A 2022-es Európa-térképre tekintve jól látható, hogy Litvániának a mintegy 100 kilométer széles, ún. Suwalki-folyosónak nevezett területe választja el az Oroszországgal föderatív viszonyban lévő Belaruszt, illetve a Balti-tenger délnyugati „sarkában” fekvő, orosz igazgatás alatt álló kalinyingrádi területet. A helyzet veszélyességét az adja, hogy Kalinyingrád stratégiai jelentőségű hely az oroszok számára, a hatalmas állam legnyugatabbi pontja, jégmentes – a balti orosz flottának otthont adó – kikötővel, valamint NATO-államok közé ékelődve ideális pont a nyugati hatalmak sakkban tartására. Az említett Suwalki-folyosó azonban elválasztja a baráti Belarusztól, így geopolitikailag sérülékeny helyzetben van. A kis exklávé nyilvánvalóan nem lehet önellátó, hanem mintegy köldökzsinóron keresztül függ Oroszországtól. Az utóbbi napokban Litvánia ezt a köldökzsinórt vágta el, mintegy fele részben, arra való hivatkozással, hogy az Európai Unió által kivetett szankciókat érvényesíti. Ez természetesen igen érzékenyen érintette a külbirtokára féltékenyen ügyelő Oroszországot. Mivel mind Kalinyingrádban, mind pedig Belaruszban számottevő orosz katonai erő állomásozik, ugyanakkor a litván hadsereg és az oda telepített NATO-erők nem elégségesek ezen szűk sáv megvédésére, így valóban fennáll a háborús megoldás esélye, még ha az Oroszország és a NATO közötti háborúhoz is vezet.
Kalinyingrád egyébként mai nevét Mihail Ivanovics Kalinyinról, egy 1917-es bolsevik forradalmáról kapta, aki 1922-től 1946-os haláláig töltötte be – változó nevű testületek élén – a szovjet állam államfőjének tisztségét. A várost a második világháború előtt azonban mindenki Königsbergként ismerte, melyet a Német Lovagrend alapított, és a 15. századtól annak egyenesen fővárosa lett! A reformáció korában a lovagrendet világi állammá formálták, és az utolsó nagymester evangélikus hitre tért. A Porosz Hercegség székvárosa, majd Berlin mellett társfővárosa, végül a 19. század végén az egyesülő Német Császárság legkeletibb bástyája lett. A térségnek már az első világháború után volt alkalma belekóstolni az exklávéhelyzet sérülékeny és gazdaságilag nehéz életébe. A tartomány 1919-től Németország része maradt (Kelet-Poroszország néven), azonban oly módon, hogy egy Lengyelországot a tengerparttal összekötő folyosó – az ún. Danzigi-korridor – választotta el a többi német területtől. A versailles-i szerződés eredményeként tehát Németország két része csak idegen területen áthaladva létesíthetett egymással kapcsolatot. Nagyon hasonló szituáció jött létre a Szovjetunió felbomlása után, amikor a kalinyingrádi terület földrajzilag elszakadt Oroszországtól, és Lengyelország, valamint Litvánia határai közé ékelődött be.
A Danzigi-korridor létrehozását Lengyelország követelte, ugyanis alapvető érdekének tekintette, hogy legyen kijárata a Balti-tengerhez, annak ellenére is, hogy ott a németek alkották a többséget. Az 1919-es versailles-i béke értelmében Nyugat-Poroszországot négy részre osztották. A keleti részt meghagyták Németországnak, közigazgatásilag Kelet-Poroszországhoz csatolva. A nyugati rész néhány járása ugyancsak megmaradt Németországnak, csak éppen a törzsterülettel egyesítve. Nyugat-Poroszország középső része a Hel-félszigettel és egy rövidke, dűnékkel tarkított tengerparttal Lengyelországé lett, ezt a területet szokás Danzigi-/lengyel korridornak nevezni. Illetve létrehozták Danzig Szabad Államot. A gazdag kikötővárost teljes mértékben németek lakták, ezért Lengyelország nem kaphatta meg, de Németországnál sem maradhatott egy ilyen stratégiai fontosságú és gazdaságilag jelentős kikötő, így népszövetségi felügyelet alatt álló önálló városállammá vált. Érdekes, hogy mindennek előképeként, 1807-ben Napóleon bábáskodása mellett egyszer már létrehozták Danzig Szabad Államot, csak éppen ekkor a Népszövetség szerepét a szász király látta el.
Az 1919-es rendezés értelmében város külügyeinek intézését Lengyelország kapta meg, ugyanígy a vasúthálózat, hírközlés és kikötő feletti felügyeletet is. Lengyel posta működött a városban, és a lengyel is hivatalos nyelvvé vált. 1921-től minimális lengyel katonaság is állomásozott a városban, sőt lőszerraktárat állíthattak fel. A második világháború előtti esztendőkben a lengyelek aránya becslések szerint 10-20 százalékra nőtt. A mai helyzethez hasonló feszültség 1939 nyarán alakult ki: Hitler ekkor követelte Lengyelországtól, hogy engedélyezze a területenkívüliséget a megépítendő Berlin–Königsberg autópálya számára, valamint Danzig visszaadását. A lengyelek elzárkóztak a követelés teljesítésétől, ugyanis egyfelől saját katonai erejüket túlértékelték, másfelől határaikat a britek és a franciák garantálták.
Ezek után nem meglepő, hogy a második világháború első lövései pont itt, a danzigi kikötő bejáratánál található Westerplatte-félszigeten dördültek el, miután a lengyelek visszautasították Hitler követeléseit. A világháború sajnos szomorú sorsot hozott a korridornak és Danzignak is. A Vörös Hadsereg által rommá lőtt és ezzel felszabadított „kíséretvárosból” eltűntek a németek, hisz mindössze 13 000 egykori szabadállam-lakót igazoltak a lengyel hatóságok. Az üres házakba másik két exodus áldozatai, a szovjetunióbeli lengyelek és a lengyelországi ukránok érkeztek. Örvendetes azonban, hogy a belvárost eredeti formájában építették újjá.
Kalinyingrád hosszú ideig nem volt párhuzamba állítható Kelet-Poroszországgal, ugyanis a Szovjetuniónak Litvánia is részét alkotta, ám a birodalom szétesésével létrejött az exklávéhelyzet. Elgondolkodtató, hogy sem az ukrán határok (például Krím), sem pedig Kalinyingrád kapcsán föl sem merült a szovjet vezetésben, hogy ezeket a belső határokat megfelelőképpen rendezni kellene. Akár Kelet-Poroszország, akár Kalinyingrád példáját tekintve jól látható, hogy geopolitikailag mennyire kellemetlen az exklávéhelyzet és sérülékenyek a korridorok. Az exklávék kis területként gazdaságilag természetesen specializáltak és éppen ezért kiszolgáltatottak, nagyban függve az anyaország ellátásától, illetve termékeik is jelentős részben az anyaország felvevőpiacain tudnak gazdára találni. Az elválasztó korridort birtokló hatalom részéről mindig megvan a kísértés, hogy az exklávé ellátását lehetővé tevő szárazföldi kapcsolatokat elvágja, ha éppen úgy ítéli meg, hogy érdekeit ez szolgálja. A viszonylag szűk Suwalki-korridor könnyen összeroppantható, ha Litvánia és Lengyelország egyszerre intéz támadást ellene.
Mindebből következik, hogy a modern kori Európában politikai földrajzilag egyszerűen nem lehet szalonképes exklávék és korridorok alkotása. Más kérdés, hogy a mai helyzetben feszültséget generáló Suwalki-folyosót nem tudatos határmegvonás eredményezte, hanem a Szovjetunió váratlan szétesése, ugyanis a birodalmon belüli tagköztársasági határok ilyen tekintetben nem jelentettek problémát. Viszont amikor felbomlott, rögtön előállt a fenyegető exklávéhelyzet.
Mindezeket figyelembe véve csak reménykedhetünk benne, hogy a sérülékeny politikai földrajzi helyzet nem vezet hasonló módon világháborúhoz, mint ahogy 1939-ben történt.
